Hévizi Józsa: AUTONÓMIA ÉS BIZTONSÁGPOLITIKA – INTEGRÁCIÓ
…Az egyesült gazdasági szerkezetű Európában a hagyományos értelemben vett nemzeti gazdaságok (nemzetállamok) kora lejárt; értelmüket veszítik a piacokért folyó földszerző háborúk, és a megszerzett területeket körülzáró határok. Így éppen ellenkezően, az államhatárokon túlnyúló vagy éppen több határos ország szomszédos területeit is magába foglaló, s az ott élő néptöredékeknek, kisebbségeknek nyelvi, kulturális fejlődését, ónigazgatását biztosító regionális (vagy területi) autonómiák rendszere nyújthat biztonságot, és hozhat békés életet Európa többségi és kisebbségi népei számára. Láthattuk a beolvasztás felsorolt módjainak sokféleségét, amelyek alkalmazását a nemzetközi jog szintjén kellene eltiltani. Azonban a panaszok végtelen sorát (az amerikai indián törzsektől a Ceylon szigetén élő tamilokig) nemzetközi szervezetekkel, bíróságokkal kivizsgálni és orvosolni nem lehetséges. Ahogy a két világháború között a Népszövetség, 1945-től az ENSZ nem tud igazán hatékonyan föllépni kisebbségi kérdésben, hiszen tiszteletben kell tartania az államok - és nem a nemzettöredékek, kisebbségek - szuverenitását; s az ENSZ-csapatok mellett kiélezett, háborús helyzetekben a NATO lép föl. Bármely nemzettöredék, kisebbség, jogsérelmei csak az adott közösség - lehetőleg nemzetközi szintű - szerződésben biztosított különállásával, önirányításával védhetők ki. …
Az előadás vázlata: …
Világszerte napjainkban jelenleg kb. 3600 nemzeti és más kisebbségi csoport ismert, mintegy 200 állam területén, számuk az I. világháborút lezáró békeszerződések után szaporodott jelentősen.
A soknemzetiségű birodalmakon belül végbemenő megkésett és torz nemzetfejlődés, a gyarmatbirodalmak szétesése, és a két világháborút lezáró békerendszerekben az etnikai határoktól eltérően megalkotott államhatárok következtében térségünkben nincsenek egynyelvű, egy kultúrájú, egy vallású "tiszta" nemzetállamok; egyesekben (mint pl: Romániában, Szerbiában) több milliós nemzeti kisebbségek élnek. A kirekesztést, jogfosztást, az etnikai tisztogatást a mindenáron egynyelvű, azonos történelmű, kultúrájú és vallású nemzetállamok létrehozására törekvő államvezetés és államfilozófia eredményezte a mindennapok gyakorlatában. Különösen élesek, és erőszakhoz vetethetnek a feszültségek ott, ahol a többségi nemzet és a kisebbségi népesség nem azonos kultúrkörhöz tartozik. Míg az erdélyi és a délvidéki magyarság az osztrák-magyar latin hagyományú kultúrkörből táplálkozott évszázadokon át, a román és a szerb népesség szemléletét a délkelet-európai ortodox (szláv) létforma határozza meg. Közép-Ázsia és a keleti Kaukázus török népeit csak az erőszak kötötte az őket meghódító pravoszláv Oroszországhoz; e népek évszázados gyökerekkel kapcsolódnak az iszlám kultúrkörhöz.
5.1 Az asszimiláció módfai és szociológiai következményei
Az eddigiekben ismertetett példákból világosan kitűnik, hogy alkotmányosan meghatározott önigazgatási rendszer híján, csupán egyéni állampolgári jogok garantálásával a kisebbségben élő népcsoportok, nemzettöredékek képtelenek védekezni az asszimiláció különféle eszközei ellen.
Jogi diszkrimináció:
A nemzetközi szintű - aláirt - szerződéseket vagy át sem vezetik az ország alaptörvényébe és a törvénykezési gyakorlatába, vagy ha mégis átveszik szövegüket, akkor azok érvényesülését a mindennapokban alacsonyabb szintű (akár ellenkező szándékú) helyi hatósági rendeletekkel, utasításokkal akadályozzák meg (vagy indítanak el ellenkező irányú asszimilációs folyamatokat). Mindez azért lehetséges, mert ezen államok erősen központosítottak, a hatalom nem decentralizált, vagy pedig csak formálisan az, (Pl: Romániában a prefektúra intézménye helyi szinten a központi akarat érvényesülését a helyi önigazgatási rendszer fölé helyezi. A rendőrség kisebbségi területen is a központi kormányzattól kihelyezve, annak alárendelve tevékenykedik.)
Gazdasági diszkrimináció:
Földreform címén a kisebbséget megfosztják földtulajdonától, bankjaitól, vállalataitól. Diszkriminatív adóztatás, hitelnyújtás, beruházás, iparfejlesztés; zártszám (numerus clausus) alkalmazása a vezető pozíciókban stb. A kisebbség iparban foglalkoztatott számaránya kedvezőtlen a többségi népességhez képest, nem részesülnek arányosan a gazdasági növekedés előnyeiből, elmaradottabb a települési és foglalkoztatási szerkezetük. A munkások felvételénél és kiképzésénél előnyben részesítik az adott kisebbségi területre betelepítendő többségi népességet. Hátrányos munkamegosztást kényszerítenek a kisebbségi népességre (Pl: földeladások -vásárlások, előnytelen szerződések a nyersanyag-kitermelésre vonatkozóan, állati termékek cseréje ipari termékekeként leszorított áron, stb). A kisebbségi népesség gazdasági erőforrásainak kiaknázásánál a környezetvédelmi szempontokat elhanyagolják.
A kisebbségi területen az átlagosnál nagyobb munkanélküliség elvándorláshoz, kevesebb gyermek vállalásához, szociális feszültségekhez, a népesség csökkenéséhez vezet. (Mindezek miatt a 90-es évek rendszerváltásában kifejlődő tőkés vállalkozói réteg a kisebbségek területén is főleg a többségi nemzetből emelkedhet ki és erősödhet meg; mintegy lezárva a fejlődés és fennmaradás útját a kisebbségi népcsoport előtt.)
Kulturális diszkrimináció:
Leggyakoribb formái: nyelvhasználat korlátozása nyelvtörvénnyel; vagy megadóztatásával; napilapok, kulturális intézetek számának csökkentése, a kisebbségi adófizetők anyanyelvi iskolahálózatának, intézmény-rendszerének elsorvasztása az állami finanszírozás megtagadásával; az oktatás kétnyelvűsítésével, majd az államnyelven való oktatásra való áttéréssel; a többségi tanítók, hivatalnokok magasabb jövedelemmel való betelepítése (miközben a kisebbségi értelmiségieket a többségi területre irányítják); a tanintézetek, kulturális intézetek vezetőinek lecserélése; zártszám alkalmazása az egyetemi felvételiknél; a kisebbség nyelvén folyó felsőoktatás megszüntetése stb.
A kisebbségi helyzetű népcsoportok, ha nem rendelkeznek olyan közösségi intézményrendszerrel, amely többé-kevésbé ellensúlyozni tudja a többségi nemzet számbeli fölényét, társadalmilag óhatatlanul hátrányos helyzetbe jutnak.
Politikai diszkrimináció:
Történhet állampolgárság megvonásával; közigazgatási rendszer átszervezésével; a közalkalmazottak lecserélésével; a választókerületek átalakításával, a választójog korlátozásával; a végrehajtó hatalomban többségi etnikumhoz tartozók alkalmazásával; a kisebbségi területen lévő önkormányzatban a többségi népességhez tartozó képviselők manipulált beválasztatásával, a kisebbségi lakókörzetekben a többségi népességhez tartozó - a központi kormányzathoz tartozó - rendfenntartók alkalmazásával, a helyi önkormányzat minimális hatáskörrel és pénzeszközökkel való felruházásával, amikor a központi kormányzat kezében összpontosul a döntés; kisebbségi etnikai pártok ellehetetlenítésével, perekkel, letartóztatásokkal, "munkatáborokkal", stb. történő megfélemlítéssel stb.
Etnikai arányok megváltoztatása:
Célja a népesség összetételének megváltoztatásával lehetetlenné tenni az etnikai alapú határrendezést. Megvalósítható népszámlálási (statisztikai) trükkökkel, iparosítást követően a többségiek számára biztosított lakásokkal és munkahelyekkel; betelepítéssel, határövezetek többségi népességgel való betelepítésével, áttelepítéssel, népirtással, a népcsoport önálló etnikumként való elismerésének megtagadásával, vagy manipulálásával (ruszinok, egyes közép-ázsiai török népek esete) földosztás címén történő betelepítéssel, értelmiségi illetve közhivatali beosztástól (munkahelytől) való megfosztással, kényszerrel történő ki- vagy áttelepítéssel, a diszkriminatív gazdaságpolitika következtében létrejövő spontán kivándorlással.
Megfélemlítés:
A kisebbséghez tartozó vagyonos réteg, a kulturális és politikai vezetők, családjuk állandó zaklatásával, letartóztatásával, bizonytalan, bizantinus közjogi állapotokkal, (szabad jogértelmezéssel) létfeltételeiktől való megfosztásával, kivégzésével vagy eltüntetésével stb; a kommunista diktatúra eszköztárának kisebbségek elleni felhasználásával, bebörtönzéssel, kínzással, munkatáborokba hurcolással; etnikai tisztogatással (népirtással), pogromokkal, a törvények, rendeletek "eseti értelmezésével", a nem független végreható hatalom vagy igazságszolgáltatás manipulálásával, kisebbség lakta településeken többségiekből álló rendfenntartó erők alkalmazásával, stb.
Elszemélytelenítés:
Személynevek, helynevek, népnevek elvételével vagy megváltoztatásával, "névelemzéssel" történő etnikai származásba sorolással stb.
Egyház megtörése:
A különféle társadalmi és pártszervezetek nem jelentenek olyan stabil etnikai összefogó erőt, mint az évszázadok hagyományain felépülő, kulturális értékeket, hagyományokat átörökítő, nevelő egyházak. Szervezetük behálózza az egész társadalmat, identitás-megőrző szerepük vitathatatlan. Ezt felismerve a többségi nemzetet képviselő hatalmi szervezet a gazdasági ellehetetlenítéstől kezdve a bebörtönzésen keresztül a fizikai megsemmisítésig mindent elkövet, hogy fennhatósága alá vonja vagy megsemmisítse erőszakos áttérítéssel, a többségi népesség vallásához tartozó templomok erőltetett építésével a kisebbségek lakóhelyén (pl ortodox templomok emelése Erdélyben, a görög-katolikus templomok elvétele az ortodoxok részére Oroszországban, Ukrajnában, Romániában stb.); a kisebbségi egyházközségeket a többségi nemzet egyházi hierarchiája alá rendelik a nyelvi, szervezeti elsorvasztás céljával; az egyházak diszkriminatív állami finanszírozásával és az elvett javak visszaadásakor alkalmazott diszkriminatív kárpótlással (pl: Oroszország, Szlovákia, Ukrajna, Románia, Szerbia).
Amint láthattuk, a kisebbség megtörésére, asszimilálására alkalmazható módszerek egyre jobban - az állami bürokrácia fejlődésével - kifinomulnak, sőt a legeredményesebb asszimiláló eszközöket akár egymástól is átveszik. (Ezt mutatja a három ország közt felosztott lengyelek sorsa, vagy 1920 után az utódállamok között feloszlott magyarság élete is.) A sort végtelen hosszan lehet folytatni, hiszen az az egyén, aki önkormányzattal, autonómiával nem rendelkező kisebbséghez tartozik, az - saját intézményhálózat híján kiszolgáltatottan áll szemben a mindennapokban a többségi nemzet érdekeit szolgáló államszervezettel.
Gondoljunk csak a szászok romániai utolsó 70 évére: 1918-tól háromnegyed évszázad telt el, és ennyi idő elegendőnek bizonyult a szászok teljes gazdasági kifosztására, nyolcszáz éves intézményeik maradékainak felszámolására és etnikai integritásuk megtörésére, ami azután kivándorlásra kényszerítette őket. - Az 1930-as évektől a bánáti bolgárok nagy számban költöznek vissza Romániából Bulgáriába. Ennek okát 1994-ben így fogalmazták meg:
"A mi öregjeink nagyon szerették a magyarokat, mindenben velük tartottak. Ezért aztán mindig is azt akarták, hogy visszakerüljenek Magyarországhoz. Amikor látták, hogy ez nem megy, sokan repatriáltak Bulgáriába.
Milyen szociológiai következményekkel jár az identitásvesztés?
A ma élő emberek identitása ugyanúgy, mint a modern kapitalista fejlődés előtti időszakban, a csoport identitásán alapul. Az egyéneket igen erős, elszakíthatatlan szálak fűzik azokhoz a közösségekhez, amelyekhez tartoznak. A családok a helyi közösség szilárd erkölcsi pilléreként és kulturális szervező erejeként működő anyanyelvi egyházszervezetek, helyi közösségek, iskolákon keresztül kötődnek a nagy közösség, az állam egészéhez. (A nagycsaládok értékeket, hagyományokat, viselkedési mintát közvetítettek az ifjak számára.) Az ún. másodlagos csoportkötöttségek, mint például egy foglalkozási kategória, mindig csak az elsődleges csoportidentitás után jönnek számításba: Az elsődleges csoporthoz való kötődés határozza meg az emberi személyiség önmagával való azonosulását, vagyis ami Közép-Európában a Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia széthullásával bekövetkezett, intő jel a jövőre is.
Számos kutató megerősíti, hogy a nyelvi-kulturális, vallási identitást és ezzel együtt szilárd erkölcsi értékrendszert közvetítő csoportból kiszoruló egyének, az idegen környezetbe kényszerülök - pszihikai és szociális problémák tömkelegével küszködnek; körükben a beilleszkedési zavarok, gazdasági, életmódbeli hátrányok, rosszabb iskolai eredmények, alacsonyabb iskolai végzettség, munkanélküliség, alkoholizmus, öngyilkosságok, bűnözés az átlagosnál magasabb számban jelentkeznek. Ez pedig megoldásra váró szociális gondok tömegével, társadalmi feszültségekkel terheli meg az adott ország államszervezetét; hatalmas pénzügyi költségvetéssel dolgozó külön intézményhálózat felállítását követeli meg, amely nem biztos, hogy kellő hatékonysággal tudja majd orvosolni az így termelt szociális gondokat.
5.2 Egy etnikum önmegőrzésének, belső fejlődésének feltételei:
A 19. sz. végi magyar példa - liberális törvénykezési gyakorlatával, itt-ott megcsillantva a gyakorlati megvalósításban a hibák mellett a pozitív diszkriminációt is a 70-es évek Erdélyében, de a területi elv nyílt fölvállalásának elutasításával, a birodalmi kormányzat nemzetiségeket egymásra uszító kétévszázados politikájával az adott külpolitikai körülmények között (az orosz birodalom balkáni terjeszkedési politikája, a pánszláv törekvések, a balkáni nemzetállamok velük szomszédos, azonos etnikumú területek beolvasztási törekvései) - kudarcba fullad: a nemzetiségek elszakadnak 1918-ban Magyarországtól, mégis tanulságos:
Az állami garanciákkal (adománylevél, rendelet, törvény, alkotmány) létrehozott területi, egyházi autonóm szerveződési formák - a történelem tanúsága szerint - biztosíthatták egy nemzettöredék, népcsoport, nemzeti kisebbség önmegőrzését, belső fejlődését:
a/ Az általános közigazgatási rendszertől eltérő regionális egységek (székely, szász székek, kun kerületek, Horvátország) autonóm státusú területeiken saját közigazgatási szerveikkel, tisztviselői karral biztosították az önigazgatást.
b/ Ahol a területi autonómia az egyházi autonómiával összekapcsolódott (pl. erdélyi szászok), ott biztosított volt az évszázadokon keresztüli fönnmaradás, az identitás megőrzése.
c/ Az egyházi autonómia biztosíthatta a nemzetiség (népcsoport) önmegőrzésén túl a gazdasági és kulturális fejlődést;
- ha önálló egyházi kerület volt szervezhető (melyben az ott élő lakosság elkülönülhet a többségi nemzet egyházszervezetétől),
- ha az önálló egyházmegye egyházi méltóságait maga választhatta (azok nem függnek a többségi nemzet egyházi főméltóságaitól),
- ha ugyan nem rendelkeznek területi autonómiával, de az egyházmegye területén kompakt tömbökben éltek,
- ha az egyházi szervezet fennmaradásához, működéséhez szükséges anyagi alapokat (pl. birtokok), költségeket alkotmányosan biztosította az állam (amint a királyi Magyarországon megvalósuló szerb, román, szlovák, ruszin egyházszervezet példázza), - ha az etnikum a világi értelmiség vezetőit (politikusait) is bevonhatta az egyház vezetésébe, a gazdasági, kulturális életének, intézményrendszerének kialakításába.
Mint láthattuk, a római katolikus, a protestáns, az unitárius és a görög-keleti (ortodox) egyházak nemcsak a vallási közösség fenntartására törekedtek, sokszor akár egymással szemben álló érdekharcban is, hanem mindent elkövettek azért, hogy saját etnikumaik megőrizzék és fejlesszék anyanyelvüket és a kulturális hagyományaikat. E szerep ma sem értékelhető le, gondoljunk csak arra a hatásra, amelyet a pápai látogatások gyakoroltak a tömegekre a rendszerváltást megelőzően (pl: Lengyelországban és nem oly régen Kubában), és azt követően az egykori szocialista országokban. A vallásszabadság eszméje nem lehet csak kimondott szó, hanem csak akkor kap értelmet, ha biztosítják a saját anyanyelvű egyházszervezet (püspökség-alsópapság) létesítésének jogát. (Akár a csángók, akár a szlovákiai magyarság helyzetét vizsgáljuk napjainkban, látnunk kell, hogy az anyanyelv használata már a templomokból is kiszorul, s még anyanyelvű egyházi iskolák nyitására sincs módjuk, hiszen nincs magyar püspökség.) Ugyanakkor az egykori NDK, ma Szászország és Brandenburg területén élő kb 300 ezernyi szorbok (saját nyelvük szerint „szerbek") vagy vendek anyanyelvű igehirdetéssel, sőt az egyházi hierarchiában 3 szorb főpappal is rendelkeznek. Különösen a II. Vatikáni zsinatnak köszönhető a szorb nyelvű hitélet megerősödése napjainkra. A Vatikánnak gondoskodnia kellene arról, hogy másutt is érvényesüljön a szláv szorboknál található egyházi autonómia, pl a közeli Szlovákiában élő hasonló számú magyarságra vagy a kb 100 000-nyi romániai csángókra is érvényesíteni lehetne ugyanazon elveket; miszerint a kisebbségi nemzetek és népcsoportok régiói önálló anyanyelvű papsággal és Rómához tartozó püspökséggel rendelkezzenek (pl, a csángók vagy a szlovákiai magyarok stb).
Az egyházi autonómia a kulturális autonómia történeti formájaként jelentkezett a XIX. századig, s látható, hogy bármely európai nép autonóm törekvéseinek vezetője az ott honos egyházszervezet is lehet: Így vezette az íreket a katolikus egyház, a protestáns egyházak a skótok és a walesiek törekvéseit vagy így vívták a protestantizmussal megerősödve a katolikus Habsburgokkal szemben ki függetlenségüket véglegesen a svájci kantonok. De hasonló feladatot láttak el Közép-Európában is a kisebbségbe, vagy más nemzettől való függőségbe jutó népcsoportok, nemzetek. Így volt és így van ez ma Oroszországban is, de láthatjuk a vallási vezetők szerepét a Közel-Kelet etnikai konfliktusai közepette is.
Az egyházi keretekben szerveződő szellemi kulturális mozgalmak a nyelv és irodalom fejlődéséhez, a kulturális szervezetek létrejöttéhez, majd az egyházszervezethez kötődő politikus és vállalkozói réteg kialakulásához vezetnek éppen úgy a monarchiabeli nemzetiségeknél (szerbeknél, cseheknél, szlovákoknál, románoknál stb.), mint az európai egyéb példáknál is.
Szociológiai szempontból tehát nem elhanyagolható az egyházak szerepe ezen küzdelmekben - azaz nem merül ki hatásuk csupán az erkölcsi nevelésben vagy a bűnözéstől való távoltartásban, hanem jelentős a részvételűk a kis közösségek megteremtésében. összetartásában is.
5.31 Az autonómia kivívásának módja a XX. században:
A modern polgári társadalmakban - a történelmi tapasztalat szerint - az autonómia kivívásához két út vezet:
1./ Azon országokban, ahol korábban az egyházi vagy a területi autonómia megadásával biztosították a kisebbségek kollektív joggyakorlatát, ott a polgári állam maga kezdeményez;
a/ átfogó törvényi szabályozással biztosítja a helyi adókra, jövedelmekre épülő és az adott régió parlamentjének felelős kormányzatnak alávetett közigazgatás függetlenségét a többségi állam szervezetétől.
Magyarországon: magyar-horvát kiegyezés 1868-ban; a dualizmuskori nemzetiségi és oktatási törvények, a szerb, román egyházi autonómiát becikkelyező 1868/IX. törvény
Franciaországban: 1951, 1974, törvény a regionális nyelvekről és 1991 Korzika autonómiájáról; Finnországban az Aland szigete autonómiájára vonatkozó 1951, 1970, 1991 törvények
b/ alkotmánnyal (pl. Svájc 1848; Finnország 1919; Spanyolország 1978; Belgium 1962, 1993) - az egyházi autonómiát (a saját iskolahálózattal) becikkelyezve, nyelvtörvénnyel biztosítja a kisebbségi nyelv használatát, és azt konzekvensen végigvezeti a közigazgatást, az igazságszolgáltatást érintő törvénykezésen. (Pl: 1868-as nemzetiségi tv. és alkalmazásai Magyarországon. )
c/ államközi szerződéssel az anyaország közbenjárására: Dél Tirol esetében az 1947-es Gruber - de Gasperi szerződéstől 1972-ig tartó fejlődés; Svédországban 1971 tc a lappok gazdasági és kulturális érdekvédelmére; Finnország 1991. tc a lappok védelmére; 1919-es svéd-finn megállapodás az Aland szigete autonómiájára vonatkozóan.
2./ Azon országokban, ahol az autonómia etnikai alapon nem valósulhatott meg a múltban, mert a többségi nemzet törvénykezési gyakorlata kollektív jogokat nem ismert, az egyéni polgárjogok birtokában, hosszú polgárjogi harc eredményeképp - a hatalom decentralizálásával - valósult meg (vagy valósítható meg a jövőben) a területi autonómia.
E harc formái
a középkorban lázadások, felkelések a feudális kötelezettségek (adók) növelése ellen, vagy torkollhat szabadságharcba ha a társadalmi feszültségek és az etnikai elnyomás az egész kisebbség szembenállását váltja ki.
Az újkori gazdasági és polgári fejlődéssel párhuzamosan újabb módok adódnak a kisebbség önszerveződésére:
- A XVI. századtól a reformáció hatásaként meginduló Biblia-fordítások ösztönzőleg hatnak az anyanyelvi kultúra fejlődésére. A saját egyházszervezeten belül kialakul az anyanyelv használatának joga.
- A XIX. századi meghatározó szellemi irányzatok - a nacionalizmus, és a liberalizmus - hatására önálló kulturális szervezetek létrehozása az anyanyelv és az anyanyelvű irodalom ápolására. (Európai folyamat, eltűnő félben lévő kisebbségek újra életre kelnek, mint pl. a szorbok Szászországban.)
- A kisebbség (nemzettöredék stb) gazdasági szervezeteinek, váltakozásainak megerősödésével finanszírozni tudja politikusaikat és nemzeti pártjait. S a XIX. és XX. század fordulójától az általános választójog eredményeképpen az elnyomott és gazdaságilag fejletlen kisebbségek saját szervezeteket alakítanak, amelyek polgárjogi küzdelmeiket szervezik. Megnövekszik a parlamentbe bejutó kisebbségi radikális képviselők száma, akik önálló nemzeti pártokat szerveznek az autonómia valamely fokának elérése céljából.
Ebben a szakaszban az etnikai csoportok gyakran vívták együtt a parlamenti mandátumokért folyó politikai küzdelmeiket a liberális pártokkal szövetségben. Ez a szövetség sodorja bele a liberális pártokat abba a helyzetbe, hogy fel kell vállalják a kisebbségi jogokért folyó küzdelmeket is. (Ezért nem meglepő, hogy e folyamat az angol Liberális Pártot belső válságba sodorta a századfordulón, ami végül is egy, a radikális változtatásokat is felvállaló új párt, a Munkáspárt létrejöttét eredményezte.) Ezt láthattuk a skót, ir, walesi , de India önkormányzatért folyó harcban is, melyek közül a feszültségek elmérgesedése végül egyes országok függetlenedéséhez is vezethet mint az történt Írország (1922) és India (1947) esetében.
3./ Napjainkban az autonómiához vezető út: decentralizálással, a szubszidiaritás elve érvényesítésével
A mai modern polgári államokban az autonómia a subsidiaritás elvét szem előtt tartva, a közigazgatás decentralizálásával; hatalom-megosztással (devolution) valósulhat meg.
Ebben az esetben a központi kormány jogköröket, miniszteriális területeket, a költségvetéshez arányos részesedést ad le a helyi kormányzat részére. Ezt példázza a múlt századból a magyar-osztrák kiegyezés, vagy a horvát-magyar kiegyezés. A XX. század végén pedig ennek továbbfejlesztett modern változatát, a walesi és a skót példa mutatja; ahol az ipar, mezőgazdaság, kereskedelem, környezetvédelem, egészségügy, oktatás, stb. a helyi parlamentnek felelős kormányzatnak vagy a helyi - választott - önkormányzatnak a hatáskörébe vannak utalva. Az adott területen beszedett adó túlnyomó része a központi irányításból leadott feladatok helyi szintű megoldására helyben marad. (Csak az ún. közös költségekre eső arányos mennyiséget kell befizetni az államháztartás céljára.)
Fokozati különbség persze lehetséges, amint a skót és a walesi példa mutatja; míg a walesi gazdaság és a pénzügyek nem teljes mértékben kezelhetők függetlenül a brit kormányzattól, addig Skócia esetében lényegében csak a külügy számít közös ügynek. E demokratikus működés látszólagossá válhat, ha a központi államhatalom a választott tisztikarral működő helyi önkormányzat fölé rendeli a saját helyi képviselőjét (pl a román prefektúra intézménye), vagy ha egyes tárcák központosított szervezet részeként működhetnek (pl: ha nincs önálló tanügyi hálózat).
Ugyanakkor az angol gyakorlat megoldásként kínálkozik a kisebbségek érdekvédelmének nemzetközi színtű megjelenítésére is; ugyanis a skótok és a walesiek saját képviselőiket küldhetik az Európai Unióba. Az európai egységesülési folyamat szerves részeként fogható fel ez a folyamat, hiszen a tartós béke megteremtése, és a konfliktusok közös feloldásának gondolata indította el a német-francia közeledést, az Európai Unió alapját. Közös politikai alapelvek kulturális összefonódás, összehangolt jogrend, hatalmas termelői és fogyasztói térséget magába foglaló, vámhatárokat nem ismerő gazdasági térség jön létre, ahol azonban a tagállamok gazdaságpolitikája, iskolarendszere törvényhozása a saját akaratuknak megfelelően történik.
Ugyanakkor Francia- Olasz- vagy Spanyolországban, nagy Britanniában, Finnországban bizonyos részterületek (Korzika, Dél-Tirol, Katalónia, Baszkföld, Skócia, Wales, Aland-szigetek ) területi autonómiát élveznek. Az autonómia tehát nem azt jelenti, hogy az adott etnikum által lakott régió, tartomány kiválik, önállósodik, hanem azt, hogy a központi hatalom bizonyos kérdéseket a helyi, regionális szervek hatáskörébe utalja, a helyi adók helyben hagyásával, esetleg plusztámogatásokat is biztosítva a központi keret terhére. A decentrális törvényhozásnak politikai nevelő ereje is van: Aki benne él, megtanulja, hogy nem csak 4 évente szavazni kell elmennie, hanem számos kérdésben naponta állást kell foglalnia, nem csak önérdek létezik, hanem közös érdek is.
Három mai formáját emelhetjük ki:
A területi autonómia egy államon belül nagyobb területre vonatkozik - mint erre a fentiekben már példákat említettem, az ott élők jogaikat a maguk választott törvényhozó testületen és az annak felelős kormányzaton keresztül gyakorolják.
A kulturális autonómia egy bizonyos területen élők számára biztosítja anyanyelvhasználatuk mellett oktatási és kulturális intézményeik, újságjaik, folyóirataik, rádió- és tévéadásaik központi pénzalapból való fenntartását, anyanyelvi tanárképzést, kétnyelvűséget a hivatalokban: A finnországi és bizonyos megszorításokkal a svédországi lappokat (számikat) említhetjük itt, de legteljesebb formában a szászországi szorboknál találjuk meg, ahol külön kulturális alapot hoztak létre e célból, amely fölött a szorb néprajzi területen élők gazdálkodnak.
A közigazgatás decentralizálása elvezethet a teljes, nemzetközi szerződéssel szavatolt autonómiához, ha azt megerősíti államközi szerződés a többségi nemzet állama és a kisebbség anyaországa között. Ma úgy tűnik, hogy főleg azon kisebbségek elégedettek helyzetükkel, ahol ezt az utat járták, mégha az évtizedes huza-vonával járt is a végleges megegyezésig: Ez történt Írország, Dél-Tirol német-ajkú lakossága„ Schleswig-Holstein dán nyelvű kisebbsége esetében (és történik az észak-ír kérdésben). Lám az etnikai kisebbségek harmóniában is élhetnek szomszédaikkal, annak ellenére, hogy a határ túloldalán fekszik az anyaországuk.
Ott ahol a kormány a polgárjogi küzdelmeket véres megtorlással próbálja elnyomni, s a küzdelem elmérgesedése folytán titkos fegyveres testületek alakulnak a teljes függetlenség kivívásának céljával (Dél-Tirol, Írország, Észak-Írország, Koszovó, Csecsenföld, Tibet stb) természetesen e szeparatista mozgalmak sikeréhez kedvező külpolitikai helyzet szükséges, ahogy például mindez történt az I. világháború idején Írország esetében. Más esetekben a polgárháborús körülmények kedvezhetnek a kisebbségek kiválásának.
A helyzetet tovább bonyolítja, ha a kisebbségi népesség területén attól eltérő kisebbség is él. Ilyen esetben a többségi nemzet kijátszhatja egymás ellen a kisebbségi népcsoportokat. Más kérdés, hogy az így keltett gyűlölködés akár az Osztrák - Magyar Monarchiában, akár az 1918 után keletkező új államokban vagy másutt Európában végső soron a szeparatista politikai erőknek kedveznek, és válságos gazdasági helyzetben az adott állam felbomlásához vezetnek. (Láthattuk ezt Csehszlovákia, Jugoszlávia és a Szovjetunió esetében is. )
Összegezésül az elemzett példákból látható, hogy a szeparatizmus okai a következők:
1/ az autonómia hiánya,
2/ a kormányzati erőszak a kisebbség asszimilálására az anyanyelv és az anyanyelvi oktatás betiltása, a kisebbségi etnikum arányszámának erőszakos megváltoztatása a gazdasági, kulturális és politikai szférában.
5.4. Autonóm kisebbségek Európája - Európa békéjének feltétele
A kisebbségben élő népcsoportok vagy nemzettöredékek identitásának megőrzése, továbbá az asszimiláció, az uralkodó nemzetbe való teljes beolvadás elkerülése nem lehetséges gazdasági, kulturális és adminisztratív önigazgatás (területi autonómia) nélkül. A gyakorlatban a kisebbségi helyzetben élő népcsoport, nemzeti közösség (nemzettöredék stb) lakókörzete financiálisan, gazdaságilag és közigazgatásilag a központi kormányban és többségi nemzetet reprezentáló országgyűlésben hozott döntésektől függ.
Ezért nem volt elegendő az itt említett példák szerint Korzikában, Nagy Britanniában, Dél-Tirolban a kormányzati képviselet, a megoldást csak a tartományi önigazgatás (=önálló kormányzat és nemzetgyűlés) hozta. Vegyes etnikumú térségekben az autonómia speciális formáját alkalmazó finn minta jelentheti az egyik megoldást.
Mint láttuk, Finnország települései nyelvi szempontból vannak felosztva. Kétnyelvű - svéd és finn - a település, ha a másik nyelvet beszélők aránya legalább 8% vagy legalább 8000 fő. A megye kétnyelvűnek számit, ha csak egy kétnyelvű települése is van. A települések nyelvi arányát a tízévenkénti népszámlálásnál tekintik át, amikor az állampolgár maga tölti ki tintával a nyelvi hovatartozásáról szóló kérdést.
Önigazgatás nélkül a fennmaradásukért küzdő etnikumok és az uralkodó nemzet között állandósuló politikai feszültségekkel lehet számolni, azaz az adott térség biztonságát állandóan a háború réme fenyegeti. Elegendő utalnunk az I. világháborút lezáró és Kelet-Közép-Európát átszabó Párizs-környéki békék (köztük a Trianoni béke) következményeire. A nemzetiségeknek az autonóm fejlődés lehetőségét szavakban felkínáló békekonferencia az egyetlen soknemzetiségű birodalom helyébe öt vegyes etnikumú országot hozott létre a kisebbségek autonóm fejlődésének reális biztosítása nélkül. J61 ismerjük, hogyan lehet a kisebbségvédelem álarcába elrejteni a nagyhatalmi érdekeket, láttuk, hogy Oroszország a pánszláv mozgalom fölhasználásával tevékenyen vett részt az I. világháború kirobbantásában.
Az első világháborút lezáró - elsősorban a világháború előtti orosz-francia külpolitikai törekvések szellemében megszülető békekötések így vezetnek el a II. világháborús összecsapásokig, majd 40 év szünet után Csehszlovákia és Jugoszlávia széteséséhez, Moldávia önállósulásához, a koszovói háborúig, vagy a kurd válság kiújulásához Törökországban stb. Mindez azokat igazolja, akik a területi autonómia megkerülhetetlenségéről - mint az általános európai biztonság egyik feltételéről beszélnek. Sajnos napjaink gyakorlata nem tette túlhaladottá e típusokat, pedig a területi autonómia megvalósulásától mint a szeparatizmus eszközétől való félelem a 20. századi gazdasági integráció korában anakronizmus.
A szórványban élő - őshonos - kisebbségekkel kapcsolatosan példaértékű megoldást a finn kisebbségpolitika kínál.
Az itt bemutatott autonómia-formákhoz képest igen gyengén állunk a kisebbségek csoportként való elismertetésével, azaz az autonómia elfogadtatásával a nemzetközi jog terén. Kétségtelen visszalépést jelentett az egyébként eredményt fel nem mutató népszövetségi kisebbségi jogvédelemhez képest a második világháborút kővető időszak jogfelfogása, amelyik megint csak az állampolgár jogegyenlőségének, szabadságjogainak biztosításával foglalkozik, és nem ismeri el a kisebbségi nemzet, nemzettöredék vagy népcsoport fogalmát. Mindezt szemléletesen tükrözik az egyes országok népszámlálásához használt kérdőívek, illetőleg az összesített adatok publikálásának módjai: Többnyire csak állampolgárságot tüntetnek föl (Franciaország), vagy autonóm tartományokat Nyugat-Európában, esetleg a bevándorlók kategóriájánál a származási helyet is megjelölik, de a nemzetiség vagy az anyanyelv külön kategóriaként való kezelése hiányzik. Az egy, vagy többnyelvűségre; a francia, német, olasz, rétoromán anyanyelvre is kitérő svájci népszámlálási gyakorlat jól tükrözi a svájci modell kollektív jogokat figyelembe vevő gyakorlatát. Megfontolandó, hogy a kisebbségek egyenlő jogaiért küzdő nemzetközi szervezetek célkitűzései közé fel kellene venni az európai népszámlálási gyakorlat demokratizálását is, azaz a népesség anyanyelv, nemzetiség szerinti egységes számbavételét is.
Különbséget kell tenni az őshonos kisebbségek jogi helyzete és a vendégmunkások, vagy a politikai menekültek státusa között. Ausztriában máris a lakosság 12%-át teszik ki, de Németországban is hasonló gondokat indukálnak a nagyszámú török bevándorlók. Óvatosan kell bánni tehát a betelepítéssel, hiszen egy bizonyos számarányon túl az újonnan érkezők nem asszimilálódnak a többségi nemzethez, s a kulturális, vallási és szokásbeli különbségek konfliktusokhoz vezethetnek, s újabb kisebbségi kérdés keletkezik, amint ez a folyamat végbement a XVI-XIX. századi történeti Magyarországon, vagy ahogy látható a közép-ázsiai etnikai konfliktusok történetéből is. Tekintettel arra, hogy egy állam erőforrásait nem lehet a végsőkig szétforgácsolni, valahol határvonalat kell húzni. Ez összecseng az EU-közösség migrációval kapcsolatos mai stratégiájával; különbséget kell tenni az őshonos kisebbségek és az újonnan bevándorlók jogi helyzete között. Akár kvótával kell szabályozni a vendégmunkások stb. befogadását; el kell kerülni, hogy az amúgyis jelentős számú megoldatlan kisebbségi problémát újabbakkal szaporítsuk. (Talán a jövő felveti megoldásként a fejlett országok nagyobb részvételét a fejlődő országok gazdasági szerkezetének megreformálásában, hogy a "délről északra" áramlást vissza lehessen fogni.)
A gyakorlatban különböző megoldásokkal találkozhatunk a mai Nyugat-Európában: Az izlandiak 1918-ban vívták ki az önigazgatást, majd teljesen függetlenedtek 1944-ben Dániától. A Feröer-szigetek 1948-ban, a grönlandiak 1979-ben nyerték el az önigazgatást. Mára Grönland már annyira önálló, hogy nem sok értelme van grönlandiakról mint kisebbségről beszélni, inkább az ott élő dánok tűnnek ma kisebbségnek. (Grönland autonómiájába az is belefért, hogy önálló népszavazást tartsanak az EK-tagságról.)
Dél-Tirol területi autonómiáját osztrák-olasz államszerződés biztosítja. Olaszországban Valle d' Aosta francia nyelvű autonóm terület. Finnországban az ott élő svédeknek önálló egyetemük van. Svájcban a mintegy 200.000 fős rétoromán kisebbség iskolái és könyvkiadása fenntartására a svájci konföderáció nemzetei külön alapot biztosítanak. 1996-tól a parlamenti döntéseket és kormányhatározatokat a kisebbség nyelvén is közzé kell tenni, a rétorománok használhatják anyanyelvüket a közigazgatásban is.
Annak ellenére, hogy a svédek aránya Finnországban csupán csak 6%, az ország kétnyelvű minden tekintetben.
Belgiumban a flamandok, vallonok területi autonómiája mellett az ott élő németeknek is önálló minisztériumaik vannak. Franciaországban Elzász-Lotharingia nemcsak nyelvhasználatában, hanem jogrendjében is eltérhet a franciától. Korzika részleges autonómiával bír. Ebből a szempontból különben az Alkotmánybíróság döntése megegyezik a francia kormány által képviselt külpolitikai állásponttal, mely minden alkalommal feltételeket támaszt, amikor Franciaország egy olyan nemzetközi szerződéshez csatlakozik, mely különleges jogokat ismer el az etnikai, vallási vagy nyelvi kisebbségek számára. Franciaországban még napjainkban is az állampolgárság (citoyen) fogalmát nem különítik el a nemzetiség (nationale) kategóriájától; számukra a két kifejezés ugyanazt a fogalmat takarja.
Spanyolországban, amely 1976 óta szövetségi állam, autonóm területek együttese. Az alkotmány biztosítja a spanyol mellett a kisebbségi nyelvek használatát az egyes régiók területén. Az 1987-es új alkotmány lényeges változásokat eredményezett, mivel elfogadja a spanyol államszövetség keretei között meglévő kulturális és nyelvi sokféleséget és az országot 17 autonóm szövetségre osztja, amelyekben a kisebbségeknek hivatalos státusuk van. A kisebbségi nyelvek területén már létezik nyelvtörvény, amely rögzíti a nyelvpolitika alapvonalait. A nyilvánosság és a közélet kétnyelvű, így például Katalóniában a hivatalos nyelv a kasztillai és a katalán. 1994. szeptember 1-jétől katalán, baszk és galíciai nyelven is felszólalhatnak a képviselők a madridi parlamentben, mert az állam biztosítja a szimultán tolmácsolást. A katalán, baszk, galíciai tartományban az "egységes spanyol politikai nemzet" fogalma fenntartásával valósul meg a területi autonómia. Ez magyarázza, hogy a szeparatista ETA népszerűsége folyamatosan csökken a baszkok körében - amint a parlamenti választások eredményeiből látható. Frízföld kulturális autonómiával rendelkezik Hollandiában.
Kelet-Európában a kollektív jogokat illetően áttörést jelent a moldáviai példa, ahol a gagauz (keresztény török) kisebbség önálló költségvetéssel valósíthatja meg külön területen saját önigazgatását. Szlovénia az őshonos magyar és olasz népességének kulturális autonómiát biztosít.
Végső soron az Európában is példaértékű 1993. évi 77. - kisebbségi - törvény a mai Magyarországon a már csak szórványban élő kisebbségek számára biztosítja a közösségi jogokat: "annak tudatában, hogy a nemzeti és etnikai kisebbségek harmonikus együttélése a többségi nemzettel a nemzetközi biztonság alkotó eleme, kinyilvánítja, hogy a nemzeti és etnikai önazonossághoz való jogot az egyetemes emberi jogok részének tekinti, a nemzeti és etnikai kisebbségek sajátos egyéni és közösségi jogai alapvető szabadságjogok, amelyeket tiszteletben tart, és mindezeknek a Magyar Köztársaság érvényt szerez". A törvény lehetővé teszi a kisebbségi települési önkormányzat vagy a helyi kisebbségi önkormányzat közvetett vagy közvetlen módon való megválasztását. Lényegében 100 érvényes szavazat elegendő ma a kisebbségi önkormányzat közvetlen megválasztásához hazánkban.
A törvény a kulturális autonómia biztosításán túl lényegében a területi autonómiának megfelelő jogállást biztosít ott, ahol a képviselők felét egy nemzeti vagy etnikai kisebbségből választják, itt ugyanis közvetlenül kisebbségi települési önkormányzat alakítható. (A polgármestereket is választják.) Már az 1989-es magyar alkotmány 68. § 2. bekezdése is biztosította a kisebbségek részére az anyanyelvi oktatás jogát, de az ezen szellemben megfogalmazott 1993.évi oktatási törvény 81. §-a lehetővé teszi, hogy ne csak állami vagy önkormányzati szerv (hanem alapítvány, egyházak stb. is) tarthasson fönn oktatási intézményt. Ez esetben ha a fenntartó állami feladatot is ellát; azaz az alaptantervnek megfelelő tananyagot is leadja, vele közoktatási megállapodás köthető, és ennek értelmében élvezi az állami intézményeknek kijáró fejkvótát is. (Ez a rendelkezés tette lehetővé a vagyontalan szerzetesrendek részére az egyházi iskolák újraindítását.) A 86.§ c/ pontja szerint pedig az önkormányzatok kötelesek gondoskodni "a nemzeti és etnikai kisebbség középiskolai és szakiskolai ellátásáról". A nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló (1993:LXXVII. tv.) törvény (amely már 8 fővel engedélyezi az iskolai osztály indítását, s előírja az anyaország történetének tanítását, saját tankönyveket stb.) a 44. §-ában az anyanyelvű oktatás többletköltségének biztosítását állami, illetve helyi önkormányzati feladatként jelöli meg.
Az éves költségvetési és államháztartási törvények tartalmazzák a nemzetiségi, etnikai óvodai, általános és középiskolai oktatáshoz nyújtott többlettámogatás összegét (általában +30%-ot tesz ki), alapítványok, ösztöndíjak, minisztériumi és önkormányzati támogatások segítségével valósul meg a gyakorlatban a pozitív diszkrimináció. (A kisebbségi könyvkiadást szinte teljes egészében a költségvetés finanszírozza.)
Az új román alkotmány 6. cikkelyének 2. bekezdése ezt kizárja, amikor kiköti, hogy a kisebbségi identitás támogatásának "a többi román állampolgár egyenlőségével s a velük szembeni diszkrimináció kizárásával összhangban kell állnia." A bolgár alkotmány pedig autonóm területi önkormányzatok létesítését (2. cikkely, 1. bekezdés) egyenesen megtiltja. Mint látható, Magyarország az osztrák-magyar kultúrkörben alkalmazott kisebbségpolitikai gyakorlatot fejleszti tovább, míg Románia a többi délkelet-európai országhoz hasonlóan az ortodox világban alkalmazott recept szerint jár el napjainkban is.
Koszovóban, ahol az albánok a helyi lakosság több mint 90%-t teszik ki, sokkal reálisabb volt a lehetősége az autonómia kivívásának. Az elszenvedett sérelmek miatt a teljes függetlenséghez ragaszkodtak, végül a véres népirtástól sem mentes polgárháborút a NATO-légicsapások következtében sikerült 1999-ben kompromisszummal lezárni: nemzetközi ellenőrzés alatt valósult meg a területi autonómia, bár kérdés, hogy az elmérgesedett viszonyban elegendő lesz-e ez a megoldás hosszú távon?
Nem lehet elodázni a megoldást, hiszen az regionális háborúkhoz vezethet. Ami Közép-Európában a Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia széthullásával bekövetkezett, intő jel a jövőre is. (Gondoljunk csak a szerb-bosnyák, szerb-horvát, szerb-albán, csecsen-orosz háborúra, a közép-ázsiai válsággócokra.) A szovjet utódállamokban 25 millió orosz most tapasztalja meg először a kisebbségi létformát. A határváltoztatások miatt közel 3,5 - 4 millió magyar él kisebbségi helyzetben az anyaország határai mentén és távolabb. Így az oroszok után Európa második legnépesebb kisebbsége a magyar. Jóllehet az 1991. december 1-én megrendezett népszavazáson a kárpátaljai lakosság 78%-a szavazott a "különleges önkormányzatú közigazgatási terület", egyszóval az autonómia mellett, Kijevben erről hallani sem akarnak. Tagadják, hogy a ruszinok (rutének) különböznének az ukránoktól, ezért az ő autonómia-igényüket is elutasítják. A környező magyar területről 1988-1992 között közel 120 ezer menekült érkezett hazánkba. A szomszédos országokban élő határon túli magyar szervezetek és pártok általánosan követelik az európai normáknak megfelelő törvényességet és vagyonbiztonságot; az anyanyelv szabad használatát a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban; teljes anyanyelvi iskolahálózatot, sajtót és könyvkiadást; az adókból való arányos részesedést, decentralizálást, személyi-kulturális és területi autonómiát. Megoldatlan a mintegy 20 milliós kurd nép sorsa, vagy - említsünk egy ázsiai példát: a kínai fennhatóság alatt görnyedő békés tibetiek egy milliós népe nem gyakorolhatja vallását, hagyományait szabadon, nem élheti a maga életét az általa lakott terület stratégiai fontossága miatt. A térség térképének ezen legújabb - belső fejlődés következtében létrejövő - átrajzolása, s a rendszerváltások miatt számos az egyik országból a másikba bevándorolni kívánó menekült száma: ruszinok menekültek Prágába az ukránok elől, "lengyel származásúak" százezer számra telepednének be Lengyelországba a szovjet utódállamokból. A volt jugoszláv területeken folyó módszeres népirtás miatt több mint 2 millióan hagyták el szülőföldjüket. A nemzetállamok Európája helyett messzemenő önkormányzattal, autonómiával rendelkező régiók Európáját kell megalkotni az egységesebbé váló Európai Közösségen belül. A fentiekben említett példák is azt bizonyítják, hogy könnyebb és előnyösebb először egy jól működő regionális kooperációt kialakítani, s csak azt követően, együttesen belépni a nagyobb közösségbe. Az Európai Közösségnek tehát nem az az érdeke, hogy a belépni szándékozó államok kisebbségeikkel való jó viszonyuk igazolására a szomszédos anyanemzetekkel gyors látszat-szerződéseket mutassanak föl, hanem az, hogy akár a dél-tiroli, akár a walesi, skót, ir kérdés mintájára valós autonómiát biztosító kétoldaú államközi szerződéseket követeljenek meg a belépni szándékozó államoktól. A föderalizmus, a regionális önrendelkezés és a szubszidiaritás elve alapján (az angol mindezt a devolution szóval illeti) lehet biztosítani a kisebbségek autonómiáját. (IV. fejezet) Így együttműködésre kész köztársaságokat tudna Kelet-Európából integrálni az Európai Unió, nem pedig rejtett kisebbségi feszültségektől, széthúzó, szeparatista törekvésektől megosztott államokat. Ha az Európai Unió a szociálpolitika elsődlegességét hangsúlyozza, nem feledkezhet meg az etnikai sokszínűségből eredő szociális problémákról sem (az anyanyelvű szak- és felsőoktatás híján a néptöredékekhez, kisebbségekhez tartozók eleve hátrányba szorulnak a gazdasági versenyben, a társadalmi felemelkedésben, az önálló érdekérvényesítés szervezeteinek kiformálásában). Így akár a keresztény elvekre (békesség, testvéri szeretet, igazságosság) épülő államkormányzat, akár a liberális szemléletű (az egyén önmegvalósításának szabadságát, a szolidaritás elvét) vagy az ún baloldali értékeket a szociális piacgazdaság egyedül is üdvözítőnek hívő országvezetés valójában diszkriminatív politikát folytat, amikor nem vesz tudomást az országában élő más nyelvű és más szokású (kultúrájú) néptöredékek vagy kisebbségek azon törekvéseiről, hogy saját nyelvén, saját környezetében növekedjék föl, s önmagát szabadon irányíthassa - hovatartozása miatti bűntudat nélkül - azon a földön, ahol évezredek vagy évszázadok óta él.
…Az egyesült gazdasági szerkezetű Európában a hagyományos értelemben vett nemzeti gazdaságok (nemzetállamok) kora lejárt; értelmüket veszítik a piacokért folyó földszerző háborúk, és a megszerzett területeket körülzáró határok. Így éppen ellenkezően, az államhatárokon túlnyúló vagy éppen több határos ország szomszédos területeit is magába foglaló, s az ott élő néptöredékeknek, kisebbségeknek nyelvi, kulturális fejlődését, ónigazgatását biztosító regionális (vagy területi) autonómiák rendszere nyújthat biztonságot, és hozhat békés életet Európa többségi és kisebbségi népei számára. Láthattuk a beolvasztás felsorolt módjainak sokféleségét, amelyek alkalmazását a nemzetközi jog szintjén kellene eltiltani. Azonban a panaszok végtelen sorát (az amerikai indián törzsektől a Ceylon szigetén élő tamilokig) nemzetközi szervezetekkel, bíróságokkal kivizsgálni és orvosolni nem lehetséges. Ahogy a két világháború között a Népszövetség, 1945-től az ENSZ nem tud igazán hatékonyan föllépni kisebbségi kérdésben, hiszen tiszteletben kell tartania az államok - és nem a nemzettöredékek, kisebbségek - szuverenitását; s az ENSZ-csapatok mellett kiélezett, háborús helyzetekben a NATO lép föl. Bármely nemzettöredék, kisebbség, jogsérelmei csak az adott közösség - lehetőleg nemzetközi szintű - szerződésben biztosított különállásával, önirányításával védhetők ki. …
|