1848 tavasza egy rendszerváltás a magyar történelemben

2006. október 12., csütörtök 11:00

Pelyach István, a szegedi Tudományegyetem tudományos munkatársa úgy véli, hogy 1848 nem magyar ügy volt. Európai ügy volt, az emberi jogok ügye.

Az utolsó csapás testi és lelki kínjait éltek át az aradi 13-ak 1849. október 6-án amikor a sors idő előtt örök útra kényszerítette őket.

„Nem csupán a nyelv teszi a nemzetet. Hanem az érdekek, a jogok, a kötelességek, a történelem, de főleg az intézmények közössége… Népek, nemzetek legitim érdekeinek kielégítése adhat csak biztonságot, nyugalmat Európának, nem egyes dinasztiák hatalmának legyezgetése.” – vallotta Kossuth Lajos.

Görgei Artúr a képen
Pelyach István: – 1848 tavasza egy rendszerváltás a magyar történelemben. Azért mehetett végbe viszonylag békés úton – bármennyire is nevezzük ezt forradalmi folyamatnak –, mert megelőzte egy reformkor, amelyben 25-30 év alatt a magyar politikai elit kidolgozta ennek a rendszerváltásnak a legfontosabb tartópilléreit. Ez a folyamat békés úton ment végbe, mert ’48 tavaszán az Áprilisi törvényeket az országgyűlés hozza. Ha megnézzük a 12 pont legfontosabb előírásait, legfontosabb követeléseit, szinte szó szerint megegyeznek az utolsó reform országgyűlés politikai célkitűzéseivel, és szinte mindegyik pontból lesz Áprilisi törvény. Ebből a szempontból tehát mondhatnák, hogy egy nemzeti konszenzuson alapuló, vagy nemzeti konszenzuson létrejött rendszerváltásnak vagyunk a szemtanúi. Ebbe kell belehelyezni természetes módon a kisebbségeket, a nemzetiségeket. A magyar történetírásban van egy axióma legalább 100 éve, hogy 48-49 azért volt sikertelen, a klasszikus megfogalmazás szerint azért bukott el, mert egyrészt Görgei elárulta - ezt a maszlagot napjainkban szerencsére kezdjük már elfelejteni -, a másik pedig az, hogy nem sikerült sem a Batthyány-kormánynak, sem a forradalmi kormánynak (OHB-nak), sem Szemere-kormánynak ’49 tavaszától kiegyezni, vagy megegyezni a kisebbségekkel, a nemzetiségekkel, akik konzekvensen szemben álltak velünk, és ennek köszönhetjük, hogy erőinket meg kellett osztani, szétforgácsoltuk, és ennek következménye szinte egyenesen a bukás, a leveretés. Én azt gondolom, hogy ez egy olyan axióma, egy olyan tétel, amit illenék már komolyabban átgondolni. Főleg azért, mert ha megnézzük az eseményeket, akkor nagyon sok esetben az esemény nem fedi ezt a tételt.

Jellasics horvát bán a képen
– Ha sorra vesszük nagyon röviden a kisebbségeket: a horvát kérdés 1848-49-ben Magyarországon nem oldható meg nemzetiségi alapon. Nagyon egyszerűen azért, mert a Batthyány-kormány ’48 augusztusában felkínálja a horvátoknak a teljesmértékű autonómiát, az elszakadást, ennek ellenére Jellasics szeptemberben átlépi a határt. Ebből logikusan következik, hogy a horvát mozgalom, vagy Jellasics hadserege már nem horvát nemzeti célokért, hanem egyértelműen dinasztikus célokért küzd, hiszen nincs olyan kérésük, amit ki ne elégítettünk volna. A román mozgalom ’48-49-ben legalábbis erőteljesen megosztott, mert még mindig az erdélyi románságról beszélünk, amely kétségtelenül magyarellenes, ennek megvan az oka. A jobbágyfelszabadítás ott csak ’48 nyarán történik meg, van tehát egy fázisbeli eltolódás, és a nagyon szűk román értelmiség, amely a maga demagógiájához kapott egy fontos adalékot, képes volt a román jobbágyokat Erdélyben azzal fellázítani, hogy Magyarországon volt jobbágyfelszabadítás, bezzeg Erdélyben a magyar földesúr a román jobbágyokat nem szabadítja fel, vagyis kapára-kaszára. Ennek lett a következménye a szomorú erdélyi eseménysor. De a Partiumban, a Királyi Magyarországon legalább annyi román élt, mint Erdélyben számukat tekintve, ők pedig első perctől kezdve a magyar kormány oldalán álltak és a honvéd seregben bizony kb. 15-18 ezer román származású honvéd harcolt. Itt tehát nem mondhatjuk azt, hogy egyértelműen negatív a kép. A szlovák mozgalom – ha tetszik, ha nem – Magyarországon ’48-49-ben nem volt. Én tudom, hogy a szlovák történetírás erről másként gondolkodik, mást állítanak erről, de ha megnézzük az eseményeket a Felső-Magyarországon, a Felvidéken, körülbelül 300-400 szlovákot tudtak fellelkesíteni, ennyit voltak képesek a szlovák légióba beszervezni. A szlovák légió többi tagja az német volt, meg cseh, és komoly katonai erőt nem kötöttek le. Mellesleg a szlovák parasztok a Felvidéken ’48 őszétől szintén részt vesznek a szabadságharcban – és számításom szerint –, több mint 20 ezer szlovák származású honvéd harcol a szabadságharcban. Marad még a szerbség, ugye a leghúzósabb kisebbség – ha ezt a nagyon csúnya fogalmat szabad használni –, itt valóban arról van szó, hogy ők konzekvensen magyarellenesek voltak. Ennek megint megvan az oka. A szerbek a délvidéken katonai határőrök, nem földesúri, hanem állami függésben élnek és ’48 tavaszára ők jutnak talán legtovább a polgári nemzetté válás folyamatában, bár ezt félve mondom ki, mert lehet, hogy ebben nincs igazam. A lényeg az, hogy ők valóban ’48 tavaszán határozottan kérik azt, ami Európában ebben a korban sehol nem dívik, hogy ismerjék el őket Magyarországon önálló politikai nemzetnek. Erre a magyar politikai elitnek nem lehet más válasza, mint amit Európában bárhol adnak erre a kérdésre, egy államban csak egy politikai nemzet létezik. Kossuth is csak ezt válaszolhatja a szerb képviselőknek, amikor fennjárnak Pozsonyban. Erre a szerbek fegyverkezni kezdenek a délvidéken, megvan hozzá a katonai erejük, vagyis képesek arra, hogy meglehetősen komoly erőt lekötve végigküzdjék a szabadságharcot a saját szempontjukból. Ez inkább azért polgárháború. A szerbség valóban konzekvensen ellenáll nekünk. Ehhez persze kell egy Szerb Fejedelemség, amely a háttérből mozgatja vagy támogatja őket. ’48 őszétől kell egy császári udvar, amely pénzeli fegyverekkel, meg egyebekkel, és kell – mondom még egyszer – a szerb határőr ezredek rendszere, az a militán szellem, amiben ők felnőttek. De hogy itt is legyen valami üdítő kivétel: azért mégis csak volt egy Damjanich Jánosunk, a magyar szabadságharc legendás honvéd tábornoka, aki, amikor ’49 januárjában ki kell üríteni a Bánságot, mert a hadtestével felvonult Szolnok környékére, akkor ír egy búcsúkiáltványt a szerbek parancsnokának, Todorovics tábornoknak. Ebben az szerepel, hogy tábornok úr, mi most kivonulunk innen, kérjük a megértését, a polgári lakosságot ugyan már legyen szíves ne zaklassa, mert ez a katonasághoz méltatlan. A passzus végén van egy elgondolkodtató megjegyzés, miszerint egyébként illenék elgondolkodni a szerbeknek azon, hogy vajon jó oldalon harcolnak-e. Hogy vajon a császári kormányzattól megkapják-e mindazt, amit a magyar kormánytól már most, ’48 tavaszán megkaptak jogokban. Igaz, hogy nem politikai, tehát nem önálló nemzetként ismerték el őket, de polgári szabadságjogok, politikai jogok tekintetében szinte mindent megkaptak.

Damjanich János a képen
– A másik fontos kérdés számomra itt mindig az, hogy azért képzeljük el magunkat 1848-49-ben. Az utókor ne gondolkozzon mindig azzal a fejjel, azzal a tudással, amit ő ismer, ne vetítse vissza sohase a mát a múltba, mert ez nagyon hamis és fals képet fog egészen biztos számunkra adni. Ha visszagondolunk ’48-49 Európájára, azért nézzünk már ki ebbe az Európába, hogy Angliában, Franciaországban, Német-Alföldön, Poroszországban, Itáliában hogyan kezelik a kisebbségi kérdést, hogyan nyúlnak az angolok a walesiekhez, skótokhoz, az írekhez, a franciák a vallonokhoz, németekhez, a britagnekhez, meg egyebekhez. Ha egy európai körképet akarunk adni, akkor azt kell mondjuk, hogy Európában szinte kivétel nélkül – most tekintsünk el Svájctól, mert az nem egy mértékadó az európai történeti fejlődésben – Európában még a XIX. században is mindenhol a nyelvi homogenizálás, az erőszakos asszimiláció és mindenfajta kisebbségi jog eltörlése volt a cél. Franciaországban még az 1880-as években is hoznak olyan törvényt, hogy egy iskolában ki kell rúgni azt a tanárt, aki nem torolja meg, hogyha a gyerek az óraközi szünetben az anyanyelvén beszél. Vagyis az állam beavatkozik, lehatol szinte a magánszférába is.

– Ha a magyar példát vesszük ehhez, én azt tudom csak mondani, hogy Magyarországon messze az európai normák előtt tartunk. Ha Európában valaki felismerte, hogy nyelvi, kulturális jogokat, vallási, oktatási szabadságot kell adni a kisebbségeknek, akkor az bizony nálunk történt. Hogy későn volt ez vagy korán? Mihez képest volt későn vagy korán? Európában nincsen példa. Ez a magyar liberális reform értelmiség, vagy nemesség a reformkorban egy kandikamerán kikukucskál Európába és példát keres, akkor borzasztó példákat talál. Ki kellett szenvedni ezeket a módokat. Még egyet ne felejtsünk el: ’48-ban teremtjük meg a magunk polgári nemzetállamát. Ekkor kezdünk másként gondolkodni, nem egy feudális nemzetben gondolkodunk, hanem egy polgári nemzetben. Szabadságjogot adunk, jobbágyokat felszabadítunk, gondolati- és sajtószabadság, közteherviselés, feudális nemesi kiváltságok eltörlése, mindez egy óriási megrázkódtatás Magyarország számára, meg egy óriási kohó, amelyben az új valahol benne fog születni. ’48-ban nemcsak a magyar kap választójogot, hanem ugyanúgy szavaz a román, a szlovák, a szerb – persze feltéve, ha a cenzusnak megfelel. Na de a magyar jobbágy is, volt jobbágy, csak akkor szavazhat, ha a megfelelő vagyoni háttérrel rendelkezik. Gyülekezési szabadság: bárki gyülekezhet. Mindenki anyanyelvén oktathat, adhat ki újságot. A szerb nyelvű, román nyelvű lapkiadás, könyvkiadás egyik központja Budapesten van ebben a korszakban. Én úgy gondolom, azt látom, hogy itt a magyar liberális reformnemesség, és ’48-ban a különböző kormányok a legmaximálisabban tolerálták a kisebbségi jogokat. Persze, hogy ragaszkodunk valamihez, ragaszkodunk ahhoz, hogy ebben az államban a magyar az államalkotó nemzet, ami evidencia Franciaországban, evidencia Angliában és evidencia minden európai más államban.

– Ha most szigorúan vesszük, akkor nézzük a napjainkat. Napjainkban az európai országokban sikerült már azon elvek alapján rendezni a kisebbségek érdekeit, amit mi számon kérünk a XIX. század közepének Magyarországán. Gyanítom, hogy nem. Erre igazából még az EU sem adta meg azt a választ, ami egyértelmű nyugvópontra helyezné ezt a kérdést.

– A mai magyar Nemzetiségi törvény szívesen nyúlt hozzá többek között az 1849-es Nemzetiségi törvényhez is. Miért?

– Mert benne vannak azok az elvek, lehet hivatkozni a múltunkra. Lehet hivatkozni arra, hogy 1849-től kezdve a magyar politikai elit milyen elvek mentén gondolkodik a kisebbségekről. Azért a tisztesség úgy kívánja, hogy megjegyezzük: a Szegeden ’49. július végén elfogadott kisebbségi pontokra nem mondhatjuk azt, hogy törvény. Ez országgyűlési határozatok, de törvényként nem definiálhatjuk őket, mert nem voltak meg azok a garanciák, amik a törvényi szintre emelkedésükhöz szükséges lett volna. De visszatérve: hivatkozhattunk a múltra, mert azt mondhattuk, hogy abban a múltban a magyar politikai elit messze az európai normák fölött teljesített, és azokat az elveket mutatta föl Európának, amelyek arra irányulnak, hogy konszenzust, békés egymás mellett élést, európai normákat biztosítsanak a kisebbségek számára. Főleg annak az Európának, annak a Nyugat-Európának ahol ez a kérdés mégsem olyan akkut, mint Magyarországon. Pedig egy ilyen történeti nagy összemosódás, szinte népvándorlás eredményeként a történeti határok, etnikai határok többnyire nem esnek egybe. Nagyon nehezen lehet tehát igazságot tenni. Vagy fogalmazzunk úgy: ebben a térségben – meggyőződésem szerint – le kell mondani az igazságtétel jogáról, itt nem igazságot kell keresni, nem ítélkezni kell a múlt vélt vagy valós sérelmei és történései fölött, hanem meg kell próbálni valóban, ha úgy tetszik, az 1849-es vagy 1867-es törvény szellemiségében az egymás mellett élés feltételeit mind a mai napig megteremteni.

– Ha már a szellemiséget említette, Damjanich János és a többi aradi vértanú szellemisége mennyire van ma jelen a magyar közéletben, egyáltalán a magyar szellemi kultúrában?

– Kétségeim vannak. Ha csak onnan kezdjük, hogy nem vagyok benne biztos, hogy mindenki le tudja helyesen írni az aradi vértanúk nevét, ami azért alap lenne úgy gondolom, nem ártana. A szellemiség? Ha az elmúlt időszakra gondol, akkor azt mondom, hogy most egy felfordult országban vagyunk, ahol nem tudom, milyen szellemiséget érhetünk tetten. Szükség lenne persze arra a szellemiségre, amit Damjanich képviselt. Egy példa: ugye ő szerb származású, egy szerb katona-dinasztia tagja, igaz a Rákosi-korszakban megpróbáltak belőle egy paraszt famíliát kreálni, mert szükség volt valamilyen haladó hagyománnyal rendelkező múltra abban a korszakban. Damjanich a császári királyi hadseregben szolgál 1848-ig, akkor azért kell neki Magyarországról eltávoznia ’48 április elején, mert Temesváron kőkeményen összevész hadosztályparancsnokával, Haynau táborszernaggyal. Március utolsó napjaiban vagyunk. Pesten lezajlott az, ami lezajlott. Pozsonyban az Országgyűlés hozza a törvényeket. Ennek a híre szétmegy az országban, és március utolsó napjaiban valamikor Haynau beront a temesvári garnizon pihenőszobájába, és fejhangon üvöltözve szidja a magyar kormányzatot és Kossuthot, betyároknak, kutyáknak, rebelliseknek hív mindenkit, az ő szempontjából némiképp érthetően, mert ő attól fél, hogy a császári királyi hadsereg egysége meg fog bomlani az itteni folyamatoktól. Akkor Damjanich feláll és azt mondja, hogy tábornok úr kikérem magamnak, hogy a jelenlétemben nemzetemet és annak jobbjait gyalázza. Hogy pontosan milyen szavakat kértek ki – tegyük hozzá – nem tudjuk rekonstruálni, de a feljegyzések szerint valami hasonló párbeszéd zajlott le közöttük. Akkor Haynau meghőköl és rákérdez, hogy de hát százados úr maga mióta magyar, maga szerb? Akkor azt mondja Damjanich – ami megint érdekes és azt mutatja, hogy a reformkor politikai erőfeszítésének volt értelme, hogy nem mindig polgári nemzetben gondolkodtunk –, én úgy gondolom, hogy aki Magyarországon született, az magyar polgár és köteles annak törvényeit, szokásait tiszteletben tartani. Egy nagyon sajátos fogalom, azt gondolom, nagyon sajátos nemzet- vagy államfogalom az, amit Damjanich-tól hallhatunk, de hát abban a korszakban – azt gondolom – mértékadó, és talán napjainkban is mértékadó lehetne, nem? Hogy az az ország, amelyben élünk, annak állampolgárai vagyunk, ha tetszik, ha nem, minimum az, hogy annak a szokásait, jogait, kiváltságait, kormányzatát tiszteletben tartjuk. Valahol nem igazán érzem még Európának ebben a fertályában, hogy mondjuk ez a minimális tolerancia, vagy minimális megértés jellemezné az embereket.

Az aradi Szabadság-szobor
– Ez volna akkor tulajdonképpen október 6.-a üzenete is?

Igen, bár én soha nem szeretek megfogalmazni üzeneteket. Én azt gondolom, hogy október 6.-a üzenete, talán legszebben az aradi Szabadságszoborban fogalmazódik meg. Tessék kimenni Aradra, a Tűzoltó térre, ahová két éve visszaállították az 1890-ben felállított, majd a 20-as években a románok által szétszedett, de legalább megőrzött Szabadságszobrot. Ott abban a szoborban benne van ’48-49 szellemisége és benne van mindaz, amit ’49-ről nekünk tudnunk kell. Mert Damjanich és Knezic szerb, szerb-horvát, Poeltenberg Ernő egy osztrák polgárcsalád leszármazottja, Leiningen-Westerburg Károly birodalmi német, Kiss Ernő bár magyaros a neve, de félig-meddig örmény származású, Lázár Vilmos örmény származású, ha megnézzük Aulich Lajost ő magyarországi német származék. Az aradi vértanúkról tehát nagyon nehezen mondhatjuk azt, hogy ez egy tiszta magyar tábornoki vagy tisztikar, aki a polgári nemzetté válás folyamatát végiggondolva valóban magyarnak is vallotta magát. Ők egy ügyet is szolgáltak, ez az ügy akkor sem magyar ügy volt, hanem európai ügy volt. Ez a szabadság ügye, az emberi jogok ügye, ’48 erről szólt.
Mándity Predrág interjúja nyomán
forrás: radio.hu