Commora Aula honlapja-Ne a tömegben kiabáld az igazadat, hanem azzal szemben
Az autonómia örök aktualitása miatt, egy effektív konfliktusmegoldó módszer, egy történelmi igazságtalanságokat kiegyenlítő legitim követelmény.

MENÜ


BELÉPÉS
Azonosító:

Jelszó:

Elfelejtett jelszó
Regisztráció



A szlovák-magyar viszonyból a kölcsönös empátia hiányzik

2007.10.08
Beszélgetés Simon Attila történésszel

A szlovákiai magyar történész nem a közös szlovák–magyar történelemkönyvet tartja fontosnak, hanem, hogy megtanuljunk olyan szövegeket írni, amelyek empátiát ébresztenek a másik iránt és megmutatják, hogy az ő eltérő véleményének is van létjogosultsága. Az interjú a Sme napilap szombati számában jelent meg természetesen szlovák nyelven, úgy gondoltuk azonban, nem árthat, sőt, a magyaroknak sem…

Miért a történészi pályát választotta?

Hosszú ideig középiskolai tanár voltam, de mindig is ennél többre vágytam. Ezért először tankönyvet írtam. Ahhoz pedig történelmi kutatást kellett végezni, ami aztán végül meghatározó lett. Szlovákiában, sajnos, mindössze 4–5 hivatásos magyar történész dolgozik, úgyhogy egyre túl sok feladat hárul. Az egyetemi oktatás ás saját kutató munka mellett egy történészi kollektíva tagjaként a szlovákiai magyarok történetén is dolgozom, továbbá középiskolai tankönyvet írok. S természetesen bekapcsolódom a szlovák–magyar történészi párbeszédbe is. Hiszen a szlovákiai magyarok elsődleges érdeke, hogy a dialógus beinduljon és sikeres legyen.

Manapság sok szó esik a közös szlovák–magyar történelemkönyv elkészítéséről. Van egyáltalán értelme ilyen könyvnek? Nem az a természetese, hogy mindkét nemzet egyes történelmi eseményeket másképp lát?

A két ország tantervében eltérő óraszámban oktatják a történelmet. Nem tartom reálisnak, hogy pl. Zsolnán és Debrecenben egyforma tankönyvből tanuljanak a gyerekek. Értelmes dolog lenne azonban kiegészítő tankönyveket, vagy szöveggyűjteményeket készíteni, amelyek révén kölcsönösen jobban megismernénk egymást. Az a baj, hogy a szlovákok nem ismerik a magyar történelmet és fordítva, de még a közös történelmünket sem ismerjük.

Elképzelése szerint az ilyen szöveggyűjteményekben az események közös értékelése szerepelne, vagy két, eltérő vélemény állna egymás mellett?

A mai tankönyvek nemzeti jellegűek, az eseményeket egy nemzet szemszögéből láttatják. Az új tankönyv megmutatná a diákoknak, hogy az adott dologról létezik egy másik vélemény is, és hogy a történelmi eseményt több nézőpontból lehet értékelni. A modern oktatás nem szólhat arról, hogy a diáknak feltálalunk egyféle magyarázatot, s azt bemagolja. Meg kell tanítani őket vitázni a múltról, hogy megtanuljanak vitázni a jelenről, miáltal tanulják a demokráciát.

Több, hasonló projekt létezik, az egyiken ön is dolgozik.

Több projekt évek óta párhuzamosan készíti elő a lehetséges közös történelemszemlélet alapjait. Például szlovák és magyar pedagógusok találkozókon beszélgetnek a mai tankönyvekről. Ez nagyon fontos lépés, mert az új tankönyv megírása előtt elemezni kell a régit. A másik terület a történészek együttműködése, akik régebb óta próbálkoznak a modern tananyagok megteremtésével. Nem az új tankönyv megírása a céljuk, hanem néhány téma segítségével megmutatni, hogy milyen legyen a multiperspektív tankönyv. Az alapkoncepció szülőatyja Viliam Kratochvíl történész, a Komenský Egyetem oktatója. A tankönyv gerincét forrásmunkák, eredeti történelmi feljegyzések alkotják, s a dolgok értelmezésére ösztönzi a diákokat. A különféle történelmi korszakok szakértői dolgoznak rajta, szlovák oldalról pl. Dušan Škvarna, Peter Zelenák, Ján Lukačka, magyar oldalról Szarka László és én. Másik projekt készül a szlovák–magyar történészbizottságban. Ott a történész párok, egy–egy mindkét nemzetből, a saját szemszögükből ismertetnek egy adott történelmi eseményt.

A közös történelem-feldolgozás sikeres példájaként a német–francia tankönyvet emlegetik.

Két dologról nem szabad megfeledkezni. Az egyik, hogy nekik is több évtizedig tartott, mire elkészült. A másik, s főleg, hogy egyelőre csupán a konfliktus mentes 1945 utáni korszakot dolgozták fel. Nem foglalkoztak p. a legtöbb konfliktussal járó, 2. világháború előtti és alatti időkkel. Ami vélhetően további évtizedek feladata lesz. Nem úgy áll a dolog, hogy a németek és a franciák képesek voltak valamire, amire mi nem vagyunk képesek. Szerintem az egyik problémánk már önmagában az, hogy mindig csak a problémás időszakokról beszélünk. Ám a kérdést úgy is fel lehet tenni, hogy melyek voltak a probléma mentes korszakok.

A közös projektek nem azon buknak meg, amiben a felek egyetértenek.

De úgy is közelíthetünk a dologhoz, hogy azt keressük, ami összeköt bennünket. 1848-ra nézhetünk Štúr és Kossuth viszályán keresztül. Ám közelíthetünk hozzá úgy is, hogy a magyar forradalom és szabadságharc hadseregében több tízezer szlovák harcolt, akik a történelmi Magyarországot a hazájuknak tartották. Akkor még nem tudták, egy idő után Magyarország úgy fog velük szemben viselkedni, hogy már nem mint hazájukra tekintenek rá. Vagy például beszélhetnénk arról, miképp éltek együtt az emberek a háromnyelvű Pozsonyban.

Máris terminológiai problémába ütközünk. A két oldal még abban sem tud közös nevezőre jutni, hogyan hívják a földrajzi területet, hogy a közös történelem lejátszódott.

A magyar nyelvben az „Uhorsko” fogalom nem létezik. Magyarország az 1918 előtti „Uhorsko-t” és a mai Magyarországot jelenti. Ez nagy probléma, emiatt a magyar diákok általában azt képzelik, hogy az 1918 előtt, történelmi Magyarország etnikailag is magyar állam volt. A magyar tankönyvek csak nagyritkán tesznek említést róla, hogy területén valamilyen nemzetiségek is éltek, rendszerint főleg bizonyos konfliktusokkal kapcsolatban. A magyarság ezeréves történelmét taglalják, holott igazából a történelmi Magyarország (szlovákul Uhorsko) történelméről van szó. Ugyanez megvan a szlovák oldalon is, ahol az 1918 utáni történések ismertetésénél az itteni magyarok szintén csak a konfliktusok tükrében tűnnek fel. Nemkülönben problematikus pl. a Szlovákia a 13. században című kiadvány, vagy amikor Szlovákia határait a középkori térképeken bejelölik. A diákokban azt a képzetet kelti, hogy már abban az időben létezett egy Szlovákia szerű ország, ráadásul a mai határain belül. Helyesebb volna pl. a mai Szlovákia területéről beszélni. S fordítva, a magyar megoldás sem jó, ha a szóban forgó terület 13. századi megnevezésére a Felvidék (Horná zem) nevet használja, amely abban az időben még ismeretlen volt. A legrosszabb azonban, ha a magyar tankönyvekben a Felvidék megnevezés az 1918 utáni Szlovákia területét jelöli. Ennek ugyanis megvan az egyértelmű megnevezése, amelyet el kell fogadni.

Nem okoz problémát már önmagában az, hogy egy és ugyanazt az eseményt különbözőképpen nevezzük?

Mindkét fél képes egyetérteni magánál a bécsi döntésnél történtek tárgyilagos leírásában, aminek eredményeként Szlovákia déli részét Magyarországhoz csatolták. A magyarok azonban visszacsatolásról, a szlovákok megszállásról beszélnek. Mindkét kifejezés eleve magában hordozza az események interpretációját. Eltérő terminológia használatával gyakran mindkét fél ugyanannak a dolognak teljesen ellentétes értelmet ad. A nyelvi probléma azonban kis jószándékkal megoldható. Nincs értelme olyan közös tankönyvet írni úgy, hogy a különböző kifejezések használatával a közös szöveg mindkét nyelvben más–más jelentést kap. Olyan kifejezéseket kell találni, amelyekre nem rakódtak rá egyértelmű értékítéletek.

Ön szerint milyen kifejezések ne forduljanak elő a tankönyvekben?

Például mint a szlovák tankönyvekben szereplő „erőszakos elmagyarosítás”, amely nem érzékelteti, hogy részben természetes folyamatról volt szó. Vagy a magyar tankönyvben a „trianoni békediktátum”. Az ilyesmivel a diákok szájába rágják az események értékelését. Remélem, a diák elég intelligens ahhoz, hogy saját véleményt alkosson a dologról. Ellenemre van például, hogy a szlovák gimnázium másodikos tankönyve, szerző Július Bartl és koll., nagyon célzatosan váltogatja az „uhorský“ (magyarul történelmi Magyarország) és „maďarský” (magyar) fogalmakat – az „uhorský“ mindig pozitív értelemben, a magyart ellenkezőleg, mindig negatív értelemben. Az 1848-as forradalmi hadsereget a szerzők magyar hadseregnek minősítik és figyelmen kívül hagyják, hogy nagyon sok szlovák harcolt benne. Miért nem nevezik tehát „uhor“ hadseregnek?

Ebben az esetben mégiscsak a magyar hadseregről beszélhetünk, abban az értelemben, hogy legalábbis a nemzetiségi jogok területén a magyar érdekeket védelmezte. A magyar forradalom vezetői a szlovákság nemzeti követeléseit elutasították.

Nem vagyok a korszak specialistája, de azt gondolom, hogy az 1848-as magyar forradalom győzelme a Kárpát-medence nemzeteinek közös érdeke volt. A megvalósított reformok – jobbágyfelszabadítás, sajtószabadság, stb.) – az ország összes polgárára vonatkoztak és pozitív visszhangot váltottak ki a szlovákság köreiben is. Igaz, Kossuth és társai nem fogták fel, hogy a polgárjogok mellett a nemzetiségi jogokat is bővíteni kell. Az elszalasztott lehetőség miatt, ami elsősorban a magyar fél felelőssége, a szlovák értelmiség nagy része szembefordult a forradalmi kormánnyal. Ennek ellenére a magyar forradalmi hadsereg nemzetiségileg vegyes maradt. A magyarokon kívül szlovákok, németek, ruszinok és mások is alkották. A tisztikarban a Habsburg birodalom összes nemzetiségét megtalálhattuk. A hadsereg parancsnyelve is inkább a német volt, semmint a magyar.

A szlovákok úgy tudják, hogy a magyar tankönyvek történelmi eseményként tálalják, miszerint Svätopluk egy fehér lóért adta el országát a magyaroknak. Valóban így van?

Biztos, hogy a tankönyvekben ez nem megtörtént történelmi eseményként szerepel, tehát ami valóban megtörtént volna. Ha benne van, akkor azzal a magyarázattal, hogy legendáról van szó. Ebben nem látok problémát. Akárcsak abban sem, amikor a szlovák tankönyvekben a Svätopluk vesszőiről szóló legenda szerepel.

Nem sértő a másik fél számára az ilyesféle mítosz?

A mítosz nem lehet sértő, ha a súlyának megfelelő jelentőséget tulajdonítunk neki. A fehér ló legendája a magyar mitológiában több változatban is fennmaradt. Többek között a bolgár fejedelemtől és másoktól is vásároltak a magyarok fehér ló fejében földet.

Manapság sok szó esik a történelmi megbékélésről, az egymás ellen elkövetett történelmi sérelmekért való kölcsönös bocsánatkérésről. Ön szerint van ennek értelme?

A szlovákoknak és magyaroknak előbb utóbb kölcsönösen tisztázniuk kell közös múltjukat. Nem hiszem azonban, hogy ez a politika egyetlen kézmozdulatára megtörténik. Még ha végül a történészek kompromisszumra is jutnak és annak eredménye lecsapódik az oktatásban is, a hatása csupán évtizedek múltán jelentkezik. Az MKP megbékélési nyilatkozatát különben teljesen előkészítetlennek tartom. A pártnak először saját berkeiben kellett volna tisztázni néhány dolgot. Például, hogy modern regionális párttá akar válni, vagy továbbiakban Duray Miklós zavaros és maradi stratégiai elképzelései mentén építi fel magát. Azt gondolom, hogy történelmi megbékélési nyilatkozatban nincs mit egymásnak kölcsönösen felhányni a „bűnöket”, s hogy mindkét félnek a saját halottait kellene számolgatnia. Még ha a magyar és szlovák nemzet közötti ellentéteket az esetek többségében, szerencsére, európai és nem balkáni módon oldottuk is meg. Elegendő lenne az általános megfogalmazás – természetesen csak abban az esetben, ha általános támogatottság és akarat áll mögötte.

Mi a véleménye a Beneš dekrétumokról?

A szlovákiai magyaroknak, beleértve engem is, nagyon rosszul esett, hogy a szlovák parlament sérthetetlennek nyilvánította a dekrétumokat. Ezzel kimondta, hogy nem tart bennünket az ország egyenrangú állampolgárainak. A Beneš dekrétumok megerősítésével nem az MKP-n ütött egyet, hanem a magyar nemzetiségű adófizetőkön. Sajnálom, hogy a többi szlovák parlamenti párt is a Szlovák Nemzeti Pártra jellemző gondolkodás rabja lett, amelyet a 19. századi nacionalista ideológia motivál, a 20. századi kommunista diktatúrák eszközeit használva, törvényekkel igyekszik megakadályozni a történelmi múlt megvitatását. Ez nem csak a dekrétumokra érvényes, a Lex Hlinka esetében ugyanez történik.

Mi a legnagyobb baj a Beneš dekrétumokkal ?

Az egészben a legnagyobb problémát a kollektív bűnösség elve okozza. Olyan abszurd helyzet alakult ki, hogy a kollektív bűnösség csupán egyetlen kisebbséget sújtott egy keskeny sávban a mai Dél-Szlovákia területén.

Az én nagyapám Rimaszombat melletti falusi kovács volt és a háború idején a Horthy hadseregben harcolt az orosz fronton. Fogságba esett, hazatért és kimondták rá a kollektív bűnösséget. A bajtársa 15 kilométerrel délebbről való volt, az otthona a háború után Magyarországhoz került – őrá nem vonatkozott a kollektív bűnösség. Ugyanúgy nem vonatkozott a 15 kilométerrel északabbra élő szlovákra, aki úgyszintén az orosz fronton harcolt, de Tiso szlovák hadseregében. Mindhárman egy és ugyanazt csinálták, egyikük sem volt fasiszta, de egyet közülük megbüntettek, a másik kettőt nem. Fel nem foghatom, miért okoz problémát ma kimondani, hogy a kollektív bűnösség elvének ilyesfajta érvényesítése nem rendjén való.

Fennáll az aggály, hogy a dolog jogalapot képezhet az anyagi kártérítésre.



Kinek kellene ma kártérítést adni? Az egyéni vagyoni károkat nagyon nehezen lehetne hitelesen igazolni. Az emberek, akik mindezt megszenvedték, akiket elűztek a szülőfalujukból, megelégednének egyetlen jó szóval. Jó ötletnek tartom az MKP indítványát, hogy az egykori magyar szervezetek elkobzott vagyonáért járó kártérítés felhasználására létrehoznák a magyar kultúrát támogató alapítványt. Becsületes adófizetőként helyeslem, hogy az állam erre is pénzt fordítson.

Miképp lehetne megoldani tankönyvekben azt a sérelmet, hogy egyes embereket a kollektív bűnösség elve alapján sújtottak?

Kratochvíl történész kollégával például készítettünk egy fejezetet a migrációról. Igyekszünk megmutatni, hogy a történelem során az emberek folyamatosan vándorolnak egyik helyről a másikre, s a Kárpát–medencén belül is ezt tették. Ez a mozgás időnként természetes volt, máskor kierőszakolt. Célunk bemutatni, hogy az adott migráció miképp határozta meg az emberek sorsát. Amikor Csehszlovákia 1918-ban megalakult, több mint százezer magyar volt kénytelen elhagyni a területét. Egyesek önként, mert nem akartak az új állam polgárai lenni, másokat az állam üldözte el. Aztán eljött 1938, s meg kell mutatni, hogyan érintette az embereket, hogy több ezer szlováknak el kellett hagynia a Magyarországhoz csatolt területet – vagy mert szintén nem akartak az ország polgárai lenni, vagy egyenesen elűzték őket. 1945-ben a dolog megismétlődött, csakhogy fordítva. Ezt a két példáét egymás mellé állítottuk, hogy a diák tudja, ilyesmi mindig történt, s nem szabad az egyik eseményt kiszakítani a történelmi kontextusból és minden dolog kezdetének megtenni. Így megérti, hogy a magyaroknak nem azért kellett elmenniük, mert a szlovákok voltak a rosszabbak és fordítva, hanem mert az adott pillanatban így alakult a történelmi helyzet. Ezzel nem szeretném felmenteni azokat, akik egy–egy népcsoport elűzéséről döntöttek.

Az elűzés hű ábrázolásához nem volna elég, ha egymás mellé helyeznénk egy elűzött szlovák és egy elűzött magyar visszaemlékezéseit?

A modern történelemoktatás természetesen egyre erősebb hangsúlyt helyez a forrásokra. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy a források megválasztásával ugyanúgy vissza lehet élni, mint egy történész szövegével.

Nem probléma az is, hogy a tankönyvek túlságosan a politikai történelemre irányulnak, amely a leginkább magán viseli az ideológia terhét?

A tankönyveket bizonyára a társadalom történelmének irányába, a mindennapos történések, az életforma irányába kell elvinni. Ott sokkal több dolog van, amelyek összekötnek bennünket. A mélyebb rétegekbe leásva megállapíthatjuk, hogy a Debrecen melléki magyar paraszt és az árvai szlovák paraszt számára az államhatalom a dualizmus alatt is alapjában ugyanazt jelentette. Egyikük sem volt kedvezményezett. Ezen a szinten a nemzetiségi különbségek nem nyilvánultak meg. Ám az sem megoldás, ha a politikai történelem érzékeny pontjait mellőzzük és nem írunk, mondjuk arról, hogy a dualizmus évtizedeiben a szlovákok az erőszakos, vagy a természetes asszimiláció áldozatai voltak. Szerintem az elmagyarosítási törekvések ellenére inkább a természetes asszimiláció volt a meghatározó. A folyamatot elősegítette az is, hogy civilizációs, vallási és kulturális téren a szlovákok és magyarok között minimális különbség létezett. Nem úgy a magyarok és románok, illetve magyarok és szerbek között – ők nem is asszimilálódtak egykönnyen.

A természetes asszimiláció hangsúlyozása magyar részről időnként olyan színben tűnik föl, hogy ezzel mintha bagatellizálni akarnák tenni a tényszerű erőszakos elmagyarosítást. Nem látom, hogy az utóbbit a magyar történelmi tudat maradék nélkül beismerné.

A meghatározó magyar történetírásnak erről megvan a teljesen egyértelmű véleménye. A magyar kormányok abban az időben törekedtek az erőszakos asszimilációra. Ez az oktatáspolitikában nyilvánult meg a legvilágosabban. Óriási hiba volt, hogy a magyar állam ahelyett, hogy a szlovák értelmiségnek megfelelő iskolarendszert biztosított volna, a prágai és a bécsi egyetemek látogatására kényszerítette, s ezáltal elidegenítette őket. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy az asszimilálódott szlovákok többségének elmagyarosodása az ország modernizációjának természetes következménye volt. Főleg a városok, értelmiségiek, hivatalnokok, munkások esetében. Ezt a folyamatot persze a kormánytörekvések jelentős mértékben erősítették. Nem akarom ezzel a magyarosítást keresztülvivő tényezők felelősségét kicsinyíteni. Az is érthető, ha az átlag magyar a történészek igyekezete ellenére ma is másképp lát bizonyos dolgokat.

Fordítva is érvényes, hogy a magyarok csehszlovákiai és szlovákiai asszimilációja főképp természetes folyamat volt és ma is az? Ezt a magyarok gyakran elutasítják.

Magától értetődően javarészt természetes folyamat, akárcsak az első köztársaságban volt. Az 1945–48 közötti időszakot, mint a a két nemzet történetében a nemzetiség megváltoztatására irányuló, vélhetően legnagyobb kísérletet magam inkább kivételnek tartom. A lakossági kimutatások egyértelműen cáfolják a Matica, vagy SNS állításait, miszerint Dél–Szlovákiában csökken a szlovákok létszáma. Ellenkezőleg, a magyarok fogynak. Nincs az az érzésem, hogy ez valamiféle nyomás eredménye lenne. Természetes okok állnak mögötte, mint pl. a vegyes házasságok. Ezekben rendszerint a többségi nemzethez tartozó fél dominál. Ő szabja meg, milyen iskolába járjon a gyerek. Az asszimilációs tényezők közé tartozik, hogy a szlovákiai magyar gyerekek nagy részét a szülők szlovák iskolába adják. További asszimilációs tényező a munka utáni migráció. Az emberek a nagyvárosi üzemekbe járnak, szlovák nyelvi közegbe kerülnek.

Még egyszer. Miképp nézzen ki a tankönyv, amelyből mindezt megértjük?

Kihangsúlyozom, hogy nem a közös tankönyv a lényeg. Logikus, hogy az csupán kevés diákhoz jut el. Inkább az a fontos, hogy megtanuljunk olyan tankönyveket írni, amelyek empátiát ébresztenek a másik iránt és hogy neki is joga van a saját véleményére, még ha diametrálisan eltérő is a mienkétől. Tényleg, viszonylag könnyen egyetértésre jutunk annak tárgyilagos leírásában, hogy mi történt Trianonban. Nem valószínű, hogy a történészek e témában bármi különlegesen újat tudnának mondani. Az a probléma, hogy miként értelmezzük az eseményt. Természetes, hogy a szlovákok Trianont pozitívumként értékelik, hiszen a saját államiságuk megteremtésének a kezdete volt. A magyar tankönyvek erről megfeledkeznek. Szlovák részről viszont ugyanúgy hiányzik az empátia, hogy a magyarok számára Trianon negatív történelmi esemény volt. S az állam szétesésénél még negatívabban érintette őket az ország feldarabolása és az új határok megállapítása, amelyeken több millió magyar kívül rekedt. Ám az a képesség, hogy jogosnak tartom a másik fél szempontját, nem jelenti azt, hogy egyet is értek vele. Erre nincs is szükség.

Nem az a probléma, hogy az egyik fél ne ismerné el, ami neki jó, a másiknak rossz lehet. Azonban legtöbbször nem akarja elfogadni, a másiknak ugyanúgy joga rossznak tartani azt, amit mi jónak tartunk. Trianon esetében másról is szó van. Gondolja, hogy a magyarok megbékéltek vele?

Trianon esetében valóban két dolgot szét kell választani. Az egyik a történelmi Magyarország szétesése és ezzel egy időben Csehszlovákia megalakulása. A másik konkréten Csehszlovákia határai, amelyek távol voltak az etnikai határoktól. A magyarok számára talán nem volna probléma elfogadni az elsőt, ha nem tartanák igazságtalannak a másodikat – hogy annyi magyar akarata ellenére, megkérdezésük nélkül egy másik országban találta magát. Ebben az esetben a szlovák fél elismerhetné, hogy a határokat igazságosabban is meghúzhatták volna, hogy a határok pontosabban követhették volna az etnikai határt.

A szlovák ellenkezés abból a félelemből is táplálkozik, hogy a magyarok nem nyugodtak bele a mai állapotba. A magyar részről tapasztalható bizonyos nosztalgiázás és időnként kétértelmű nyilatkozatok ébreszthetnek ilyen gyanút.

A magyarok számára Trianon még sokáig fájdalmas lesz, de a többség belenyugodott. Főképp a kisebbségi magyarok, akiktől Trianon nem csupán csak elvett valamit, hanem adott is nekik – egy másik kultúra megismerésének lehetőségét. Nem gondolom, hogy néhány szélsőségesen kívül akadnak szlovákiai magyarok, akik komolyan gondolnák a trianoni határ megváltoztatását. A szlovákiai magyarok mára megbékéltek vele. Haragszanak azonban érte, ha a többségi nemzet a határokat valamiféle történelmi szükségszerűségnek és az isteni igazságszolgáltatás eszközének mondja. Engedtessék meg nekünk, hogy ne szeressük ezt a határt. Ami egyes magyarországi politikusok kétértelmű megnyilvánulásait illeti, ők a kisebbségi lét lényegét éppúgy nem értik, mint a szlovákok. A „Felvidékre”, vagy Erdélyre úgy tekintenek, mintha 1920-tól itt semmi nem változott volna, sem a dél–szlovákiai etnikai viszonyok, sem az itt élő magyarok és szlovákok gondolkodása. Az ő nyilatkozataik sokkal inkább a magyar belpolitikai térfélhez szólnak, semmint Szlovákiához, vagy a szlovákiai magyarokhoz.

Ha a németek és a franciák ötven év alatt mindössze odáig jutottak el, hogy közös történelmük legkevésbé problematikus időszakát dolgozzák fel – ez a szlovák–magyar megbékélésre nézve nem biztató. Mi vajon mikor jutunk valamilyen eredményre?

Az Európai Unióba integrálódó közép-európai ember, szlovák és magyar egyaránt, rövidesen olyan problémákkal lesz kénytelen szembe nézni, mint a megoldatlan roma kérdés, az Ázsiából és Afrikából tartó migráció, vagy a környezetszennyezés. Akkor majd ráébrednek, hogy a szomszédos magyarral, vagy szlovákkal azonos módon gondolkodnak, közös kulturális gyökereik és érdekeik vannak. Mi értelme volna hát a veszekedésnek?


(Kanovits György fordítása)
forrás: parameter.sk



HÍREK
Felvidéki magyar térkép
- 2009.05.20.





Magyar élettér autóatlasz
- 2009.05.20.





Történelmi emlékesztető
- 2009.05.19.

Felvidék
Honföldünk


Nemzeti dal
- 2009.03.14.

LINK KLIKK: Esküszünk,
hogy rabok tovább
nem leszünk


Utassy József gondolata
- 2009.03.15.

Én szemfedőlapod lerántom:
Kelj föl és járj, Petőfi Sándor!
Zúg Március, záporos fény ver,
Suhog a zászlós tűz a vérben.
Hüvelyét veszti, brong a kardlap:
Úgy kel föl, mint forradalmad!
Szedd össze csontjaid, barátom:
Lopnak a bőség kosarából,
A jognak asztalánál lopnak,
Népek nevében! S te halott vagy?!
Holnap a szellem napvilágát
Roppantják ránk a hétszer gyávák.
Talpra Petőfi! Sírodat rázom:
Szólj még egyszer a Szabadságról!


A Szent Korona Őrzője
- 2009.03.11.

A Szent Korona Őrzőjének Eskü alatt tett Nyilatkozata.



Új menü
- 2009.02.27.


- Autonómia hírek máshonnan
- Mi az autonómia?
- Az autonómia kivívásának a formái
- Decentralizált autonómia
- A kisebbségi autonómia (működő
modellek, magyar elképzelések)

- Az autonómia és az új világrend
- Felvikéki hírek
- Preambulum
- Aláírásgyűjtés az autonómiáért
- A szlovák alkotmány nem tiltja az autonómiát
- A felvidéki magyarok történelme
- Csehszlovákiai kisebbségi szerződés
- Beneš-dekrétumok
- Szlovákiai nyelvtörvény
- Polgártársaim, barátaim
- Múlt, jelen, jövő
- Szlovákok igazi történelme
- Dálesz
- Erdélyi hírek
- Erdély és Székelyföld autonómiája
- Vajdasági hírek
- Vajdasági autonómiaterv
- Kárpátaljai hírek
- Kárpátaljai autonómiatervek
- Kárpátaljai autonómia-koncepciók
- A KÁRPÁTALJAI MAGYAR AUTONÓMIA
- Horvátország, Szlovénia,
Ausztria hírek

-

- Magyarországi autonómiahírek
- Magyar címer története
- 1868-as kisebbségi törvény
- Miért a 20. század?
- Autonómiák Európában

- English news
- Observations on the Beneš Decrees
- EÚ-us hírek
- Finn autonómiamodell
- Dél-Tirol és Korzika autonómiája
- Katalán autonómia
- Baszk autonómia
- Kínai autonómia - Másfajta autonómiák
- Saját írásaink
- Rólunk írták
- Az Emberi Jogok
Egyetemes Nyilatkozata

- A modern szabadságjogok
- Kirándulások a Zsitva folyócska
mentén

- Mátyusföld és Csallóköz,
Dunamenti-síkság
- Nem igaz
- Egy város a Duna két patján
- Slovenské aktuality
- Autonómia SK
- Commora Aula články
- Okolo autonómie Text
- Slováci a maďari jedna rodina
- Štúr a autonómia
- Fantázia képek
- Komáromi képek
- Olimpia 2016 Commora Aula
- Gondolatok


Történelmi párhuzam
- 2009.03.05.

Stefan Marko Daxner: "Magyarország számunkra csak annyiban létezik, amennyiben benne elismerést nyerünk." (1861)
most mi is megfogalmazzuk ugyanezt
Bósza János: "Szlovákia számunkra csak annyiban létezik, amennyiben benne elismerést nyerünk. (2009)"


Az önrendelkezésről
- 2009.03.05.

Aki esetleg mégis úgy gondolná, mi köze mindehhez, annak ajánlanám szíves figyelmébe Martin Niemüller, a német protestáns lelkipásztor gondolatait.
"Amikor elvitték a kommunistákat, én hallgattam, mert nem voltam kommunista. Amikor elvitték a szociáldemokratákat és a szakszervezeti embereket, én hallgattam, mert sem szociáldemokrata, sem szakszervezeti ember nem voltam. Amikor eljöttek és elvitték a zsidókat, én hallgattam, mert nem voltam zsidó. És amikor eljöttek és elvittek engem, már nem maradt senki, aki szólhatott volna értem."


Vígh Károly
- 2009.03.05.

„Magyarországon és máshol is (Szlovákiában is- a szerk. megj.) láttuk és megéltük, hogy a történelmi traumák és frusztrációk önsajnálatból történõ ápolása a nemzetekbõl a legrosszabb erõket szabadítja fel, amelyek csak a katasztrófát ismerik, és csak ebbõl táplálkoznak. Miért nem vagyunk képesek valami újat, reménytelibbet kezdeni?- kérdezi Churchill…”

Az élet
- 2009.03.02.

Az élet egy nagy cirkusz, ahol tanár a bohóc és nebuló a közönség.

Cikkajánló:
- 2009.03.01.

Slota sértegethet minket, klikk a képre





Autonómia terv. klikk a Commora képre
- 2006.09.01.








Szavazás a Commora Aula honlapról
- 2006.12.08.

Szavazás!

Indult 2006.11.10-én
- 2006.11.11.

Felmérés
Kell-e nekünk az autonómia

Igen minél hamarabb
Igen, de majd később
Igen, ha a szlovákok is akarják
nem tudom
Nem, mert úgyse lehet
Nem, mert rossz az időzítés
Nem, mert nincs rá szükség


Véletlen link.



Kukac.sk link felvidéki magyar fórum
- 2007.12.15.









Rovásírás
- 2007.06.09.





Újévi mondóka
- 2008.01.01.

Adja a Teremtő, hogy -
Minden rügyed megfakadjon!
Minden magod kihajthasson!
Minden dalod szívből jöjjön!
Minden napod tündököljön!
Minden szájat etethessél!
Minden élőt szerethessél!
Minden mi él üdvözöljön!
Minden álmod teljesüljön!
Minden bánat odébbálljon!
Minden csoda megtaláljon!
Minden napod egészségben,
Minden perced békességben
Teljen, az új esztendőben!
Úgy legyen!
Varga Ibolya


Lao Ce
- 2008.01.24.

Egy bölcs hadvezér azt mondotta:
"Mint a vendég, nem mint a gazda:
nem vonulok hüvelyknyit előre,
inkább egy lábnyit vissza."
Ez a tétlen cselekvés,
az erőszak nélküli siker,
az ellenség nélküli háború,
a fegyvertelen győzelem.
Harcban az ellenség ócsárlása
megsérti az út-at;
ha két hadsereg összecsap,
a kíméletesebb győzelmet arat.


Szlovák-magyar barátság
- 2009.03.14.

LONG LIVE

Szózat
- 2009.03.14.

LINK KLIKK: Szózat
Szózat ének


Vörösmarty Mihály Szózat
- 2009.03.14.

Hazádnak rendületlenül
Légy híve, oh magyar;
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.

A nagy világon e kívül
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.

Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt;
Ez, melyhez minden szent nevet
Egy ezredév csatolt.

Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.

Szabadság! itten hordozák
Véres zászlóidat,
S elhulltanak legjobbjaink
A hosszú harc alatt.

És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.

S népek hazája, nagy világ!
Hozzád bátran kiált:
"Egy ezredévi szenvedés
Kér éltet vagy halált!"

Az nem lehet, hogy annyi szív
Hiába onta vért,
S keservben annyi hű kebel
Szakadt meg a honért.

Az nem lehet, hogy ész, erő,
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.

Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.

Vagy jőni fog, ha jőni kell,
A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.

S a sírt, hol nemzet sülyed el,
Népek veszik körul,
S az emberek millióinak
Szemében gyászköny ül.

Légy híve rendületlenül
Hazádnak, oh magyar:
Ez éltetőd, s ha elbukál,
Hantjával ez takar.

A nagy világon e kívül
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.


Hun imádság
- 2009.03.14.

Kr.u. 410-460-ban keletkezett. Hun ezüstveretes szíjvégen rovásírással írva, a Kijevi Nemzeti Múzeumban van. A kijevi múzeumban őrzött hun övvereten, szíjvégen levő rovásírásos ima gyönyörű.

HUN IMÁDSÁG

MIATYÁNK ISTENÜNK
BENNÜNK VAN ORSZÁGOD.
ELŐTTÜNK SZENT NEVED
TÖRVÉNY AKARATOD.

MINDENNAPUNK GONDJÁT,
MAGADON VISELED.
BŰNEINKET MINT MÁSNAK,
NEKÜNK ELENGEDED.

TE KEZED VEZET
KÍSÉRTÉSEKEN ÁT,
S LEFEJTED RÓLUNK
GONOSZ JÁRMÁT.

TIÉD A NAGYVILÁG
ÖSSZES HATALMA, ÜDVE,
MINDÖRÖKTŐL KEZDVE,
LEGYEN MINDÖRÖKRE.


Petõfi Sándor: A szájhõsök
- 2009.03.17.

Meddig tart ez őrült hangzavar még?
Meddig bőgtök még a hon nevében?
Kinek a hon mindig ajkain van,
Nincsen annak, soha sincs szivében!
Mit használtok kofanyelvetekkel?
Évrül-évre folyvást tart a zaj,
És nem ott-e, ahol volt, a nemzet?
Nincs-e még meg minden régi baj?


Tenni, tenni! a helyett, hogy szóval
Az időt így elharácsoljátok;
Várva néz rég s oly hiába néz az
Isten napja s a világ reátok.
Nyujtsátok ki tettre a kezet már
S áldozatra zsebeiteket,
Tápláljátok végre a hazát, ki
Oly sokáig táplált titeket.



Áldozat s tett, ez a két tükör, mely
A valódi honfiút mutatja,
De ti gyáva s önző szívek vagytok,
Tettre gyávák s önzők áldozatra.
Hiszem én, hogy mint a fák tavasszal,
Megifjodnak a vén nemzetek,
De ti hernyók új lombot nem adtok,
Sőt a régit is leeszitek.



S oh mi vakság! fölemelte még a
Népszerűség őket paizsára,
Az elámult sokaság, miképen
Megváltóit, karjaiba zárja.
Megváltók? ők a hon eladói,
Elveszünk ez ordítók miatt...
Rólok tudja ellenünk, hogy félünk,
Mert a félénk eb mindég ugat.



Én ugyan nem állok a sereghez,
Mely kiséri őket ujjongatva,
És ha egykor közibök vetődöm,
Nem egyébért lépek e csapatba,
Csak azért, hogy fölfordítsam majd ez
Ál nagyok győzelmi szekerét,
S haragomnak ostorával vágjam
Arcaikra a bitó jelét!

Petőfi Sándor


Soviniszta
- 2009.03.26.

Illyés Gyula szerint patrióta az, aki jogot véd, soviniszta az, aki jogot sért.

Táncsics Mihály:
- 2009.03.30.

Az egyenlő szabadság
és az egyenlő jogok teszik
a forrást, melybül
mindenki egyaránt
meríthet jólétet,
bolgogságot, áldást.


József Attila
- 2009.04.03.

«az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétségben vagyunk.»
(József Attila)


A harc, melynek nincs győztese
- 2009.05.18.

Miért ne-ken

Nyelvlecke
- 2009.05.18.

Gyimóthy Gábor: Nyelvlecke

2009.3.11
Gyimóthy Gábor: Nyelvlecke

Egyik olaszóra során,
Ím a kérdés felmerült:
Hogy milyen nyelv ez a magyar,
Evrópába hogy került?

Elmeséltem, ahogy tudtam,
Mire képes a magyar.
Elmondtam, hogy sok, sok rag van,
S hogy némelyik mit takar,

És a szókincsben mi rejlik,
A rengeteg árnyalat,
Példaként vegyük csak itt:
Ember, állat hogy halad?

Elmondtam, hogy mikor járunk,
Mikor mondom, hogy megyek.
Részeg, hogy dülöngél nálunk,
S milyen, ha csak lépdelek.

Miért mondom, hogybotorkál
Gyalogol, vagy kódorog,
S a sétáló szerelmes pár,
Miért éppen andalog?

A vaddisznó, hogy ha rohan,
Nem üget, de csörtet - és
Bár alakra majdnem olyan
Miért más a törtetés?

Mondtam volna még azt is hát,
Aki fut, mért nem lohol?
Miért nem vág, ki mezőn átvág,
De tán vágtat valahol.

Aki tipeg, mért nem libeg,
S ez épp úgy nem lebegés, --
Minthogy nem csak sánta biceg,
S hebegés nem rebegés!

Mit tesz a ló, ha poroszkál,
Vagy pedig, ha vágtázik?
És a kuvasz, ha somfordál,
Avagy akár bóklászik.

Lábát szedi, aki kitér,
A riadt őz elszökell.
Nem ront be az, aki betér . . .
Más nyelven, hogy mondjam el?

Jó lett volna szemléltetni,
Botladozó, mint halad,
Avagy milyen őgyelegni?
Egy szó - egy kép - egy zamat!

Aki "slattyog", mért nem "lófrál"?
Száguldó hová szalad?
Ki vánszorog, mért nem kószál?
S aki kullog, hol marad?

Bandukoló mért nem baktat?
És ha motyog, mit kotyog,
Aki koslat, avagy kaptat,
Avagy császkál és totyog?

Nem csak árnyék, aki suhan,
S nem csak a jármű robog,
Nem csak az áradat rohan,
S nem csak a kocsi kocog.

Aki cselleng, nem csatangol,
Ki "beslisszol", elinal,
Nem "battyog" az, ki bitangol,
Ha mégis: a mese csal!

Hogy a kutya lopakodik,
Sompolyog, majd meglapul,
S ha ráförmedsz, elkotródik.
Hogy mondjam ezt olaszul?

Másik, erre settenkedik,
Sündörög, majd elterül.
Ráripakodsz, elódalog,
Hogy mondjam ezt németül?

Egy csavargó itt kóborol,
Lézeng, ődöng, csavarog,
Lődörög, majd elvándorol,
S többé már nem zavarog.

Ám egy másik itt tekereg,
-- Elárulja kósza nesz -
Itt kóvályog, itt ténfereg. . .
Franciául, hogy van ez?

S hogy a tömeg mért özönlik,
Mikor tódul, vagy vonul,
Vagy hömpölyög, s mégsem ömlik,
Hogy mondjam ezt angolul?

Aki surran, miért nem oson,
Vagy miért nem lépeget?
Mindezt csak magyarul tudom,
S tán csak magyarul lehet. . .!



A magyar nyelv szépségeiről sokat lehetne beszélni, hiszen nem csak Európában számít egyedülállónak. Az angolok például már nem értik Shakespeare 1600-as évek körül íródott műveit, azok eredeti nyelvezetét "óangolnak" nevezik. Érdekes belegondolni, hogy az azóta eltelt majd' 400 évben mennyit változott a nyelvük. Velük ellentétben azonban mi, magyarok a mai napig megértjük pl. az Ómagyar Mária Siralom 1300as évekre datált hangzását.
...és, hogy mit mondanak a külföldiek a magyar nyelvről? Néhány idézet:

Grimm Jakab meseíró (XIX. század), aki egyben az első német tudományos nyelvtan megalkotója is: "a magyar nyelv logikus és tökéletes felépítése felülmúl minden más nyelvet".

N. Erbersberg bécsi tudós (XIX. század): "Olyan a magyar nyelv szerkezete, mintha nyelvészek gyülekezete alkotta volna, hogy meglegyen benne minden szabályosság, tömörség, összhang és világosság."

George Bernard Shaw drámaíró (az amerikai CBC-nek adott interjújában sokkal bővebben kifejtve) mondta: "Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az ér zelmek titkos rezdüléseit."

Grover S. Krantz amerikai kutató: "A magyar nyelv ősisége Magyarországon /.../ meglepő: úgy találom, hogy átmeneti kőkori nyelv, megelőzte az újkőkor kezdetét /.../ az összes helyben maradó nyelv közül a magyar a legrégebbi."

Ove Berglund svéd orvos és műfordító: "Ma már, hogy van fogalmam a nyelv struktúrájáról, az a véleményem: a magyar nyelv az emberi logika csúcsterméke." (Magyar Nemzet 2003. XII. 2. 5. o.)

Teller Ede atomfizikus halála előtt pár évvel ezt mondta Pakson: "...Új jeles felfedezésem, miszerint egy nyelv van, s az a magyar." (Mai Nap, Budapest, 1991. 9.)
Nem különös-e, hogy a magyar tudomány minden erőt bevetve igyekszik lefokozni a magyar nyelvet, ám a külföldi szakvélemények ennek az ellenkezőjét hangsúlyozzák: nyelvünk egyedülálló nagyszerűségét, ősiségét, mi több, van ki a magyar nyelv Kárpát-medence-i ősi volta mellett is kiáll.
A genetikai eredményekből már tudjuk: teljes joggal.)

De ne csak a nyelvünket, hanem annak teremtő erejére vonatkozó véleményekre is figyeljünk:

Isaac Asimov scifi író: "Az a szóbeszéd járja Amerikában, hogy két intelligens faj létezik a földön: emberek és magyarok."

Enrico Fermi olasz atomfizikustól mikor megkérdezték, hogy hisz-e az űrlakókban, azt válaszolta: "Már itt vannak, magyaroknak nevezik őket!"

A magyar anyanyelvű nagy matematikusok is többször vallották: hja, magyar anyanyelvvel könnyű nagy matematikusnak lenni.
/VARGA CSABA : Mire lehet büszke a magyar (részlet)/
És ami mosolyt csalhat az arcotokra: Gyimóthy Gábor (Firenze 1984. X. 12.) Nyelvlecke című írása. Figyeljétek meg, hogy a mozgást kifejező igére hányféle szinonimát használ! Már kétszer is nekiugrottam, hogy átszámoljam, de egyszer 63 jött ki, másszor meg 81 - de talán a számok annyira nem is lényegesek, mint a magyar nyelv gazdagságának ténye. Talán nincs is a földön még egy ilyen nyelv, mint a mienk! Szerintem joggal lehetünk büszkék rá.
Forrás: Transylvania, 40 évf. 2. szám.
beküldő: olvasó



Ez a honlap a Commora Aula magántulajdona