A közös tulajdonú terület
2009.10.05.
A mi udvarunkban…
A mi udvarunkban csak ecetfa nő, / A lépcsőn melyen járunk, elkopott a kő, / Miénk itt a tér, mert mi nőttünk itt fel, / Ismerős a fütty, és egymásnak felel.
(LGT: Miénk itt a tér, Presser Gábor-Adamis Anna)
Markó Béla:
Kié itt a tér?
Gondolatok egy Kárpát-medencei „vagyonközösségről”
Az elmúlt két évtizedben, ha szolidaritáserősítőre volt szükségünk egy-egy politikai nagygyűlésen, biztosan műsorba iktattuk ezt az LGT-számot... vagy valamelyik szónoknak csak eszébe jutott idézni a refrént: „miénk itt a tér"!
Erre a csattanóra obligát módon bejött a taps. Sőt, nem az elmúlt két évtized, hanem az elmúlt évezred leglényege is mintha ez lenne: ezt harsogták a hódítók, ezt sikoltották a leigázottak: miénk itt a tér.
Úgy tűnik, amíg ezt dúdolja, dobolja, dünnyögi, kiáltja, fogcsikorgatja magyar, román, szlovák, szerb, ukrán a Kárpát-medencében, addig nem tudunk a bűvös körből – önkörünkből! – kitörni. Legfőképpen a magyarok természetesen – hiszen Trianon alólunk húzta ki a „teret", és adta oda másnak –, de mind-mind azt vártuk a közös Európától, hogy végre igazságot tesz az egykori és mostani tulajdonosok között, és újraosztja valamilyen formában ezt a teret, ahol élünk, vonulunk, zenélünk, menetelünk.
Hevesen tagadta mindenki, hogy szó lehetne határmódosításról, de titkon reménykedtek a vesztesek - joggal! -, hogy legalább a mostani határokon belül ismét tulajdonba helyezik őket. Még a kilencvenes évek elején ki is izzadta az RMDSZ az ehhez szükséges szakkifejezést, az önrendelkezés szelídített, fából vaskarikázott változatát: a „belső önrendelkezést".
Az évezredvégi és évezred eleji magyarság minden bizonnyal legnagyobb illúziója: az éppen közös teret kialakító Európai Uniótól várni a saját tér jogának elismerését.
Az Európa Tanács jelentéstevői, EBESZ-biztosok, uniós megbízottak járták be a volt szocialista országokat időről időre, és a különböző jogfosztott nemzeti-etnikai közösségek lélegzet-visszafojtva lesték a szavukat, hogy hátha-hátha... Hátha kimondják egyértelműen például Erdélyben, hogy jogunk van önálló állami magyar egyetemhez, székelyföldi autonómiához, és hogy „miénk itt a tér" vagy legalább egy kisebb terecske, egy csücsök, egy sarok, egy talpalatnyi szülőföld. Nem mondta ki ezt senki, mert nem is gondolta.
A komisszárok
Idegnyugtatni, fájdalomcsillapítani jöttek ezek a komisszárok, hogy ne kerüljön homokszem a gépezetbe, és viseljük el az elviselnivalót. Cinikus vagyok? Csalódott? Nem, semmiképpen sem. Ezen már túl vagyok. És éppen erről szeretnék beszélni. Hiszen voltam valamikor olyan együgyű – akinek egy ügye van –, hogy néhai Max van der Stoelt, az EBESZ kisebbségügyi főbiztosát, ezt az okos, ravasz, de alapjában véve jóindulatú diplomatát sikerült vérig sértenem, amikor számon kértem tőle a számonkérhetetlent. Elhitettem magammal ugyanis, hogy a kisebbségi főbiztos a kisebbségek ügyét képviseli az EBESZ-ben, holott ennek éppen a fordítottja volt igaz, az EBESZ-tagállamok érdekeit kellett érvényesítenie az etnikumközi viszonyokban is. Éppen ezért kompromisszumokra, az együttélés mintáinak újragondolására hajlandó volt ugyan, de a különélésről – vagy horribile dictu, válásról – hallani sem akart. Nem akarhatott, mert nem erre volt megbízatása.
Ez volt a jelentéstevők, a főbiztosok álláspontja, és ez ma is a közös európai ház különböző rendű-rangú házmestereinek véleménye. Ez a házirend: zuhanyozó a folyosón, felváltva visszük le a szemetet, és este tíz után nem hangoskodunk.
Telt-múlt az idő, az Európa Tanácsnak, az EBESZ-nek is egyre csökkent a jelentősége, maradt az Európai Unió. Brüsszel megoldaná, mondták nekünk is naftalinszagú kritikusaink, de az RMDSZ-nek rossz a külpolitikája. Az RMDSZ kormányzásra, miniszterkedésre, mi több, miniszterelnök-helyetteskedésre fecsérli a romániai magyarság erejét, ahelyett, hogy Brüsszelben verné az asztalt.
Sőt, még nem is kellene az asztalra ütni, hiszen tárt karokkal, fogékony elmével, maximális empátiával várják, hogy bejelentsük az igényeinket.
Az RMDSZ-en kívülre szorult politikusok kicsiny, de sohasem csüggedő csapata törte a fejét folyamatosan, hogy hányféle referendumot vagy aláírásgyűjtést kellene megszervezni, majd várni, hogy az eredmény láttán az Európai Unió kimondja: miénk itt a tér! Az az Európai Unió, amely lassan-lassan még a sárgarépa, a paradicsom vagy az uborka formáját is ránk erőlteti, és megmondja, hogyan főzhet szilvapálinkát és miképpen ölheti le a disznaját a székely gazda.
A határokat fokozatosan felszámoló közös Európa kabátujját rángatják egyesek, hogy itt az ideje elismerni jogunkat a különéléshez. Ennél nagyobb paradoxont, ennél kilátástalanabb helyzetet nehéz még elképzelni is, ugye?
Hova akarok hát kilyukadni? Nem a kisebbségjogi küzdelemről, nem is az egységes magyar nemzet eszméjéről akarom magunkat lebeszélni, hanem éppen ellenkezőleg, a pesszimistáknak szeretnék válaszolni: van kiút, de nem úgy, ahogy ők gondolják. Vitassuk végig ismét, és ha szükséges, rendezzük át a prioritásainkat!
Miért?
Kilencven esztendővel ezelőtt kétségtelenül olyan igazságtalanság történt velünk, amit azóta sem felejthettünk el. Egyáltalán nem vétlen ebben az akkori magyar politika, amelynek reminiszcenciái egyébként azóta is élnek, de mindez nem lehetett volna ok arra, hogy egy népet úgy büntessenek, ahogy az akkori győztes hatalmak tették. Annál is rosszabb volt ez a büntetés, mert az is benne volt, hogy ekkora igazságtalanságba nem lehet belenyugodni.
Tehát nem csupán jogfosztottságra ítélték a magyar nemzet egy részét, hanem hol nyílt, hol lappangó revizionizmusra is, állandó reménytelen lázadásra a helyzet ellen. Reménytelen ez a lázadás olyan értelemben, hogy amikor a szlovákoktól „szereznénk vissza" valamit, a románok, szerbek, ukránok jogos önvédelemből rögtön felkapják a fejüket, és fordítva. Kilátástalan lázadásra ítéltek minket, magyarokat, és állandó rossz lelkiismeretre ítélték a szomszéd népeket. Kilencven éve félünk a kisantanttól, és ők kilencven éve félnek tőlünk. A viszony egyszerű: ilyen-olyan formában kérjük vissza a tulajdonunkat, és ők nem akarják visszaadni.
Egyre inkább meggyőződésem, hogy a XX. század által feltett kérdésre - kié itt a tér? - teljesen új, XXI. századi választ kell találni. Mi több, állítom, hogy a válasz már megszületett, csak nem vesszük észre, mert még mindig hamis - vagy a kelet-közép-európai és balkáni helyzetre nem alkalmazható - alternatívákban gondolkodunk.
Az erdélyi, a felvidéki, a délvidéki magyarok 1989 után sorra megtalálták ugyanazt a helyes megoldást, de mindannyian tele vagyunk kétellyel, hogy vajon nem mondunk-e le egy küszöbön álló nagy fordulatról, egy nagy történelmi álom beteljesüléséről, ha a klasszikus alternatívát - vagy a miénk, vagy a tiétek a tér - behelyettesítjük valami mással, a közös tér, a közös terület ideológiájával, ami egyáltalán nincs ellentmondásban az autonómia, vagyis az önálló döntés eszméjével.
A „társnemzet” gondolata
Érdekes, hogy a kilencvenes évek elejének legradikálisabb romániai magyar politikusai voltak a legközelebb ehhez a megoldáshoz, amikor a „társnemzet" gondolatát felvetették, bár ezt azóta ők is elfelejtették. Ezek a politikusok fitymálva emlegetik a „nyelvi jogokat", nem jöttek lázba a szlovák nyelvtörvény-botránytól, hiszen szerintük mindez úgyis csak tajkolás, kenés-fenés az igazán radikális megoldáshoz képest. Pedig most, majdnem húsz esztendő kisebbségi magyar politikájára visszatekintve, azt kell mondanom, szinte végig jó úton jártunk, jó helyen tapogatóztunk.
Erdélyben közel egy évszázada folyik a harc, időnként a szó szoros értelmében, a tér birtoklásáért. Atavisztikus indulattal próbálta meg annak idején Kolozsvár polgármestere, hogy a Mátyás-szobrot román trikolórokkal körbekerítve, és a sétatéri padokat is piros-sárga-kékre festve valamiképpen eltüntesse a magyar történelem és kultúra nyomait. Karcsú katolikus vagy protestáns templomtornyok mutatják az erdélyi épített örökség magyar és szász jellegét, és velük szemben a magyarok számára nyomasztó ortodox hagymakupolák jelentek meg mindenfelé. Már a két világháború között úgy választották ki ezeknek az ortodox vagy görögkatolikus templomoknak a helyét, hogy uralják a teret. Jó példa erre Marosvásárhely főtere. Azt hirdetik ezek az építmények is, hogy: miénk itt a tér; szakralizálva egyúttal a tulajdonjogot.
Ezzel szemben az utóbbi idők magyar küzdelmei azért tűnhettek eleve lépéshátrányosnak, mert nem a külön, hanem a közös teret tűzték ki célul.
Persze, ismétlem, teljesen természetes, hogy a közös térről, a Kárpát-medencei vagyonközösségről mindig a vesztesek álmodoztak meglehetősen naivul, a realitásérzékét az emigrációban elveszítő Kossuth Lajostól errefelé. A nemzetállamaikat frissen kiteljesítő népek erre nyilván nem voltak hajlandók, de egyezzünk meg, hogy nem is olyan régen, az egységes Európai Unió is romantikus álomnak tetszett. Ki hitte volna, hogy a német márkát, a francia frankot vagy az olasz lírát olyan könnyen el lehet felejteni?
Együttélési modellt kidolgozni
Ebben a pillanatban valószínűleg az lenne a feladatunk, hogy a közelmúlt pozitív és negatív tapasztalataiból kiindulva próbáljunk egy lehetséges együttélési modellt kidolgozni oly módon, hogy a közös döntések és az önálló döntések egymásba illesztésével egy működőképes rendszert mutassunk föl. Egy megvalósítható tervet és hozzá a „megvalósíthatósági tanulmányt". Ennek a modellnek minden bizonnyal a „vagyonközösség" gondolatán kell alapulnia, de a külön - személyi és közigazgatási - autonómiákat is magában kell foglalnia. Nem úgy, ahogy a XX. században képzeltük, nem az orosz Matrjoska-babák egymásba-rakós mintája szerint (nagy nemzetállam, kisebbecske nemzeti terület stb.), hanem másképpen, rugalmasabban, nyitottabban. Ez lehetne a következő időszak nagy kihívása.
Tanulságos ilyen szempontból az aradi Szabadság-szobor története.
Erős pozícióban, kormányban volt az RMDSZ, amikor 1999-ben kihoztuk az aradi várból az 1923-ban lebontott és azóta félig földbe temetve sínylődő Zala György-alkotást. Viszonylag nagy politikai befolyásunk volt akkor is, amikor 2004 áprilisában hosszú hónapok sikerei, kudarcai, ilyen-olyan tánclépései után a Tűzoltó téren felállítottuk ezt a szobrot, amelynek - mi is tudtuk, a románok is tudták - központi nőalakja Hungáriát jelképezi.
Soha nem fogom elfelejteni az akkori román miniszterelnökkel folytatott késhegyre menő vitáimat vagy a művelődési miniszter pálfordulásait. Milyen jól is látszott akkor, hogy mire megy ki az egész! Hol azt javasolták, hogy szétszedve állítsuk ki a szoborcsoportot, afféle kazettákban, hol pedig arról akartak meggyőzni, hogy az aradi váron belül helyezzük el. Vagyis: muzeális környezetben, múzeumi tárgyként még elfogadható lett volna, de egy élő téren, a XXI. századi romániai valóság részeként nem. És ezt a törésvonalat számoltuk fel azzal, hogy megegyeztünk, mégis állni fog a Tűzoltó téren a szobor, de ugyanazon a téren elkészül egy másik emlékmű is, egy román diadalív. El is készült, de nem valami sikerült munka.
Mindegy. Az a fontos, hogy ott, akkor ráleltünk egy megoldásra, amely ugyan senkinek sem tetszett igazán, de gyanúm szerint nincsen más jövő számunkra, mint ez: a közös tér. Jelképesen, persze. Hiszen a nagy közös teret, Erdélyt külön terek is alkotják, és ennek így kell lennie: a már működő magyar iskolák sora, az eljövendő állami magyar egyetem, a majdani különböző autonómiaformák. De ahhoz, hogy ezt megvalósíthassuk, tisztáznunk kell, kié lesz itt a virtuális tér, kié lesz végül is a Kárpát-medence egyik vagy másik szeglete.
„Az erdélyi magyarság rituális meggyalázása”
Én magam is sokszor állítottam, hogy nem célokban, csak eszközökben különbözünk mi, erdélyi magyar politikusok. Ez igaz is, nem is. Előveszem a 2004-es szoborállítás utáni nyilatkozatokat: „Önmagában örvendetes az aradi Szabadság-szobornak a vár fogságából való kiszabadítása, ám valójában annak felavatása a román diadalívvel szemben egyet jelent a magyar politika, illetve az erdélyi magyarság rituális meggyalázásával. Már rég nem a szabadság eszméjének a hirdetéséről van szó, hanem az RMDSZ sikerpropagandájáról, kampánypolitikájáról, elterelni a figyelmet az erdélyi magyarság súlyos gondjairól", mondta Tőkés László, és készséggel elismerem, a „külön tér" eszméjét követve, nagyon is sok igazság volt ezekben a szavakban.
Csakhogy ismét fel kell tennem a kérdést: mi a megoldás? „[H]a nyolcvan évet tudott várni az emlékmű a felállításra, akkor még 2-3 évet várhatott volna. Európa meghozta volna számára a méltányos rendezést, és nem lett volna pártpolitikai érdek áldozata", hangzik ugyanabban a nyilatkozatban. Nos, a „külön tér" követői számára nyilvánvalóan apró lépésnek tűnik minden olyan változás, amely a szembenállást oldva, közös tereket hoz létre, és ilyen megközelítésben a „vagy-vagy" ideológiája helyett az „is-is" puhának, megalkuvónak tűnhet.
Holott ma Európa a közös adminisztrálás és közös felelősség elvét próbálja érvényesíteni. Mi Romániában vagy véleményem szerint a felvidéki és délvidéki magyarok is, amikor éppen kormányon voltak, ennek a közös építménynek az alapjait raktuk le mindannyian: közös tulajdon, közös adminisztrálás. A részesedés arányáról lehet vitázni a közös tulajdon esetében, de a vagyonközösség tényéről nem. Elmondtam már többször is, megismétlem: a szlovák nyelvtörvény azért rendkívül aggasztó, mert ismét vita tárgyává teszi ezt a már itt-ott működgető, de még „be nem telkelt" vagyonközösséget.
A közös tulajdonú terület közös megjelölése
Mint ahogy a kétnyelvűség - a kétnyelvű feliratok, a magyar nyelv nyilvános használata - Romániában vagy másutt nem aprócska vívmány, engedmény vagy könyöradomány, hanem tulajdonképpen maga a lényeg: a közös tulajdonú terület közös megjelölése. A többi pedig - az autonómia is -, tehát hogy melyik vagyonrészt ki és hogyan adminisztrálja, ezután következik. (A magyar és szlovák miniszterelnök minapi szécsényi találkozójának különféle értelmezéseihez nem akarok most én is egy újabbat hozzáadni, de pillanatnyi szkepszisem ellenére látok egy halovány esélyt abban, hogy a kiadott nyilatkozat közvetve elismeri: van egy közös probléma. Precedens értékű lehetne az is - apropó, Európa -, hogy az EBESZ-főbiztos állásfoglalásához igazodni kívánnak. A többit majd meglátjuk!) Volt egy fészekből fészekbe, pártról pártra szálló román ultranacionalista politikus, a szakmája szerint nyelvész, George Pruteanu, aki a kilencvenes évek végén torkaszakadtából tiltakozott a kétnyelvű feliratozás és általában a nyilvános anyanyelvhasználat törvénybe iktatása ellen. Amikor látta, hogy semmiképpen sem tudja megakadályozni a kétnyelvű helységnévtáblák és hasonló feliratok megszavazását a parlamentben, bizarr százalékos megoldást javasolt. Vagyis: ha egy településen, mondjuk, húsz százalék magyar van, akkor a magyar felirat betűméretei a román felirat húsz százalékát tegyék ki, ha harminc százalékról van szó, akkor harminc százalékát és így tovább.
Persze az ő elképzelése szerint a román felirat mindig százszázalékos lett volna mint hivatalos kiindulópont, mert egyébként mi ironikusan azzal replikáztunk, hogy akkor kölcsönösségi alapon a kilencvenkilenc százalékos magyar lakosságú településen fogadják el, hogy a román felirat egy százalék. Köznevetség tárgyává lett az ötlet, de akkor is elgondoltam, hogy ez a Pruteanu a lényeget illetően jó helyen kapiskált, amikor felvetette a közös szellemi, kulturális térből való arányos részesedés kérdését.
Mint ahogy általában érvényesül is egy ilyen arány abban a pillanatban, amikor például önkormányzati képviselőtestületet választanak egy település lakosai.
A közbirtokosságról
Székelyföldön van egy nagyon érdekes, bizonyos megközelítésben történelmi csökevénynek tetsző tulajdonforma: a közbirtokossági erdő. Ebben minden családnak megvan a pontos részaránya (például 3/112 vagy 5/112 stb.), ezt a részt nem veheti ki az erdőből, nem is tudja azonosítani, hogy melyik az, viszont megkapja a megfelelő rész tűzifát, és az esetleges profitból is arányosan részesül. A restitúcióért folytatott küzdelemben talán a legnagyobb eredmény az volt, hogy ezt a tulajdonformát visszaállítottuk.
Egész Erdélyről mint egy magyar-román-szász-sváb-roma stb. szellemi-kulturális közbirtokosságról kellene előbb-utóbb készíteni egy „megvalósíthatósági tanulmányt". Neves nyelvészünknek, Szilágyi N. Sándornak volt a kilencvenes években egy törvénytervezete, amelyben a román nyelv mellé próbálta fölemelni a magyart, és egy bonyolultnak látszó képletben szabályozni a nyelvek viszonyát. Akkor illúziónak tűnt ez a tervezet, utólag viszont azt kell mondanom, hogy csak túlságosan előreszaladt az időben.
Hiszen sokak számára csupán szimbolikus jelentőségűnek tűnhet az az RMDSZ-követelés is, hogy Romániában ismerjék el „államalkotó tényezőnek" a történelmi kisebbségeket. Nehezen megfogható, konkrétumokra nehezen lefordítható meghatározás ez, különösen olyan megközelítésben, hogy az államot egyének alkotják. De az államot ma Kelet-Közép-Európában vagy a Balkánon nem egyének, hanem éppenhogy nemzetek alkotják: egy-egy nemzet egy-egy államot. Ezeket a nemzetállamokat kellene felcserélni a régiók, nemzetek, nemzeti-etnikai közösségek államaira, amelyekben mindannyian társtulajdonosok vagyunk. Ki kellene alakítani a „különlétek" együttlétét, és társtulajdonosként igazgatni ezeket a közös államokat.
Kié a grund? Bokáéké, Ács Feriéké? Mindannyiunké, akik „itt nőttünk fel"! Vagy készül már valami, és mi még nem tudunk róla? Beszéljük meg!
Az írás megjelent az Élet és Irodalom LIII. évfolyam, 38. számában, 2009. szeptember 18-án.
forrás: VMDP hírlevél
|
