A magyar kisebbségek és a párizsi magyar békeszerződés
2008.12.16
A magyar kisebbségek és a párizsi magyar békeszerződés előkészítése 1945-1947
A Kárpát-medencei magyar kisebbségek ügye a magyar békeelőkészületeknek éppen úgy központi problémája volt, mint ahogy a dunai térség érintett kisállami kapcsolatainak újrarendezésében is meghatározó jelentősége volt annak, hogy a kisebbségek kezelésére vonatkozóan milyen elképzelés, koncepció nyeri el a győztes nagyhatalmak támogatottságát, s ez a koncepció milyen mértékben lesz összeegyeztethető Magyarország és az érintett kisebbségek érdekeivel.
Romsics Ignác, az amerikai békeelőkészületek forrásainak közreadója, az amerikai elképzelésekkel kapcsolatosan a következőképpen vélekedett: „A Magyarországnak nyújtott külpolitikai támogatás elsősorban Erdély kérdésében, Romániával és a Szovjetunióval szemben mutatkozott meg, s a háború előtti békeelőkészítés elveire rácáfolva, Csehszlovákiával és Jugoszláviával szemben csak jóval kisebb mértékben érvényesült. A csehszlovák-magyar és a jugoszláv-magyar határ etnikai elvű, Magyarország javára történő módosítása utoljára 1945 júliusában, Potsdamban szerepelt az amerikai külpolitika célkitűzései között." A későbbiek során a szövetségesek egyetértettek abban, hogy „Magyarországgal a határ általában az 1938. évi határvonal lesz, s vitázni ezután már csak Erdélyről, illetve a román-magyar határról vitáztak".1 Ennek okát több szerző is a korábban a határváltoztatások eshetőségét felvető csehszlovák politikusok egyre merevebb magatartásában, illetve a szlovákiai magyarok kitelepítésére irányuló prágai-pozsonyi erőfeszítésekben, és az ezek hatástalanításával megelégedő amerikai-angol álláspontban jelöli meg.
A magyar békeelőkészítő munkálatokban a fentieknek megfelelően mind Romániával, mind pedig Csehszlovákiával és Jugoszláviával kapcsolatosan jó ideig a határok etnikai kiigazításának a konkretizálása, érvekkel, adatokkal gazdagon dokumentált alátámasztása játszőtt főszerepet. Jóllehet a magyar békecélok szinte valamennyi alapdokumentumában teljes volt az egyöntetűség a tekintetben, hogy „az adott viszonyok között nekünk területi igények megfogalmazásánál és előterjesztésénél a legnagyobb óvatossággal kell eljárnunk. Nehéz diplomáciai helyzetünkben ezt a magatartást diktálja a politikai józanság, annak ellenére, hogy a magyar nemzetnek kb. 1/3-a a trianoni határokon kívül él és hogy a trianoni határok nem szerencsés voltát az elmúlt évtizedekben tárgyilagos külföldiek ismételten megállapították".' Kertész István Magyar békeillúziók 1945-1947 címmel megjelent visszaemlékezésében a következőképpen érzékeltette a magyar kormányra és békedelegációra nehezedő kérdés súlyát és vigasztalan megoldhatatlanságát: „Kétségbeesett leveleket kaptunk a Csehszlovákiában és Romániában élő magyaroktól. íróik azt hitték, hogy jövőjük jobbra fordulása a konferencián tanúsított határozott kiállásunktól és ügyünk megfelelő képviseletétől függ. Borzasztó érzés volt tudni, hogy milyen keveset tehetünk értük. Ha a legyőzött országok előadhatták is ügyeiket Párizsban, a győztes nagyhatalmak támogatása nélkül minden javaslatuk pusztába kiáltó szó maradt."
Térjünk most vissza a békekonferencia magyar szempontból legfenyegetőbb kérdésére, a csehszlovákiai magyarság teljes felszámolását célul kitűző Csehszlovákia követeléseire. A lakosságcsere-egyezményre vonatkozóan mindkét érdekelt fél közös jegyzőkönyvben rögzítette, hogy a lakosságcsere nem oldja meg a csehszlovákiai magyarság problémáit, s azok továbbra is megoldásra várnak. Mindkét kormánynak jogában volt a kérdést a békeértekezlet elé vinni. Valójában ez az 1946. február 10-i prágai jegyzőkönyvi megállapítás is azt tükrözi, hogy a szlovákiai magyarság ügyében a két ország nem tudott megállapodni, s mindkettő a békekonferenciától remélte a kielégítő megoldást.
Miért nem tudta a csehszlovák diplomácia megszerezni a nyugati nagyhatalmak támogatását a csehszlovákiai magyar kisebbség teljes felszámolására vonatkozó terveihez? S ezzel összefüggésben: mennyiben befolyásolta a párizsi békekonferencián az amerikai, az angol és az ausztrál küldöttség következetesen elutasító magatartása, illetve a magyar békeszerződésbe beiktatott bilaterális tárgyalás kötelme Csehszlovákia fokozatos meghátrálását a szlovákiai magyarság mindenáron való eltüntetésének céljától? Azaz valójában minek is köszönhette a szlovákiai magyar nemzeti közösség 1946 őszétől kezdve azt, hogy végül is a szülőföldjén maradhatott, és túlélte a feje fölött kimondott halálos ítéletet?
A másik kérdéskör, amit csupán érinteni szeretnék: mennyiben igazolták Gyöngyösi János külügyminiszternek, illetve a Nagy Fe-renc-kormánynak a csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény megkötésére vonatkozó döntését, annak helyességét a párizsi békekonferenciának a szlovákiai magyarok sorsáról szóló vitái és döntései?
Mindenekelőtt abból a sokszor, de talán mégsem elégszer hangoztatott tényből kell kiindulnunk, hogy a szlovákiai magyar népcsoport - ellentétben a magyarországi szlovák közösséggel - nem önszántából, szülőföldjét elhagyva, hanem a 20. század két világháborúját lezáró békeszerződések következtében jött létre, illetve vált a második világháború után másodszor is kisebbségi közösséggé. A versailles-i kert Trianon-palotájában 1920. június 4-én, illetve a Párizsban 1947. február 10-én aláírt békeszerződések következtében a Duna bal és az Ipoly jobb partján, valamint a Bodrogközben és az Ung-vidéken élő magyarság olyan -történeti léptékkel mérten viszonylag rövid idő óta létező - kisebbségi csoportot alkot, amelynek kialakulása és létezése szorosan összefügg Magyarország északi határainak nemzetközi jogi kijelölésével és rögzítésével.
A szlovákiai magyar nemzeti kisebbség olyan határ menti kisebbség, amelynek településterületét a szlovák-magyar országhatár és a nyelvhatár foglalja keretbe, igaz, ma már földrajzilag elkülönülő három, illetve a nyitrai magyar szigettel együtt négy régió formájában. Ennek megfelelően a Duna völgyének valamennyi 20. századi határmódosítása döntő módon meghatározta ennek a magyar közösségnek a létfeltételeit, hovatartozását és közjogi státuszát.
Minden, mentségként felhozott történeti babonát, históriai kuriózumot cáfolva, a győztes nagyhatalmak képviselőinek általában hiteles és pontos nemzetiségi adatsorok, térképek, történeti-földrajzi e-lemzések álltak rendelkezésükre. Amerikaiak, franciák és angolok a politikai döntéseket előkészítő szakértői szinten meglepően tisztában voltak a Kárpát-medence etnikai viszonyaival, s nem tudatlanságból, hanem érdekeiket szem előtt és az etnikai igazságosság szempontjánál többre tartva döntöttek úgy, ahogyan döntöttek.
A második világháborút követő békeszerződések amerikai és angol előkészületeinek magyarul is közreadott szakértői anyagai azt bizonyítják, hogy mind London, mind pedig Washington tisztán látta a szlovák-magyar viszony további alakulása szempontjából kardinális jelentőségű határ- és kisebbségi kérdés összetartozását."
Mielőtt azonban az amerikai és angol magatartás motívumait, okait röviden felvázolnánk, pár szóval érintenünk kell a párizsi békeszerződés szlovákiai magyarságra vonatkozó döntésének előzményeit. Valamennyi győztes nagyhatalom abból indult ki, hogy Csehszlovákia esetében a müncheni szerződést megelőző területiközjogi a mérvadóak.
Az 1938. szeptember 30-i müncheni szerződésben a magyar többségű szlovákiai területek hovatartozásának kérdését a két érdekelt fél megállapodásának körébe utalták. Minthogy azonban a vitatott városok - Pozsony, Nyitra, Kassa, Ungvár - hovatartozását illetően az 1938. októberi komáromi tárgyalásokon a cseh-szlovák és a magyar küldöttség nem jutott közös nevezőre, a négy nagyhatalom megbízásából Olaszország és Németország külügyminiszterei az első bécsi döntésben rögzítették az ún. belvedere-i határvonalat.
A komáromi tárgyalásokat követő diplomáciai tárgyalások dokumentumai azt bizonyítják, hogy október 23-án, 700 km2 vitatott terület kivételével, maguk a szlovákok is beleegyeztek a magyar részről követelt területek visszaadásába; ezt a magyar fél elfogadta tárgyalási alapként.
A müncheni szerződés és a bécsi döntés összehasonlításában ezt a tényt, a magyar területi követelések nagyobbik részének jogosultságát - amit a második Cseh-Szlovák Köztársaság nevében tárgyaló, Tiso-vezette küldöttség is elismert -, feltétlenül figyelembe kell venni ahhoz, hogy az amerikai és angol békeelőkészületeknek a szlovákiai magyarokra vonatkozó elképzeléseit reálisan értékeljük. A csehszlovák-német, illetve a csehszlovák-magyar határ kialakításának eltérő jellege, továbbá a müncheni szerződés és a bécsi döntés közti tartalmi különbségek azonban legfeljebb szakértői szinten játszhattak szerepet.
Annál komolyabban esett latba a nyugati kormányok előtt a német-, illetve a magyarkérdés kezdettől fogva kimutatható eltérő kezelése. Magyarország szerepe, amely fölött a befolyást a híres-nevezetes Sztálin-Churchill-féle jaltai százalékos megállapodás szerint 50%-ban a Szovjetunió, 50%-ban pedig a Nyugat gyakorolta volna, 1946 folyamán a térség többi országaiban felgyorsult szovjetizálódás hatására, jelentős mértékben felértékelődött. A magyar kisebbségek kérdését szintén kezdettől fogva egészen eltérően értékelték az amerikai és az angol diplomaták: tisztában voltak azzal, hogy a bécsi döntések előkészítésében mind a csehszlovákiai, mind pedig az erdélyi magyar kisebbségnek igen csekély szerepe volt.
Az amerikai szakértői testület négy javaslatot dolgozott ki; ezek közül az 1939. évi határvonalak meghagyását egyik sem ajánlotta. Ezzel szemben a C-variánsként szereplő terv tekinthető a legkövetkezetesebbnek, mely szerint nem csupán a Csallóköz, hanem a vele érintkező magyar többségű mátyusföldi, továbbá a Garam menti és a gömöri vidékek is Magyarországéi maradtak volna. A szóban forgó területeken az 1930-as csehszlovákiai népszámlálások szerint 310 000 magyar mellett 59 000 volt a szlovák nemzetiségűek száma. Az amerikai terv azután mindehhez hozzáfűzi: „A nagyjából azonos lélekszámú maradék kisebbséget aztán ki lehetne cserélni, s ezzel elimi-nálva lenne bármely későbbi irredentizmus etnikai alapja."18
Az amerikai békeelőkészületeknek a csehszlovák-magyar határra vonatkozó elképzeléseit egy 1944. szeptember 1-jei titkos feljegyzés a következőképpen summázta: „A Duna menti régió békéje és stabilitása érdekében meg kellene fontolni Magyarország etnikai igényeit a Csallóköz és a Kisalföld térségében. Jóindulattal kellene néznünk ezeknek az igényeknek és Kárpátalja határainak bármiféle rendezését, amit Csehszlovákia és Magyarország szabad és közvetlen tárgyalások útján vagy bármi más békés úton ér el."" Az Amerikai Egyesült Államok a békeelőkészületek szakaszában támogatott volna minden olyan megoldást, amely a Csehszlovákiával közös magyar határ esetében a megegyezés alapján a trianoni határok revízióját eredményezte volna, mert amint azt egy másik amerikai külügyi dokumentum bizonyítja, az amerikaiak nem tekintették a München előtti határokat megváltoztathatatlannak, mi több, úgy látták, „szükség van bizonyos változásokra a stabil rendezés érdekében". Az amerikaiak által támogatott megoldási javaslat pedig azt eredményezte volna, hogy a határok kiigazítása révén „Magyarországhoz kerülnének bizonyos, túlnyomó többségben magyarlakta területek".20
Többé-kevésbé hasonló elképzelést dolgoztak ki a közép-európai békeelőkészületek során a brit szakértők is, azzal a különbséggel, hogy ők elsősorban a Csallóköz Magyarországnak való visszaadását, s ennek fejében Csehszlovákia bizonyos gömöri, zempléni területekkel való kompenzálását, majd pedig az újonnan meghúzott határvonal mentén önkéntes népcserét javasoltak.21
Ezeknek az amerikai és brit szakértői terveknek az az érdekességük, hogy filozófiájuk jórészt megegyezik a magyar békeelőkészületek gróf Révay István, Vájlok Sándor, s természetesen Kertész István irányításával elkészített csereterület-javaslatának alapelveivel.
Ez az alternatív magyar javaslat, amelyet nyilvánvalóan a közvetlen csehszlovák-magyar tárgyalások során lehetett volna érdemben használni, a következő csereterületeket jelölte ki: Magyarország a területi kompenzációk keretében igényt tartott volna a Csallóközre és a Párkány-Ipolyság közti Duna-Ipoly-szögre, valamint a megközelítőleg 90%-ban magyar dél-gömöri és az ugyancsak majdnem színtiszta magyar bodrogközi régióra. Ennek fejében Magyarország felkínálta volna a csehszlovákok által követelt teljes pozsonyi hídfőt, sőt javasolta bizonyos Pozsonnyal szemben levő osztrák térség bevonását is. Ezenkívül Aggtelek vidéke, valamint Abaúj és Zemplén két járásának 22 községe szerepelt a kompenzációként felkínált területek között. Ily módon Magyarországhoz 4000 km2 terület és 300 000 lakos, Csehszlovákiához pedig 65 km2 terület és 46 000 lakos került volna.22
Ennek a kompenzációs tervnek az esélyét tovább növelte, hogy Jan Masaryk csehszlovák külügyminiszter 1946 folyamán több ízben is tudatta nyugati politikusokkal, diplomatákkal, újságírókkal, hogy a szlovákiai magyarkérdés végleges megoldása érdekében hajlandó lenne területi engedményeket is tenni, bizonyos kompenzációk fejében. Hogy ezekhez az elképzelésekhez még a békekonferencia csehszlovák-magyar vitájának napjaiban is tartotta magát, azt a csehszlovák békedelegáció 1946. szeptember 19-i zárt üléséről készült jegyzőkönyv bizonyítja. E szerint Masaryk Horáková képviselőnő kérdésére - nevezetesen, hogy mit kell tenni, ha az amerikaiak megvétózzák a 200 000 szlovákiai magyar egyoldalú kitelepítését -, a külügyminiszter a Csallóköz Magyarországnak való átengedését vetette fel, mint lehetőséget. A csehszlovák külpolitika azonban ekkor már egyre erőteljesebben szovjet befolyás és ellenőrzés alatt állott, és ezt az orientációt Vladimír Clementis külügyi államtitkár Masarykkal szemben is folyamatosan sikerre vitte. A békekonferencia plenáris ülésein azonban maga Masaryk is igen harcias felszólalásokban követelte Csehszlovákia számára a transzfer jogát.
Az 1946. július 29-én, a párizsi Luxemburg-palotában megnyitott békekonferencián az Amerikai Egyesült Államok, a Szovjetunió, Nagy-Britannia, Kína és Franciaország, valamint további tizenhat szövetséges és társult ország képviselői ültek össze, hogy véglegesítsék az öt vesztes országgal kötendő békeszerződéseket. Az olasz, a román, a bolgár, a finn és a magyar békeszerződés alapkérdéseit már a párizsi konferencia előtt - a nagyhatalmak külügyminisztereinek konferenciáin - tisztázták.
A magyar békeszerződés legfontosabb pontjai közül a békekonferencia a bécsi döntések érvénytelenítésével, az erdélyi határszakasz esetleges korrekciójával, a jóvátétel mértékének megállapításával, valamint két speciális csehszlovák módosító javaslattal, nevezetesen a pozsonyi hídfő öt községére, valamint kétszázezer csehszlovákiai magyarnak a lakosságcsere-egyezmény keretén felüli, egyoldalú magyarországi áttelepítésére vonatkozó igénnyel foglalkozott a legbeha-tóbban.
A csehszlovák transzferindítványról a békekonferencia magyar politikai-területi bizottságában 1946. szeptember 16-tól október 3-ig tartott a vita. Clementis külügyi államtitkár nyitóbeszédében abból indult ki, hogy az adott helyzetben „nincs remény a csehszlovák-magyar barátságra vagy a Duna menti békére, ha a szlovákiai magyarok áttelepítésének kérdését meg nem oldják". „Higgyenek nekünk -folytatta a csehszlovák külügyminiszter -, amikor azt mondjuk, hogy nemcsak Csehszlovákia, hanem a magyar kisebbség és maga Magyarország, de ugyanígy Közép-Európa békéje érdekét szolgálja, hogy e kisebbség problémáját egyszer s mindenkorra az általunk javasolt módon megoldjuk."23
A csehszlovák magatartást a lengyel, a jugoszláv és az ukrán küldöttség is támogatta. A legszélsőségesebb demagógia eszközeihez a-lighanem mégis Visinszkij szovjet külügyminiszter-helyettes nyúlt, amikor szeptember 20-i felszólalásában a szovjet belső telepítéseket, a lengyel-ukrán lakosságcsere tapasztalatait mint pozitív példákat idézte, és jelezte, hogy a Szovjetunió boldogan befogadja valamennyi külföldön élő egykori állampolgárát: „Szükségünk van ezekre az emberekre - mondta -, mert a mieink, nemzetünk részei, nemzetünk egészének alkotóelemei. A magyar kormánynak nyilvánvalóan más a nézete. Felajánlják neki 200 000 ember visszatérését, de a magyar kormány válasza: nem akarjuk őket, nincs szükségünk rájuk, terhesek lesznek számunkra. Ez ugyanaz, mintha egy sokgyermekes családanya a szomszédokba tuszkolná gyermekeit."24
Visinszkij szerint a csehszlovák álláspont helyes, és a szovjet kormány támogatja azt a megoldást, hogy „az adott ország szabaduljon meg a magát egy másik ország nemzetéhez tartozónak valló lakosaitól, és hogy azok rendezkedjenek be odahaza, a hazájukban".25
Az effajta magatartás az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia és több más nyugati ország számára teljességgel elfogadhatatlan volt. Bedel-Smith tábornok, amerikai fődelegátus már szeptember 16-án igen kritikusan értékelte Masaryk felszólalását és a transzferjavaslatot. Jelezte, hogy az amerikai delegáció meg fogja vétózni az egyoldalú transzfer javaslatát, és csakis kölcsönös megállapodás alapján tudja elképzelni a szlovákiai magyarság ügyének rendezését: „Számunkra a transzfer koncepciója több mint kellemetlen, elfogadhatatlan: nem adhatjuk beleegyezésünket egy olyan teóriához, amely igen nagy számú népesség kényszer-áttelepítésére törekszik Csehszlovákiából Magyarországra, a-mit mind a magyar kormány kívánsága, mind a magyar nép akarata ellenére akarnának végrehajtani."26 Az amerikai küldöttség nevében a tábornok azt is hangsúlyozta, hogy a pozsonyi hídfőt feltétlenül egy átfogó megállapodás részeként kell kezelni. Végül nyomatékosan felhívta a magyar bizottság delegátusainak figyelmét arra, hogy „az államhatárok megváltoztatása és a lakosság áttelepítése szorosan összefügg egymással, mivel közvetlen hatással van az illető állam életlehetőségeire és boldogulására".27
Ez utóbbi kitétel, és a békekonferencia háttértárgyalásainak számtalan dokumentuma, azt mutatja, hogy az amerikai delegáció az angolokkal együtt nem adta fel véglegesen a határkiigazítással egybekötött, korlátozott és önkéntes népcsere eredeti koncepcióját. Fülöp Mihály idézi könyvében hogy Bevin angol külügyminiszter Byrnes amerikai külügyminiszterhez írt június 7-i levelében a csehszlovák-magyar határ módosítat már nem tekintette lehetségesnek. Az egyre nyilvánvalóbb szovjet-csehszlovák összjáték, a csehszlovákiai kommunista párt választási győzelme, és a szovjetek most már a formákra is alig adó kelet-európai berendezkedése viszont ingerültté és harciassá tette az amerikai, angol küldöttséget.
Az egyoldalú transzfer ügyét a magyar békeszerződésben az új-zélandi delegáció által előterjesztett kompromisszumos javaslat elfogadásával elnapolták. E szerint Magyarország kötelezte magát új tárgyalások folytatására Csehszlovákiával, hogy „rendezzék azoknak a Csehszlovákiában lakóhellyel bíró magyar etnikai eredetű lakosoknak az ügyét, akiket a lakosságcsere tárgyában 1946. február 27-én kelt egyezmény rendelkezései értelmében nem fognak Magyarországra áttelepíteni. Abban az esetben, ha a jelen szerződés életbelépésétől számított hat hónapon belül nem jön létre megegyezés, Csehszlovákiának jogában lesz ezt a kérdést a Külügyminiszterek Tanácsa elé terjeszteni és végleges megoldás elérése érdekében a Tanács segítségét kérni".28
Összegezzük a párizsi békekonferenciának a csehszlovákiai magyarság további sorsáról döntő úgynevezett transzfer-vitát! A nyugati államok - minden fenntartásuk ellenére - is elismerték Csehszlovákia jogát arra, hogy területén a kisebbségi kérdés végleges elintézésével tiszta szláv nemzetállamot hozzon létre. E tekintetben különösen Steinhard prágai amerikai nagykövet bizonyult igen aktívnak. Jórészt Schoenfeld budapesti amerikai nagykövet erőteljes fellépésének köszönhető, hogy az Amerikai Egyesült Államok a párizsi békekonferencia előtti periódusban nem járult hozzá olyan háromhatalmi ultimátum kidolgozásához, amely a magyar kisebbségnek a csehszlovák fél által követelt és a Szovjetunió részéről már 1946 júniusában elfogadott és támogatott egyoldalú kitelepítését kényszerítette volna rá Magyarországra. A csehszlovák igény erőteljes szovjet támogatásával szemben az amerikaiak - jórészt a kelet-közép-európai németek tömeges telepítése során tapasztalt embertelenségek hatására - a népcsoportoknak szülőhelyük elhagyására kényszerítését a maguk részéről többé nem kívánták támogatni.29
A csehszlovák külpolitika a párizsi békeszerződés aláírása után felismerte, hogy az éppen beinduló lakosságcserével párhuzamosan nem lenne túlzottan szerencsés a békeszerződésben előírt kétoldalú tárgyalások során egy másfajta megoldást kidolgozni. Ráadásul a Jan Masaryk külügyminiszter vezette prágai diplomácia növekvő aggodalommal állapította meg, hogy a nyugati hatalmak egyre inkább hajlanak a területi megoldásokkal kombinált népességcsere alternatívája felé. Ezt viszont Kárpátalja Szovjetuniónak történt leadása, továbbá a nyomasztóan megoldatlan - és éppen a dél-szlovákiai magyarlakta agrárterületeknek a kitelepítések utáni felszabadulásával kezelni remélt - agrárkérdés miatt mind Prágában, mind pedig Pozsonyban teljes mértékben kizártnak tartották.
így vált a magyar békeelőkészületek „népet földdel együtt" elve fontos preventív politikai ellenszerré. Hiszen bármily csekély realitása is volt az egyoldalú transzfer követelésével szemben a magyar ellenkövetelésnek, az amerikai és az angol támogatás megtette a maga hatását.
Amennyiben a békekonferencián a lakosságcserével, illetve az egyoldalú transzfer igényével foglalkozó amerikai, angol megnyilatkozásokat figyelmesebben elemezzük, valamelyest pontosítani tudjuk az amerikai-angol állásponttal kapcsolatos korábbi értékeléseket. Mind Byrnes amerikai, mind pedig Bevin angol külügyminiszter, de a csehszlovák módosító javaslattal foglalkozó albizottság más - amerikai, ausztrál, új-zélandi és angol - delegátusai is annak hangoztatásával javasolták a kérdés kétoldalú csehszlovák-magyar tárgyalások révén való megoldását, hogy a magyar delegáció által szorgalmazott „népet földdel" elvet támogatták, és jelezték: a kitelepítést, illetve a határkérdést egymástól el nem választható problémának tekintik.
A szlovákiai magyarság szülőföldjén való megmaradásáról az amerikai, angol, ausztrál és új-zélandi küldöttségek elutasító magatartása, illetve végső soron az amerikai vétófenyegetés döntött. Így sikerült megakadályozni, hogy a Jan Masaryk és Vladimír Clementis vezette csehszlovák békedelegáció legfontosabb követeléseként előterjesztett transzferjavaslat bekerüljön a magyar békeszerződésbe - ami azt jelentette volna, hogy az 1946. február 27-i lakosságcsere-egyezmény keretén felül további 200 000 szlovákiai magyart telepítettek volna egyoldalúan Magyarországra.
Mert hiszen a Szovjetunió, mint a térséget rögtön a világháború befejezését követően saját befolyási övezeteként kezelő győztes nagyhatalom, nem egyszerűen csak támogatta a Benesék és Gottwaldék által szláv nemzetállamként elképzelt Csehszlovákia kisebbségtelenítését, hanem mindent elkövetett annak érdekében, hogy Magyarországot is rákényszerítse a kitelepítendő szlovákiai magyarok befogadására.
Ami pedig a lakosságcsere-egyezmény korabeli külpolitikai, nagyhatalmi megítélésére vonatkozó kérdést illeti, a fentiekben vázoltak alapján is érzékelhető talán, hogy az 1946. február 27-i egyezmény nélkül a párizsi békekonferencián a magyar békedelegáció sokkal nehezebb helyzetben, valószínűleg sokkal kisebb sikerrel szállhatott volna szembe a kisebbségektől megszabadulni akaró Csehszlovákia nemzetállami ambícióival. Amint azt a magyar országgyűlés külügyi költségvetési vitájában 1947. március 20-án Padányi Gulyás Béla kisgazdapárti politikus találóan megfogalmazta: „...ha annak idején ezt a sokat támadott csehszlovákiai lakosságcsere-szerződést előzőleg a magyar kormányzat nem kötötte volna meg, bajosan lett volna meg a védekezése a magyar delegációnak azzal szemben, hogy a magyarság erőszakos kitelepítése kötelező erővel bekerüljön a magyar békeszerződésbe.'29
Peéry Rezső, a Magyarországra menekült jeles (csehszlovákiai közíró 1947 tavaszán, a kikényszerített lakosságcsere-egyezménnyel szembeni magyar ellenérzések okait a következőképpen summázta: a csehszlovák szándék mögött nem kisebb fenyegetés kísértett fel, „mint egy közel háromnegyed milliós magyarul beszélő, igen magas anyagi és szellemi fokon álló embercsoport oktalan pusztulása, történelmi becsű városaival és virágzó falvaival, civilizációjával, hagyományaival, képességeivel és vitalitásával együtt a legkomorabb költői jóslatok szellemében".30 A kortárs Peéry azonban képes volt felismerni a világháború utáni, elszigetelt Magyarország fiatal és törékeny demokráciájának jelentős külpolitikai sikerét, amely szerinte abban rejlett, hogy a világháború befejezése óta eltelt két esztendő alatt „a diktátumok vezényszavai helyett a konferenciás terem hagyományos diplomáciai tárgyalómodorát sikerült elfogadtatnia partnerével, mely láthatóan ráunt merő győzelmi presztízstől irányított magatartásának eddigi termékenységére".31
A csehszlovákiai magyarság teljes felszámolását tehát végső soron a lakosságcsere-egyezménnyel elkezdett magyar diplomáciai védekezés, valamint az emberi jogokra, demokratikus értékekre hivatkozó érveléssel a csehszlovák etnikai tisztogatás folytatását megakasztó magyar külpolitikának a párizsi békekonferencián elért részsikere, illetve az ahhoz döntő mértékben hozzájáruló amerikai, angol és ausztrál diplomácia támogatása akadályozta meg.
Paradox módon tehát a lakosságcsere-egyezmény keretében, a deportálások idején erőszakkal szülőföldjük elhagyására kényszerített szlovákiai magyarok jelentették a többiek - a csallóközi, mátyusföl-di, palócföldi és bodrogközi magyarság többsége - számára az otthonmaradás legfontosabb diplomáciai hivatkozási alapját.
A Szlovákiából Kiutasított és Elmenekült Demokrata Magyarok Tanácsának a párizsi békekonferencia elnökéhez intézett 1946. augusztus 19-i távirata így összegezte a felszámolásra ítélt közösség megmaradásának esélyeit: „Tiltakozunk a szlovákiai magyarság kollektív felelősségre vonása ellen, és ünnepélyesen elvetjük az erőszakos és embertelen módszerekkel kikényszerített népcsere elvét. A tartós béke érdekében felemeljük szavunkat a Nemzetek Szövetsége által garantált teljes kisebbségi jogvédelem és az Atlanti Charta szellemében biztosított emberi jogok mellett. Ellenkező esetben e-gyetlen igazságos megoldásnak a magyar területeknek a demokratikus Magyarországhoz való visszacsatolását tekintjük, mert a népességhez föld is tartozik."32 A kárpát-medencei magyar kisebbségi közösségek fennmaradása számára a Trianon óta eltelt évtizedekben valójában csupán ez a két lehetőség maradt: jó lenne remélni, hogy a szomszéd nemzetek demokráciái mielőbb felismerik a harmadik reális alternatíva szükségességét, s lehetővé teszik, hogy szülőföldjükön a magyar közösségek saját maguk igazgathassák sorsukat, és a kulturális, helyi, regionális autonómiák rendszerével a magyar kisebbségek is teljes jogú közösségekké válhassanak.
Összegzésként azt mondhatjuk tehát, hogy a magyar kisebbségek második világháború utáni fejlődésében kibontakozott, minden korábbinál erőteljesebb szétfejlődési tendenciák nagymértékben rontották a magyar kormány és a magyar békedelegáció esélyét a szomszédokkal szembeni, egyeztetett kisebbségvédelmi stratégia kialakítására. Nem véletlen, hogy igen korán felmerült, a békekonferencia elé terjesztendő kisebbségi kódex egyfajta alternatívá-jaként-kiegészítéseként, a kétoldalú kisebbségvédelmi szerződések előkészítésének gondolata is."
A csehszlovákiai magyarság felszámolását megakadályozó, egyébiránt kétségkívül hibáktól sem mentes magyar kormányzati magatartás, az adott lehetőségekhez mérten, maximálisnak tekinthető eredményt hozott. Hiába próbálta Visinszkij szovjet fődelegá-tus Hitleréhez hasonlítható cinizmussal rábírni Magyarországot „a világban szétszórt gyermekeit örömmel befogadó anya" kötelességének vállalására, mint ahogy Csehszlovákia vezető cseh és szlovák polgári és kommunista politikusai - Edvard Benes, Klement Gottwald, illetve Gustáv Husák és Vladimír Clementis - katonai eszközöket is fontolgató mindenre elszántsága sem tudott célt érni azzal a magyar alapfelfogással szemben, hogy a felvidéki magyarság semmiféle kollektív bűnben nem marasztalható el. Számára a Csallóköztől Bodrogközig terjedő kompakt magyar terület jelenti a szülőhazát, amelynek elhagyásához Magyarország önként semmiképpen sem járulhat hozzá.
Talán a fentiek alapján is érdemes feltenni azt a kérdést, miért kerültek a határkorrekciók minden ezzel ellentétes megfontolás ellenére a magyar békecélok tengelyébe? Magyar részről a határkérdések előtérbe tolása csupán diplomáciai előremenekülés, volt és minden reménytelensége ellenére megkerülhetetlen feladatnak számított. Végső soron „a néppel együtt földet" elv hangsúlyozása hozzájárult a szlovákiai magyarság teljes felszámolását célzó csehszlovák tervek megvalósulásának megakadályozásához. A romániai határváltozásokkal kapcsolatos magyar esélyeket pedig éppúgy nem javították, mint ahogy nem is rontották a különböző nagyhatalmi és magyarországi területi kombinációk.
A kisebbségi kérdés a magyar-(cseh)szlovák kapcsolatokban
Ha a szomszéd országokbeli magyar nemzeti kisebbségek kérdéskörét történeti elemzésnek vetjük alá, két döntő súlyú dilemmával kell szembenézni. Az egyiket a történelem látszólag már nyolcvan éve eldöntötte: a történeti magyar állam és a térség többi soknemzetiségű államának felbomlása, átalakulása választ adott arra a 18. század vége óta érlelődő kérdésre, egyenjogúsíthatók-e a régió nemzetei az adott poliglott államalakulatok keretei között, vagy pedig az e-gyenjogúsításnak szükségszerű előfeltétele a nemzetek államjogi elhatárolódása.1
Mindazonáltal a közép-európai nemzeti fejlődés, még inkább a korszakonként fel-felerősödő regionális megfontolások racionális érvanyaga előbb-utóbb ismét napirendre tűzheti a 19. századi dilemma másik - föderalisztikus - megoldási módozatának lehetőségeit.2 Hiszen a régió leglátványosabb prosperitás-korszakának, a kiegyezés utáni fél évszázadnak a pozitív trendjei éppen úgy ennek az alternatívának a létjogosultságát igazolják, mint - negatív értelemben - az elmúlt nyolc évtized kudarcainak, katasztrófatömegének, zsákutcáinak közös mementói, és az itt élő kisnemzetek megbékélését akadályozó irracionális kizárólagosságok. Magyarán: az egész kelet-középeurópai kisnemzeti régióban mindmáig az európai integrációs folyamat regionális kiépülését elősegítő vagy - s talán ez a reálisabb vízió - azt betetőző kelet-közép-európai konföderáció jelenthetné a legmegfelelőbb és legkorszerűbb államszerkezetet.
Mindez bizonyára csak fokozatosan, rövidebb-hosszabb átmeneti periódusok közbeiktatásával történhet meg, hiszen ma még több feltétele hiányzik, mint amennyi adottnak látszik. Az első lépcsőben szükséges lenne a belső etnikai, regionális és kulturális autonómiák megteremtése, az államközi kapcsolatok új alapokra helyezése gazdasági, kulturális, politikai területen.'
Az 1867. évi kiegyezést követően a magyar, majd 1918 után a román, csehszlovák, jugoszláv nemzetállam-koncepciók - meglehet más-más hangsúlyokkal, eltérő etnikai bázison, a különböző korszellem kínálta megoldásokkal - a birtokon belüli státust kívánták véglegesíteni, megfeledkezve közben a nemzeti programok mindegyikében formálisan fellelhető demokratikus célkitűzésekről. Az államnacionalizmus gyakorlata, az eltérések ellenére, fő irányvételében - a nemzeti egyenjogúság elvének visszaszorításában - minden esetben azonos képletet mutat: a kisebbségek jogait, a nemzetállam kiépítésére törekedve, szűken értelmezett egyéni jogokra korlátozza: az államnyelv kötelezővé tételével rövid időn belül formálissá akarja tenni, vagy egyenesen fel kívánja számolni a kisebbségek iskoláit és más kulturális intézményeit. A nemzetiségi kérdésnek ez az eszmei és politikai kontextusa növeszti a kelet-közép-európai nemzeti-nemzetiségi mozgalmak képviselőinek gondolat- és érzésvilágában mindmáig gyakran egészen a nemzethalál víziójává a kisebbségek jövőjével, sorsának meghatározásával, alakításával kapcsolatos másik dilemmát.
Ha a kisebbségek jövőjét a fokozatos nemzetté válásuk három elméleti alapvariánsával - a külön nemzeti lét kereteinek kialakításával, az eredeti nemzethez való visszatéréssel, illetve a többségi nemzettel való egybeolvadással - próbáljuk leírni, a gyakorlatban a magyar kisebbségek esetében szinte bizonyosra vehető a vegyes típusú fejlődés, illetve az irracionális, váratlan és esetleges fejlemények bekövetkezése.4 Nevén nevezve a másik dilemmát: arról van szó, vajon az asszimilációs mozgások és a nemzetállami ambíciók érvényesülése marad-e továbbra is a térség etnikai szerkezetének meghatározó folyamata.3 Vagy ellenkezőleg: sikerül-e a régió nemzeteinek és nemzetiségeinek konszenzusra jutniuk abban a kérdésben, hogy a nemzeti közösségek egyetemes érdekei a kultúra minden területén, határoktól függetlenül érvényesülhessenek, s ezáltal, az egyre erőteljesebbeknek ígérkező gazdasági integrációs folyamatokkal párhuzamosan, alulról, egyszersmind - a nemzetek igényeinek kielégítését szem előtt tartva - belülről is sikerül megalapozni a térség adottságainak leginkább megfelelő belső föderatív és az államközi konföderatív struktúrák kiépülését.
Nem mellékes körülmény, hogy - s ennek az utóbbi folyamatnak minden nemzet hasznát látná - a magyar kisebbségek számára kínálkozó lehetőségek az anyanemzettel való kapcsolattartás terén jelentős többletnyereséget jelentenének számunkra. Ez a felismerés eddig, mint a szomszédaink részéről negatív inspirációként ható félelem, a korábbi hasonló koncepciók elsüllyesztésében is jelen volt. Jó lenne hinni, hogy ezt a reakciót egyszer majd felváltja a belátás, és a közös érdekek előtérbe helyezése.
Ezeket a némileg elvont, a dolgok képlékenységét jelző bevezető sorokat a kisebbségi kérdésnek a magyar-csehszlovák államközi kapcsolatokban betöltött szerepével, a kisebbségi kérdés államközi szabályozását célzó bilaterális megoldások számbavételével szeretném az alábbiakban némileg érzékletesebbé tenni.
A SZLOVÁKIAI MAGYAR ÉS A MAGYARORSZÁGI SZLOVÁK KISEBBSÉG ÖSSZEHASONLÍTÁSA
A csehszlovákiai magyar nemzeti kisebbség definíciójára 1968 késő őszén Szabó Rezső tett kísérletet. Altalános érvényű meghatározásából az alábbiakat szűrhetjük le: a csehszlovákiai magyarság a magyar anyanyelvű személyeknek 1918 után fokozatosan kialakult, relatíve kompakt egységben élő olyan csoportja, amely az anyanemzettől államhatárokkal elválasztva, történelmileg viszonylag rövid idő óta a cseh és szlovák nemzet által létrehozott államban, a két többségi nemzettel és a többi nemzeti kisebbséggel 1993-ig él állami közösségben, az anyanemzetétől eltérő gazdasági, államjogi, politikai, kulturális feltételek között. A (csehszlovákiai magyar nemzeti kisebbség történelme, hagyományai nagyrészt közösek, nyelve pedig azonos az anyanemzetével. Kultúrája a magyar nemzeti kultúrának és a két államszervező - cseh és szlovák - nemzet kultúrájának ötvözete. Lelki alkata formálódó, és egyre önállóbb, sajátosabb arculatot ölt. Megvan benne az együvé tartozás tudata, és a nemzeti tudat megőrzésének, valamint a nemzetiségi tudat kialakításának akarata.6
A néhány ponton talán vitatható, esetenként kiegészíthetőnek tűnő definíció jól exponálja a magyar kisebbségek közös sajátosságát: a nemzeti és állami közösséghez való tartozás kettősségét. Ezt a kettősséget némi eufemizmussal ma is sokan kettős kötődésnek nevezik, holott az elmúlt negyven esztendőben inkább jelentett két szék közötti vagy éppen padlóközeli állapotot, mintsem valamiféle kiegyensúlyozott kettős kapcsolódást. Ez a kisebbség léthelyzetét, tudatát egyaránt meghatározó kétféle - többségi és nemzeti - lojalitásigény tükröződött a csehszlovákiai magyarsággal kapcsolatos államközi megfontolásokban, megoldási kísérletekben.
A magyarországi szlovák kisebbség lényegében három ponton különbözik a szlovákiai magyarságtól. Kialakulása nem az 1918-1920. évi határváltozásokkal, hanem a 18-19. századi migrációs folyamatokkal - önkéntes gazdasági vándormozgalmakkal, földesúri telepítésekkel, ipari bevándorlással stb. - függött össze. (A csehországi magyarság kialakulása tekinthető sok tekintetben hasonló folyamatok eredőjének.)
Másrészt a magyarországi szlovák kisebbség ma is jórészt a 18-19. század folyamán kialakult bázistelepülésein, nyelvszigeteken, nemzetiségi enklávékban él, amelyekre a magyar környezet - például Nyíregyházán - a tömeges magyar bevándorlás és az urbanizációs folyamatok - Békéscsabán, Orosházán - immár másfélszáz éven keresztül erőteljesen hatottak. Emellett kétségkívül számításba kell venni a szlovák szórványok felszámolását - a magyar kormányzatok részéről főként iskolapolitikai eszközökkel - szolgáló magyarosításnak ugyancsak huzamos hatásait. Mint ahogy nem lehet figyelmen kívül hagyni az 1946-1949 közötti magyar-csehszlovák lakosságcsereegyezmény keretében Csehszlovákiába távozott 73 000, jórészt fiatal és középkorú szlovák máig kiható hiányát sem az érintett települések etnikai szerkezetében.
A harmadik fontos különbség az akarati tényezőkben megmutatkozó eltérés. Mert lehet ugyan a két világháború között 400 000 főnyi szlovákul (is) beszélő népességet alapul venni a mai magyarországi szlovák kisebbség számának meghatározásánál, vagy hivatkozni a lakosságcserét előkészítő kormánybiztosság összeírásának hasonló adataira, de a népszámlálási adatok tükrében nem vonhatók kétségbe az immár másfélszáz éve tartó asszimiláció tényei.7 A szlovák anyanyelv és nemzetiség vállalása az elmúlt két évtizedben Magyarországon már semmiféle hátrányos következménnyel nem járt. Az 1982. évi kiegészítő felmérések adatai is azt igazolják, hogy nem statisztikai manipulációk, nem félelmek tükröződnek ezekben a számokban, hanem az asszimiláció előrehaladott állapota.8 Aligha használhat a teendők tisztázásában, ha a tényeket figyelmen kívül hagyjuk.
A trianoni határok kialakulása után 1920-ban Magyarországon összesen 833 000, magát nem magyar anyanyelvűnek valló személy élt; ők az 1918 előtti történeti Magyarország összes nemzetiségi lakosságának mindössze 10%-át jelentették.' A mai magyarországi szlovák kisebbség a török hódoltság utáni betelepítések nyomán a 17-18. század fordulóját követő fél évszázadban alakult ki, mégpedig négy egymástól távol eső enklávé formájában: a Komárom megyei településcsoport, a néhány Pest, illetve Veszprém megyei szlovák településsel együtt a Dunától nyugatra fekvő szlovák enklávét alkotja. A Dunától keletre eső részek a következők: Pest és Nógrád megye összefüggő szlovák enklávéja, a Borsod, Abaúj-Torna és Zemplén megyék trianoni határokon belül maradt részein részben máig fennmaradt településcsoport, valamint az alföldi - Békés és Csongrád megyei - szlovák enklávé.
A trianoni békeszerződés évében a Magyarország területén maradt szlovákok száma 141 882 fő volt. Emellett megközelítőleg 250 000 magyar anyanyelvű személy beszélt szlovákul is - csupán Budapesten és Pest-Pilis-Solt-Kiskun megyében több mint 100 000 magyar-szlovák kétnyelvű személy akadt -, akikről valóban okkal feltételezhető, hogy közöttük a frissen asszimilálódott szlovák származásúak voltak többségben.
Az 1990. évi magyarországi népszámlálás szerint 99 olyan magyarországi község akadt, ahol legalább száz szlovák anyanyelvű vagy szlovákul is beszélő személy lakott. Tizenegy magyarországi településen élt 1990-ben ezernél több szlovák anyanyelvű vagy szlovákul is beszélő személy, közülük azonban egyedül a Pest megyei Pilisszentkereszt 1338 szlovák lakosa alkotott helyi többséget. E községen kívül további 10 olyan, 1000-nél kevesebb lakossal rendelkező magyarországi település van, ahol a szlovák anyanyelvűek vagy a szlovákul is beszélők helyi többséget alkotnak (5 település Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, 3 Pest megyében, l-l Nógrád és Békés megyében).
A Trianon utáni első magas szintű magyar-csehszlovák államközi tárgyalásokon, 1921-ben az ausztriai Bruckban, maga Benes csehszlovák külügyminiszter - s ez azt bizonyítja, hogy csehszlovák részről nem ismerték el a belső-magyarországi szlovákok asszimilálódásának tényét - 300 000 főre becsülte a magyarországi szlovákság számát.15 Az adatok bizonytalansága, az anyanyelv önkéntes bevallására épülő magyar népszámlálások adatainak folyamatos megkérdőjelezése szükségképpen a kiegészítő nemzetiségi felmérések folytatását igényli.
A Szlovákiában és Kárpátalján, tehát az első Csehszlovák Köztársaság területén élő magyar kisebbség az 1910-es népszámlálási adatok szerint 1 milliónál is nagyobb lélekszámú népességet jelentett. Az 1921. évi első csehszlovákiai népszámlálás azonban csupán 761 000 magyar nemzetiségű személyt mutatott ki. Az 1990. évi népszámlálás hivatalos adatai szerint a szlovákiai magyar nemzetiségű lakosság 77,7%-a - 440 000 fő - még ma is olyan településeken él, ahol helyi többséget alkot (435 dél-szlovákiai településről van szó).
A szlovákiai magyarság településterületét három nagyobb magyar többségű régióra oszthatjuk fel: a nyugati magyar tömbvidéket a Csallóköz, a Mátyusföld és az alsó Garam mente alkotja. Az észak-nógrádi-észak-gömöri Palócvidék képezi a másik magyar többségű régiót, a harmadikat pedig a Felső-Bodrogköz és az Ung-vidék alkotta keleti tömbterület. A magyar többségű régióknak a trianoni határ jellege miatt kezdettől fogva számos szerkezeti problémája van: alacsony az urbanizáltsági szint - a magyarok majdnem háromnegyede ma is községekben él; a szlovákiai átlagot meghaladó munkanélküliség mellett számos más gazdasági mutató is jelzi, hogy a magyar régiók nem csupán földrajzi értelemben számítanak perifériának a szlovák regionális politika irányítói számára. Igen nagyok a régiók közötti távolságok, és rossz a közlekedés.
A szlovákiai magyar többségű régiók demográfiai-földrajzi létezésének tagadása, illetve ezen régiók magyar jellegének felszámolása a szlovák kisebbségi politika régi és legmakacsabb törekvése. 1970-ben a helyi többségben élő magyarok a kisebbségi közösség 88%-át alkották, tíz évvel később már csak 83, a legutóbbi népszámlálás adatai szerint pedig - amint azt már említettük - csupán 77%-át. Minthogy a leggyorsabban és legradikálisabban a régiók városközpontjainak etnikai arculata változott meg, a megoldást 1918, vagyis Csehszlovákia létrejötte óta a többségi kormányok mindig a közigazgatási egységek önkényes kijelölésében, a megyék, kerületek, járások, illetve a bírósági és választási körzetek határainak a többség számára kedvező megváltoztatásában keresték és találták meg.11
A két néptöredék a számszerűségeken túlmenően tehát egészen más típusát alkotja a kisebbségeknek, hiszen kialakulásuk történeti körülményeiben, településszerkezeti, nyelvi, kulturális, tudati jellemzőikben igen jelentős mértékben különböznek egymástól. Azok a követelések, amelyek újabban a magyarországi nemzetiségek, különösen a szlovákok egyes értelmiségi csoportjaiban és Szlovákiában a reciprocitás érvényesítését szeretnék elérni, már a két kisebbség közti tipológiai különbségek megállapításában is diszkriminatív és nacionalista magatartást látnak. Holott a kérdéssel behatóan foglalkozó szakemberek munkái igazolják: a sajátos magyarországi nemzetiségi feltételek és igények pontos felmérése nélkül az amúgy is nehéz helyzetben levő kisebbségek képtelenek a megújulásra.
A KISEBBSÉGI KÉRDÉS BILATERÁLIS MEGOLDÁSI MÓDOZATAI
A magyar-csehszlovák, illetve 1993 óta a magyar-szlovák államközi kapcsolatokban a kisebbségi kérdés zavaró tényezőnek számított, s valójában máig ez a helyzet. Pedig téves az a feltevés - amelyet az 1949-1979 közötti évtizedek kölcsönös diplomáciai tétlenségének emléke erősít fel -, hogy a kérdést nem próbálták volna meg rendezni bilaterális megoldásokkal. Milyen próbálkozásokról is volt szó az elmúlt nyolcvan év alatt? A két világháború közti periódusban mindvégig négy variáns, négy megközelítés létezett: a határrevízió magyar erőfeszítései mellett 1921-1922-ben, majd 1937-1938-ban előkészületek történtek egy kétoldalú kisebbségvédelmi szerződés kidolgozására.12 Ennek meghiúsulása miatt 1938 őszéig azonban a másik két megközelítés, illetve eszköz érvényesült. Ezek közül az egyikre, a békeszerződésekben rögzített jogi intézményrendszerre a magyar és a csehszlovák diplomácia egyaránt mint szükséges rosszra tekintett. Berzeviczy János, a felsőház külügyi bizottságának elnöke a Pester Lloyd 1935. január 12-i számában a kisebbségvédelmi fórumok működését egyedül abból a szempontból tartotta fontosnak, hogy a határrevízió hosszú távú céljai ne váljanak tárgytalanná az erőszakos asszimiláció miatt.13
A negyedik variánst, illetve a másik alkalmazott eljárást Edvard Benes és Bethlen István 1923. szeptemberi tárgyalásain rögzítették. Minthogy Benes szerint a kisebbségi kérdés „az államoknak belügye lévén, nem alkalmas detailba menő szerződések kötésére", és mert a kisebbségvédelem csak a Népszövetség illetékes intézményein keresztül érvényesülhet, s végül mert „a kérdés belső törvények által már szabályozva van", Bethlen arra az álláspontra helyezkedett, hogy a kérdés „úgy tárgyalandó, mint más politikai kérdés". A kormányok a megállapodás szerint „egymás tudomására hozzák, hogy a másiknak a kérdésben elfoglalt álláspontja mennyiben nehezítené meg a jószomszédi viszony létrejöttét". Ennek megfelelően „megállapodás történt, hogy nem fog külön kisebbségi szerződés köttetni, hanem a kérdés folytatólagos politikai tárgyalások anyagát fogja képezni, mindaddig, amíg teljesen elintézettnek lesz tekinthető mindkét oldalról".
A két világháború között mind Prágában, mind Budapesten tisztában voltak azzal, hogy a határrevízió a nemzetközi kapcsolatokban állandó variánsként, azaz reális elemeken alapuló alternatívaként szerepelt. A két kormányzat revízióval kapcsolatos magatartása és felfogása között persze óriási különbségek voltak. Ezek mértékét és hord-erejét érzékletesen tükrözi a budapesti csehszlovák nagykövet egyik 1935. évi jelentésének idevágó elemzése: „Hiszen nekünk nem lenne szükségünk sem a [pozsonyi - Sz. L. megj.] hídfőre, sem pedig a dunai határvonalra, amennyiben ezzel megszerezhetnénk a magyarok barátságát, és nem kellene Szlovákia déli határainak katonai biztosításával törődnünk. Próbaképpen megkérdeztem egyik magyar barátomat, milyen garanciákat kapnánk arra vonatkozóan, hogy a magyarok önként lemondanának a Magyar Királyság újraszervezésével kapcsolatos álmaikról. Érdekes választ kaptam: A Szent István-i királyságot 50, 100 vagy akár 1000 év múlva teljes terjedelmében visszaállítják, de ez a mi számunkra valójában előnyt jelentene, hiszen Csehország és Morvaország keleti szomszédjaként Magyarországban, egy hatalmas és erős szövetségesre találnánk. Erre azt válaszoltam, hogy az álmokat nem lenne szabad politikai fejtegetések tárgyává tenni..."15
A magyar kormányzat külpolitikája Csehszlovákiával szemben jó ideig kizárólag az integrális revízió elvét követte, és csak a húszas évek második felében jelentek meg az első distinkciók az etnikai és integrális revízió között. Ezek az elképzelések, melyeket Bethlen István 1929. évi, nagy feltűnést keltő New York Times-beli interjúja tárt a világ politikai nyilvánossága elé, a határ menti magyar többségű területeknek a szomszéd országok részéről történő automatikus visszaadásával, a többi területen pedig népszavazások elrendelésével számoltak mint a revízió gyakorlati megvalósításának eszközeivel."'
A bécsi döntés, jóllehet az etnikai vonalnak jórészt megfelelően új határokat eredményezett - melyek pár száz négyzetkilométernyi különbséggel azonosak voltak az 1938 októberében Szlovákia által is felajánlottakkal -, bebizonyította, hogy a békés revízió elképzelése a második világháború előestéjén, Hitler világuralmi terveinek árnyékában, fikció és önáltatás maradt.17
A határrevízió alternatívájának egy rövid, második világháború utáni csehszlovák epizódjára is utalhatunk: a Párizsban tárgyaló csehszlovák békeküldöttségnek a kisebbségek nélküli Csehszlovákia megteremtése érdekében meghatalmazása volt arra, hogy a magyar kérdés felszámolásos megoldásának nagyhatalmi ellenzése esetén - a magyar kisebbség teljes kitelepítése fejében - a Csallóközt felajánlhatja Magyarországnak. Mint közismert, a Visinszkij vezette szovjet delegáció masszív támogatása, és a menet közben kialakított, csehszlovák szempontból kevésbé a magyar kissebség számára annál fájdalmasabb belső megoldások - reszlovakizáció, belső széttelepítés -előtérbe kerülése miatt erre a felajánlásra végül is nem került sor.18
Jóllehet a magyar nyelv északi határa- „ahol a Miatyánk végetér és kezdődik az Otcenás"- mindmáig meghúzható, a határok módosításával aligha lehet a jövőben számolni. A magyar többségű részek városaiban és falvaiban nagy számú szlovák telepedett le, az új határok kialakítása ennek megfelelően új sérelmeket szülne, nem beszélve a határmódosítás destabilizáló külpolitikai következményeiről, egyértelműen negatív világpolitikai megítéléséről stb. Jászi Oszkár és Bibó István a maga idejében még okkal tekintette a megegyezéses alapon végrehajtott határkorrekciót a megbékélés alapfeltételének. Minthogy azonban a megegyezéses határrevízió lehetősége ebben a kérdésben akkor is és azóta is ábrándkergetésnek bizonyult, célszerűbb a határok átjárhatóvá tétele nyugat-európai mintájának megvalósítására törekedni. Ez a kisebbségek fennmaradása szempontjából valójában ugyanolyan garanciákat kínál, mint a békés revízió utópiája.
A kisebbségek felszámolásának ötlete, lakosságcsere, részleges határrevízió formájában, 1919-től előbukkant nem kormányzati anyagokban és különböző szakértői előterjesztésekben. A két világháború között a magyar kormány „tót kormánybiztosának", Pechány Adolfnak a tevékenységét a magyarországi szlovákság elmagyarosítá-sának felgyorsítása jellemezte, illetve ez a közelinek hitt cél volt működésének vezérfonala.19 Ugyanez a szempont vezérelte a benesi csehszlovák kül- és belpolitikát 1943-1948 között, amikor Németország és Magyarország katonai vereségét a csehszlovák állam végleges „kisebbségtelenítésére" igyekeztek felhasználni.
Az 1945-1948 közötti mélypont
Az 1946. február 27-én Budapesten aláírt magyar-csehszlovák lakosságcsere-egyezmény a kisebbségi kérdés bilaterális megoldását szorgalmazó kísérletek történetének kétségkívül a legszomorúbb epizódja, amelynek hatását mindkét kisebbség mindmáig érzi. A 73 273 Csehszlovákiába áttelepült magyarországi szlovák, és a lakosságcsere keretében Magyarországra került 89 660 szlovákiai magyar mindmáig elsősorban a hiány rovatban szerepel.
Ez a tragikus közjáték annál inkább befolyásolta az elmúlt évtizedek kisebbségpolitikájának alakulását, s vele együtt az államközi kapcsolatok fejlődését, mert Gustáv Husák személyében a magyar kisebbség felszámolását célul kitűző plánum egyik prominens képviselője állt az 1968. évi nemzetiségi törvény előkészítése mögött és az úgynevezett normalizációs periódus kisebbségellenes kurzusának hátterében.20
A szigorú belügyként kezelt kisebbségi kérdés a magyar diplomácia erőtlen kezdeményezései ellenére 1949 után megközelítőleg harminc éven át jószerével pusztán alkalmi pohárköszöntőkben, ideologikus pártdokumentumok és kerekre csiszolt közös közlemények szintjén merült fel, majd - a husáki éra utolsó évtizedében - egyre gyakrabban a belügyi szervek aktáiban és a Duray-per irataiban.
A kisebbségi kérdés a magyar-csehszlovák államközi kapcsolatoknak mindvégig kulcspontja volt. Sajnos, csak 1989 után ismerték fel sokan, hogy a kérdés megoldására irányuló demokratikus belső rendezés, illetve a bilaterális és multilaterális eljárások, szabályozások kezdeményezése, támogatása és összehangolt alkalmazása a két állam és a három nemzet közös érdeke lett volna.
Az egyik legtöbb vitára okot adó kérdésnek a nemzetiségi többségű vagy jellegű területeken zajló asszimilációs folyamatok megítélése, illetve megállításának, visszafordításának esélyei bizonyultak. A kisebbség beolvasztásának leállítását tekinthetjük ugyanis a pozitív nemzetiségi politika egyedüli hiteles fokmérőjének. E téren a magyar kormányzat helyzete sokkal nehezebb: az anyanyelvét már hiányosan, a fiatalok esetében pedig egyáltalán nem beszélő magyarországi szlovákok asszimilációja - a fentiekben jelzett okok miatt - jóval előrehaladottabb, mint a szlovákiai magyar kisebbségé. Ezt a tényt viszont nem lenne szabad a mai magyarországi nemzetiségpolitika hitelének rontására, reciprok ingerek kiváltására felhasználni. Az asszimiláció tagadása az újabban megszaporodott nemzetiségi statisztikai munkáknak az a közös gyengéje, amely arra figyelmeztet, hogy a magyarországi kisebbségek identitásának vizsgálata tovább nem halasztható feladat.
Az asszimilációs folyamat megállítására és megfordítására kizárólag akkor nyílnék mód, ha mindkét állam - együttesen - olyan előnyöket kínálna a kisebbség tagjainak, amelyek az elfelejtett anyanyelv újratanulása, a nemzetiségi önidentifikáció a kisebbség számára valóságos szellemi és anyagi gyarapodást és értéktöbbletet jelenthet: nem csupán a különbözés, hanem a kiemelkedés lehetőségét.
Rövidre zárt következtetéseinkben főként azt kell hangsúlyoznunk, hogy a kisebbségi kérdésnek az államközi kapcsolatokban való pozitív megjelenítése elképzelhetetlen a belső rendezés nélkül, amit viszont a két kisebbség jelenlegi állapotából kiolvashatóan aligha lehet csak belügyként kezelni. Annál is inkább, mert az általános érvényű megoldás a kulturális autonómia fogalomkörébe tartozó technikák alkalmazását teszi szükségessé. Ezeket a szélsőségekre egyre inkább hajlamos közvélemény előtt nem lenne szabad kompromittálni azzal, hogy bármiféle autonómia csupán első lépés az elszakadás vagy a polgárháborús állapotok felé. Bizonyos, hogy korszerű önigazgatási struktúra nélkül a legtökéletesebben kitalált európai demokráciaminták és -modellek sem lesznek működőképesek.
Márpedig nemzetiségileg vegyes területeken a tényleges önigazgatás elképzelhetetlen a nemzeti kisebbségek kulturális önigazgatása nélkül.
A közös megoldások kidolgozásának első fokozata az érdekegyeztetés volna. Az elmúlt évtizedek kísérleteinek vigasztalan katalógusa többféle következtetésre késztethet bennünket. Mert bár jól dokumentálható a merev reciprok eljárás korlátozott értéke, a reciprocitás elemeitől államközi egyeztetésekben, különösen szerződések, egyezmények esetében nem lehet elvonatkoztatni. Jól példázza ezt a magyar-szlovák alapszerződés szövege.21
Ugyanakkor nem szükséges bizonygatni annak fontosságát, hogy a kisebbségek aktív részvétele nélkül az államközi megoldások - s egyáltalán a kisebbségek ügyének bármilyen megoldása - sem eredményezhet olyan rendezést, amely a kisebbségi önigazgatás alapelveivel összeegyeztethető. Azaz minden rendezésnek szükségképpen a kisebbség szubjektumként való elismeréséből, a közösségi jogok tiszteletben tartásából kellene kiindulnia. A kommunista nemzetállamkoncepcióknak, a szocialista internacionalizmus jelszavával leplezett nacionalizmusoknak a térség nemzeti kisebbségei voltak az áldozatai. Jövőbeni felemelkedésüket az államnacionalista tendenciáknak táptalajul szolgáló átmeneti állapotok éppúgy megnehezíthetik, mint az egymással szembeni versenyhelyzetként megélt gazdasági felzárkózás.
Éppen ezért rendkívüli fontosságú, hogy az 1995-ben megkötött magyar-szlovák alapszerződésben sikerült kölcsönösen megnyugtató megfogalmazást találni a határkérdés kezelésére. Az elmúlt évtizedekben megmerevedett és mitizált határok ügye jelzi a régió minden más tekintetben töredező status quojának legszilárdabb erődítményét. A határokkal kapcsolatos érzékenységekkel - még ha azok jellege minden politikai vita ellenére a szemünk előtt változott meg - még hosszú időn keresztül számolni kell.
Ha tehát végezetül az érdekek és jövőképek egyeztetésén alapuló közös megoldások koordinátáit kívánjuk megadni, úgy a mostani határok tiszteletben tartása mellett a kisebbségek kulturális önigazgatásának és a térségi föderalizmus gazdasági, lélektani alapjainak szisztematikus megteremtése tűnhet irányadó pontoknak. Hogy ezek a kívánalmak egyeztethetők-e a magyar nemzeti érdekekkel és az ennél bizonyára változékonyabb, rugalmasabb nemzeti stratégiákkal, azt a fentiek ismeretében ki-ki vérmérséklete szerint tekintse a feladat nagyságát vagy a kudarc kockázatát érzékeltető költői kérdésnek.
forrás:sulinet.hu
|
