Európa az őserejű korcsok szárazföldje

2008.12.25

Sorsközösség a legerősebb nép­alakító tényező.

A NÉP. Mi a Magyar? Avagy ungrok, hunnok vagy turkok.

"Jöttek a fehér magyarok és a szlávok földjét örökölték, miután elkergették a frankokat, akik azelőtt a szlávok földjét foglalták el… azután jöttek a besenyők és a fekete magyarok…" olvassuk Nesztor-krónikájában.

A faj a népre nézve alapvető fontosságú ugyan, de a kettő, faj és nép, nem azonosít­ható fogalmak.

Egyetlen faj sem már eleve megadott bio­lógiai, vagy természeti egység, hanem csak a megadott törzsben lappangó csírának, illetve csíráknak kedvező tényezők behatása alatt való kifejlődése. Minden ember lényege hát már a törzsben azaz az ő ember mivoltában adva van s a faj maga csak úgy: tekint­hető, mint bizonyos variatioja a törzsi tulajdonságoknak. Hiszen magukban a fajokban is vannak variatiok: már maga az egyén sem egyéb, mint variatió; éppen ebben áll a maga sajátos jelle­me, mint egyénnek, hogy olyan vonásai vannak, amelyek őt min­den más egyéntől megkülönböztetik. De az egyén ezen sajátos egyéni vonásainak forrása sem kereshető máshol, mint magában a 'törzsben, mint eredeti biológiai, azaz természeti egységben. Az emberi törzsben levő végtelen, lappangó lehetőségek éppen a vég­telenül külömböző egyének végtelen és folyton gyarapodó soro­zatában öltenek alakot és lesznek láthatókká. Kant jelzett érteke­zésében egyenesen azt mondja, hogy az egyéni jellemvonások nem örökölhetősége annak kifejezése, hogy a természet nem akarja mindig ugyanazon formák reprodukálását, hanem az em­beri törzsben lévő és lappangó csírák minél nagyobb sokféleségé­nek kifejlesztésére törekedik. Ezért az emberi törzs a maga egé­szét tekintve, csak az összes egyének végtelen sokféleségében nyi­latkozik meg teljesen.

A faj alapjai tehát benne vannak a törzsben, amelynek bizonyos lappangó sajátságai, ha meghatározott körül­mények között előtörnek s azután nemzedékeken át öröklődnek, más fajtákkal való keveredés esetén is nem változottan, előáll az, amit fajnak nevezünk, csak azért, hogy a külömböző változatokat a tudomány számáira osztályozhassuk. (Kant)

Vannak-é tiszta fajok? A fajok összekeveredése immár évezredek óta tart.

Ha az első emberi civilizációk kialakulását szemléljük, Elő-Ázsia, Egyiptom és; a ioni tenger kör­nyékén, első pillantásra is észre kell vennünk, hogy itt a civili­záció haladásiával lépést tart a fajok összekeveredése, hogy sok népről máig sem tudjuk mondani, mely fajhoz tartozott eleinte. A faj keveredése már akkor megindult, amikor a faj kialakulni kezdett. Ez volt az európai népek, illetve fajok sorsa is. A nagy angol történetíró Fisher joggal írhatta »Azoknak a népeknek, amelyek az európai történet terhét hordozzák'; a gö­rögöknek, latinoknak, keltáknak, teutonoknak (germánok) és szlávoknak, is­merjük az eredetét, fajtisztaságukról azonban nem is beszél­hetünk.

Európa az őserejű korcsok szárazföldje.

Ha így áll a dolog, akkor nyilvánvalóan nem lehet egyetlen népet vagy nemzetet sem valamely fajjal azonosítani a szó ter­mészettudományi-biológiai értelmében. Ha a fajok élete szaka­datlanul vegyülésnek van kitéve, amely vegyülést legtöbbször a környezet kényszerít reá az egyes fajokra, akkor legfennebb ilyen elegyedett fajjal való azonosítás lenne helyén. Amint azonban alább kimutatjuk, ez az azonosítás is helytelen.

Mi-a NÉP?

Bevezető fejtegetéseinkben láttuk, hogy a faj a népre nézve alapvető fontosságú ugyan, de a kettő, faj és nép, nem azonosít­ható fogalmak. Most már azt kell megvizsgálnunk, hogy mit ér­tünk nép fogalmán?

A Keleten támadt első emberi civilizációk története mutatja, hogy egyetlen nép sem mondható tiszta fajnak. Mihelyt a faj ki­alakulása megkezdődött, azonnal megkezdődött a faj elegyedése is idegen elemekkel. Ha megengedjük magunknak! a fogalmi szer­kesztést, akkor a dolgot talán a következeképen magyarázhatjuk: AZ emberi nemen belül azok a családok, amelyekben a nem egyes látens tulajdonságai kifejlődtek és azután változatlanul öröklőd­tek nemzedékről-nemzedékre, a dolog természeténél fogva együtt maradtak és így egy-egy embercsoport állott elő, amelyet első­sorban a közös egyéni tulajdonságok kötöttek össze, de azután a fizikai és emberi környezet is arra kényszerített, hogy minél szi­lárdabb egységbe forrjanak. A történelem nagy olvasztó kemen­céje ezt az összeforrasztó munkát is elvégezte, még pedig aként, hogy az eredeti csoporttal minduntalan több, vagy kevesebb ide­gen család, vagy törzs olvadt egybe s ez által előkészíttetett egy nép kialakulása. Mert ez az együttmaradás és egybeforrási még csak biológiai alapját képezi a népnek, hogy úgy mondjuk a nép­nek a teste, amelyből még hiányzik a megelevenítő lélek. A néppé válás most már egyedül a történelem és a történelem folyamán végbemenő mívelődés eredménye. Sorsközösség a legerősebb nép­alakító tényező.

Lehet az is, hagy valamely embercsoportban megvannak ugyan azok a tulajdonságok, amelyek által az néppé válhatna, de a környezet nem megfelelő s így a kialakulás is elmarad, vagy igen gyenge s csak ideig-óráig tart. Ilyen volt nálunk a kun nép helyzete: a szociális környezet hatása alatt fel kellett szívódnia a magyar­ság törzsébe.

Ha az eredetileg biológiai jellegű ember-csoportokban a bio­lógiai alap meg van adva arra, hogy nép alakuljon, akkor ez a nép ki is alakul, ha megfelelő környezetbe kerül és ha adva vannak magában ebben a csoportban azok a lelki-szellemi ténye­zők, amelyek nélkül nép nem keletkezik. Ezeknek a tényezőknek vizsgálata igen messze vezetne bennünket. Meg kell hát eléged­nünk a következőknek elmondásával.

A primitív ember-csoport egyéneiben ott kell szunnyadniuk azoknak a potenüális lelki és szellemi csiráknak, amelyek azután a közösség leletének hatása alatt és annak körében napfényre ke­rülvén látható, érzékelhető alakot öltenek. Ezek a lelki és szellemi csírák képezik voltaképpen az egyén belső alkatát s ha a szó me­tafizikai ínaggarázatát már eleve visszautasítjuk, ezek a csírák, illetve ezekből a csírákból kisarjadó lelki és szellemi tulajdonsá­gok képezik a népnek belső alkatát is. Ezt a belső alkatot el kell fogadnunk, korántsem, mint metafizikai entitást, hanem, mint magyarázó elvet, amelynek segítségével egy népnek, mint kollek­tív alakulatnak jellemét és alkotásait megérthetjük. Nyelv, vallás, mitosz, szokás, erkölcs, jog, stb. mind erre a belső alkatra mutat­nak és a nép jellemének legközvetlenebb mutatói. Aki pld. a ma­gyar nép belső alkatát megrajzolni tudja, az már feleletet adott erre a kérdésre is: mi a magyar?

Ez a belső alkat a kellő környezetbe kerülve, mind nagyobb mértékben és mind világo­sabban lesz láthatóvá, elárulván a népnek egész lelki alkatát. Hogy ebben a lelki alkatban azután mennyi a rationális és mennyi az irrationális elem, mennyi a tudattalan, ösztöni és mennyi a tudatos értelmi? Erre a kérdésre majd egy olyan néptannak kell felelnie, amely tisztába jött azzal, hogy ezeket a kérdéseket lélektani és bölcseleti iskolázottság nélkül megoldani nem lehet.

Hogy fejtegetéseink ne lebegjenek csak az abstractio fényes, de üres régióiban, legyen szabad a kiváló francia történésznek, Fougéres-nek megállapítására rámutatnunk, aki a görögök primi­tív társas formáiról beszélve, a nép fogalmának rövid vázolá­sára is kitér.*) A primitív görögöknél — úgy mond szerzőnk, — mint általában az indo-európai népek többségénél, a nép (Ethnos) a népcsoport (peuplade) inorganikus alakulat, amely egyszer szét­folyó határok között sátoroz, másszor vándorlások által szétszóró­dik. Tagjait inkább morális, mint politikai solidaritás egyesíti:
érzése az eredet közösségének, amelyet a faj, a nyelv, a dialektus és a vallás közös vonásai bizonyítanak. A görög ethnos-a nem alakított alkotmányos államot, de szerzett hazát (chora), amelyet a többé-kevésbbé nomádok foglalták el. Néha bizo­nyos körülmények kényszeríthették őket, hogy valamely elismert katonai főnök tekintélye alatt meghajoljanak, de rendesen a pász­tor- és vadász-népek sopradikus életének formájában éltek. Ezt a formát a történeti időkben úgy tekintették, mint a barbárság maradványát. Ennek és az ilyen népeknek, népcsoportoknak mo­rális és anyagi életét a patriarchális család hagyományai szabá­lyozták. Görögországban a genos alakította ki minden közösség elsődleges egységét. Az ősök kultusza biztosította a genosok solidaritását az idők folyamában. De nyilván már az ilyen primitív ethnikus szervezetben is szükség van kiváló személyiségek közre­működésiére vagy legalább az ilyen személyiségek egykori létezé­sében való hitre, amint ezt éppen a görög etnosok példája mutatja, ahol az egységes népek hősökre, félistenekre és istenekre hivatkoz­tak, mint alapítójukra. A zsidó nép életében Ábrahám példája nyilván mutatja, hogy nagy energiájú szervezőkre minden népnek szüksége van, hogy primitív egységre tegyen szert. Ezzel az ener­giával (azonban nagy értelmi erőnek is kell párosulnia, amely a hasznosság .szempontjaira emelkedve, éppen azt tudja nyújtani annak a népnek, amire fennállása céljából szüksége van.

A nép derekas részét hát mindig valamely faj képezi, ez a történet világosan bizonyítja. Ez a faj azonban már igen korán alakulni kezd azáltal is, hogy idegen, vagy rokon fajták térnek kebelébe önkényt, vagy igáztatnak bele abba a közösségbe. Irányadó ia fejlődésre azonban mindig az eredeti faj marad, amelynek időbeli solidaritását a családi hagyomány biztosítja. A többi hozzávonzott, vagy betört tagjai a népnek tudattalanul is meghajlanak ezen hagyomány ereje előtt; természetesen nem le­het kizárnunk azt sem, hogy ezek az elemek minél jobban össze­forrnak az alapnéppel, annál észrevétlenebbül kölcsönöznék az egész népnek a maguk olyan- amilyen hagyományából. A hagyo­mány így tesz szert lassan- lassan lélekformáló erőre.

A természeti környezet, a társas környezet, a közös sors hatá­sa alatt azután a külömböző elemek szolidaritása mind teljesebb lesz, míg végül eljut arra a fokra, amelyen az »idegen» elemek egészen beolvadnak az alapvető népbe, átadván annak értékes ha­gyományaikat, nyelvük, vallásuk, értékes részeit. Ezért nem le­het tagadnunk, 'hogy minden nép kevert nép.
Ha izolálná magát va­lamely nép, azonnal megszűnnék léte is. Nincs miért hát tagad­nunk, hogy a magyar is kevert nép, akár a német vagy az angol, vagy az olasz, vagy a francia. De azt sem lehet elfelednünk, hogy nem kevertebb, mint akár az angol, akár a német, akár a francia, akár az olasz. Külömbség csak az, hogy ez a keveredés nálunk még most is szemmel láthatóan folyik és folyni fog, mertez a dolgok természetes menete. Lelki, szellemi társas értékekre u. i. csak az tud szert tenni, aki a magyar nemzetbe a maga lel­kisége és szellemisége által beolvad. Ezt a lelki és szellemi bele­olvadást ismét természetszerűen fogja követni a teljes beolvadás és nem asszimiláció, mint azt újabban helytelenül mondani szok­ták. Ez a beolvadás mind a (két félnek javára szolgál s a legfénye­sebb bizonyítéka annak, hogy a nép fogalmát a faj fogalmával összetéveszteni, nem egyéb, mint a népet a maga lényegében tisz­tán természettudományi kategóriák segítségével magyarázni. A természettudományi kategóriákhoz itt lélektani kategóriák járul­nak: lelki erőknek kell hatniok természeti erők mellett és felett, hogy létre jöjjön az, amit népnek, ethnos-nak nevezünk. Sőt, — hogyha a haladásban csak némileg is hiszünk — azt kell mon­danunk, hogy amilyen mértékben fejlődnek a népek, olyan mérték­ben lesznek uralkodókká bennük a lelki tényezők, a morális és szellemi környezet a tisztán természeti tényezők felett, anélkül azonban, hogy a tisztán természeti tényezők valaha is megszűn­hetnének. Ahol ez mégis valamely úton-módon megtörténik, ott a nép is merőben veszendőbe jut.

A nép fogalmában tehát a sajátos lelkiség jelenik meg, mint új tényező. Mi nem tagadjuk, hogy ez a tényező benne van a faj­ban |is, mint latens tényező, mint kibomlásra váró csíra, de azt is állítjuk, hogy ez a csira csak a népiség keretében fejlik ki. A faj bizony csak a népben lesz igazán látható.

Még két pontot szeretnénk kiemelni.
Először azt kell megjegyeznünk, hogy a népnek, mint szociá­lis-lelki közösségnek életében eleinte túlsúlyban az ösztönök tevé­kenysége áll: a nép fia ma is nagyritkán, ha állítja öntudata fé­nyébe alkotásait. Ha oda állítja, legtöbbször nem alkotásai ja­vára üt ki az. Hagyományaik követésében, éneklésükben, költé­sükben, mesemondásukban, művészetükben az ösztön és a hagyomány a vezetőjük. Miért teszik azt, amit tesznek alkotásaik közben? — erre felelni nem tudnak, de nincs is miért, mert alko­tásaiknak zamatát, színét és illatát éppen ez az ösztönös teremtés adja meg. Az a sorsközösség, amely formálja és alakítja a népet, alakítja és cselekvésre ösztönzi az ösztönöket is, amelyek így las­sanként erőre kapnak s felszínre hozzák azt, ami a nép lelkében addig csak szunnyadott. És éppen itt van a nevezetes pont. Mi­nél tömörebb valamely nép, vagy népcsoport, kollektív élete, és minél erőteljesebben fejlenek ki eddig csak lappangó ösztönei, amelyek mind egy-egy erőt képviselnek, annál inkább fejlik ki a maga sajátosságában a nép és annál inkább lesz ö maga. A ha­sonló, sőt ugyanazon egyéni ösztönök a népi együttélésben módo­sulnak ugyan, de erejük, tömörségük, energiájuk nő. Azt mond­hatjuk, hogy az egyéni ösztönök voltaképpen a népi együttélés­ben rendszereződnek, hogy megadják azután a népnek sajátos lé­nyegét. Kz így kifejlő ethnikum nélkül nemzet nincs. Hol keressük a nemzetet, ha nincs nép? Puszta és csupasz értékékből, vagy ér­tékrendszerekből olyan kézzelfogható valóság, mint amilyen egy nemzet, soha sem létesül.

Tévedne tehát az, aki azt mondaná, hogy a nép nem él a történetben; sőt ellenkezőleg, az ő története nagyon vaskos és, erő­teljes történet, mert rugói az őstalajból erednek és a masszív ha­gyomány által erősödnek. A nép tagja irányíttatik ugyan a ha­gyomány által, de ez a hagyomány az egyének ösztöneiből alakul ki, s ezek az ösztönök tevékenységbe lépve, tevékenységük által mintegy példát mutatnak mások számára is. így alakul ki a nép által egy olyan szociális rendszer, amely alapja lehet egy nemzet kialakulásának. 'Minél erőteljesebben alakul ki éppen a történet során ez a népi szociális rendszer, annál erőteljesebb alapot szol­gáltat majd a nemzet számára. A népi hagyomány az a szilárd lánc, amely összefűzi a nép tagjait egymással, mert a hagyomány minden népnek elidegeníthetetlen kincse, amely nem: az egyénnel együtt született, de mégis egyik nemzedékről a másikra száll és lesz formálója, szabályozója minden tag' életének. Valamely nép pusztulásának egyik legélesebb jele éppen ennek a hagyománynak lassú pusztulása. A nép törzskincsében tehát ott vannak egyfelől az egyének veleszületett tehetségei, értékei, minőségei, másfelől ott van a folyton fejlődő és gazdagodó hagyomány. A két soro­zat között pedig állandó viszony áll fenn, amelybe olykor-olykor egy-egy túlenergikus egyén a feszültség állapotát teremti, amely azután nagy átalakulásra is vezethet. De ezektől a feszültségektől eltekintve az egyéni veleszületett erők és értékek gazdagítják a fejlődő és nemzedékről nemzedékre szálló hagyományt, a hagyo­mány pedig ezeket a veleszületett értékeket erősíti és teszi a kö­zösség egyetemes kincsévé.

A veleszületett erők és értékek, valamint a szálló hagyomány még nem elégségesen jellemzik a népet és ethnikumot. E két ténye­zőhöz hozzá kell járulnia a nép bizonyos szervezettségiének, szo­ciális formájának, amely mintegy összetartja a két első tényezőt s 'azt a maga képe szerint alakítja. Melyek ezek a szociális for­mák? — erre a kérdésre itt feleletet nem keresünk. Biztos azon­ban, hogy szociális szervezettség egészen elemi formájával már a primitív ember is birt, ha mással nem, talán laza családi köte­lékekkel, amelyek azután szélesebb 'körűvé lettek abban az ütem­ben, amelyben ezek a családok törzsékké, stb. fejlettek ki. Biztos az is, hogy a fizikai környezet e forma, vagy formák alakításában eleinte még nagyobb szerepet vitt, mint a család, illetve törzs egy-egy kiemelkedő személyiségének bizonyos irányú kiválósága. Az önfenntartás ösztöne azonban lassanként létesíti a szükséges egyensúlyt, amelynek keretében azután kialakul az a forma, amely a folyton fejlődő közösség keretéül a legjobban megfelel. E forma vagy formák kialakulásában rendre-rendre végül a morá­lis és lelki tényezők kerülnek túlsúlyba, aminek következménye az lesz, hogy a közösségi formákban is az illető nép jelleme, belső alkata nyer kifejezést.

E vázlatosan rajzolt tényezők hatása alatt fejlik' ki a nép személyisége és lelke. Mi itt természetesen sem a népszemélyi­ség, sem a néplélek szót nem használjuk metafizikai értelemben, hanem csak a nép önállóságát és tulajdonságainak, értékeinek, alkotásainak közös és szilárd forrását akarjuk ezáltal kifejezésre juttatni. A nép lelke a maga ösztöneinek és lelki sajátosságainak organikus alapja, amely láthatóvá a nép erkölcsi és lelki alko­tásai által válik. Ha pedig így áll a dolog, akkor a szellemiség végső gyökerei is idényúlanak alá; ez pedig azt jelenti, hogy azok a szellemi feltételek, amelyek mellett a nemzet — amint látni fogjuk — kialakul, már ott szunnyadnak a népiség ölében, vár­ván az alkalmat, hogy napfényre törjenek. Nép és nemzet merev elkülönzése már ezért sem lehetséges. Ha a népben hivatástudata nem szenderülne, egyetlen kiváltságos szellem sémi tudná azt fel­ébreszteni, hogy ezáltal nemzet legyen a népből, nem tudná fel­ébreszteni a legpompásabb lángeszű személyiség sem. A láng­eszű személyiség éppen ezt a lappangó szellemiséget és hivatás­tudatot hozza létre és alakítja ki. Ebben áll nagysága, feladata, küldetése és legtöbbször tragikuma is.

Ha ezek a lehetőségek ott szunnyadnák a nép ölének mélyén, akkor ez azt jelenti, hogy a nép voltaképpen az emberi lényegnek gazdag tárolója, mert az embernek wúnden lehetősége ott csírázik benne. Népiség által nincs nemzetiség, nincs emberiség. A nép lelkének mélyén szunnyad a nemzet eszméje, de ott szunnyad az egész emberiség eszméje is; innen, hogy a nép fogalmát pusz­tán logikai eszközökkel kimeríteni és a nép általános és egyete­mes fogalmát megadni nem lehet. A lélekbe ható és a lelket meg­ragadó intuitiora van szükség, amely egy szerencsés pillanatban megragadni tudja azt, amit a szélyeztő logikai munka megérteni nem tud. Ez az intuitió éppen nem vezet el tehát az igazságtól, amint azt sokan hiszik s hirdetik, hanem magához az igazság­hoz visz minket közelebb, hogy azután, amit meglátnia sikerült, azt az értelem munkájával bizonyítsuk is.

Nép nincs faj nél­kül, nemzet nincs nép nélkül.

A nép a nemzet substantiális alapja. A »nemzet» szó a ma­gyar nyelvtörténet tanúsága szerint az eredet, születés, a szár­mazás jelentését hordozta és ez a jelentése megmaradt hosszú századokon át, amikor azután lassan a dolog természeténél fog­va, spirítuálizálódni kezdett; éppen úgy, amint ez a többi eu­rópai népnél történt. Az eredet és a közös származás jelentése azonban ma is ott lebeg valahol a lélek emotionális rétegeiben, s aki tudja, hogyi ennek az emotionális rétegnek milyen felmér­hetetlen fontossága van egy nemzet életében és történetében, az kétségkívül fog számolni ezzel a lappangó, de erőteljes jelen­téssel is.

A nyelv a nemzeti alkat legsajátosabb ka­tegóriáinak kijelentője, hogyha benne igazán olvasni és elmé­lyedni tudunk. K nemzeti szellem legélesebb bélyegei jelennek meg a nyelvben. A nemzet és nép egész gondolkozása, vágyódása, törekvései, érzései a nyelv útján öltenek külső alakot: a nép lelke a nyelv által lélekzik és jut tápláló erőhöz ugyanakkor, amikor a nép lelkét kinyilvánítja. Hát bizony: nyelvében él a nem­zet. Itt Széchenyi mélyebben látott, mint némely kultúrfilozófus. Nyelvében él a magyar. Ebben az áldott csodálatos, ezer gazdag­sággal terhes, édes anyai nyelvben, amelyből úgy száll felénk a magyar nép lelkének minden értéke, mint tavasszal a megtermé­kenyített virágok illata. Ó, mennyi lehetőséggel teljes ez a drága nyelv, mennyi erőtől duzzad és mennyi áldással biztató! Ennek a nyelvnek mélyére szálljatok alá, Fiatalok, s hozzatok fel on­nan új kincseket. Mi Öregek gyakran csupán kérge körül járogattunk, de nektek van erőtök a mélyreszálláshoz. Ha alászállottatok erre a termékeny mélységre, Ti majd megmondjátok nekünk, ha kirendelt időnk még futja, nekünk öregeknek, hogy: mi is a magyar?

Bartók György
forrás: epa.oszk.hu

A MAGYAROK NEVÉRŐL



A népneveket használatuk szerint két nagy csoportba oszthatjuk. Az elsőbe az önelnevezések, a másodikba pedig azok az elnevezések tartoznak, amelyeket más népek használnak egy-egy nép megjelölésére. A magyarságnak Európába való hirtelen megjelenése és eredetének nem ismerete azt eredményezte, hogy a görög-, az arab-, a latin-, a szláv és egyéb nyelveken író auktorok a magyarokat saját elnevezésükön túl más-más névvel illették. Priszkosz rhétor 457-ben és Agathias onogur, Theohylaktosz Szimokkatta 558-ban umgroi, unniguroi, Jordanész 550 körül hunuguri, Georgiosz monachosz 842-ben és León grammatikosz turkoi, unnoi és ungroi, a Bíborbanszületett Konsztantín császár 950-ben pedig turkoi vagy szabartoi aszfaloi néven nevezte a magyarokat.

1. Türk (eredetileg truka, majd türkü) néven jelennek meg a magyarok a az 582-ben meghalt Agathiásznál, a VI. századi Maurikiosznál és Theophánész Bizantiosznál, 584-ben 584-ben Ménandrosznál, 904-ben VI. (Bölcs) León császárnál, 902-ben Aréthásznál, a Bíborbanszületett Konsztantín császárnál, 1075-ben Ibn Hajjánnál, al-Bakrinál a sok már arab forrásban. Ez azt bizonyítja, hogy a magyarokat Európában török népnek tartották.

2. Az onogur, ungar, hungarus, ungri, hungri név az onogur ("tíz lovas"), azaz tíz törzsből álló népet jelentő névből származik. Paulus Orosius katalán szerzetesnél már 417-ben írt munkájában ezt olvassuk: "Pannónia európai ország, amit nemrég a hunok foglaltak el, ezt az országot a nép saját nyelvén Hungarianak nevezi". Ungarus formában 731-736-ban Sankt Gallenben, 760-ban pedig Sestóban a magyarok útját már "Via Ungarorum"-nak nevezik. Hounger(us), hungae(us) és hungaru(us) alakban 761-ben Liptingenben, 793-ban hungri, hungarorum változatban, 797-809 között Wiessenburgban hungarus (Hungarius) formában, a VIII-IX. században ungerus és onger formában Kemptenben és 812-ben Wanger formában fordul elő. Az ungri nevet a 862-ben megjelent Annales Bertiniani-ban is olvassuk. A X. századtól kezdve az ungri alak a görögöknél ounggroi formában jelenik meg.

3. A madzsar nevet 930 táján Ibn Ruszta, a 982-983 között készült Hudúd al-álam című arab munka és 1050-1053 között írt Gardézi használja. A madzsar (madzsagar) elnevezés a türk származású kazároknak a magyarok elnevezésére használt népnév volt.

4. A magyar népnév ebben a formában, amely a magyarok önelnevezése volt forrásainkban viszonylag későn - a mongol korban - jelenik meg. Több szerző szerint a magyar népnév Megyerrel hozható kapcsolatba.

5. Szkítának egyes bizánci források nevezik a magyarokat, de ugyanezen névvel illetik az európai auktorok a hunokat, az avarokat, a kazárokat, a bolgárokat, a besenyőket, az úzokat, a kunokat vagy akár a mongolokat is, tehát így neveznek minden "igen távolról" - Belső-Ázsiából - származott Európába jutott népet. A szkítákra a szittya alakot a XVIII. század óta használják; ezt az elnevezést talán Dugonics Andrásnál olvassuk először.

6. Hunnak a X. század óta számos bizánci forrás nevezi a magyarokat, de ezzel a névvel illetik az eftalitákat, az akatírokat, a szabirokat, az onogurokat és a türköket is.

7. Avarnak a magyarokkal együtt számos Belső-Ázsiából Európába érkezett népet neveznek a források. VI (Bölcs) León császárnál pl. ezt olvassuk: "A szkíták, azaz az avarok…"

A magyarok őshazáját a források gyakran Dentumogernek nevezik, amely terület alatt az auktorok ismereteiknek megfelelően hol Levédiát, hol Belső-Ázsiát értik. Anonymus a magyarokat hetumogernek (hét törzsnek) nevezi. forrás: istvandr.kiszely.hu

Fehér és fekete magyarok

Az orosz Nesztor említi őket, nevezetesen a fekete «Ugrokrul» azt mondja, hogy háromszor keltek át a Dnyeperen Kiew alatt, 3. elvonulások körülbelül félszázaddal előzte meg a honfoglalás korát; ezeket a fekete «ungrokat» ismerik a nyugoti évkönyvirók is, mint Sz. Bruno, ki 1006 előtt Sz. István udvarában járt s azt irja róluk, hogy az ő idejében még nem voltak keresztények; Ademar Chabaniensis előadásából kitünik, hogy «Ungria Nigra» a mai Erdély volt, hol egész Sz. Istvánig a Gyulák uralkodtak, akikről Konstantin után tudjuk, hogy a magyarok közt a második fejedelmi méltóságot viselték s ugy látszik, nevük a Dula vagy Dulo (l. o.) Dinasztiával van kapcsolatban, amelybl Batbaján (l. o.) a VII. sz. közepén a kozároknak hódolt meg s valószinüleg az ő népét nevezték fekete ungoroknak (oroszul: ugrok), fekete magyaroknak, mint a kozároknak adózó népet. Hogy 3-szor vonultak el Kiew alatt, arra is találunk némi nyomokat. Mondáink a magyarok vagy hunnok kétszeri bevándorlásáról tudnak és pedig az első 7 nemzedékkel vagyis két századdal előzte meg a másodikat; tehát nyilván akkor történt, mikor a Kuvrát alatt egyesített onogundurok és bolgárok Kuvrát halála után 5 részre szakadnak s az egyik fiu, Aszparuk (l. o.) 679. a mai Bolgárországot foglalja el, a második pedig ugyanezen időtájban Pannóniába költözik az avarok közé. Ezt a dátumot zavarta össze a Márk-féle krónika (Pars. II. Cap. 11.) az Árpád alatti beköltözés idejével, melyet 677-re tesz. A Nesztor által emlitett 2-ik és 3-ik elvonulás valószinüleg az a két hadjárat lesz, melyek közül az egyikről a Sz. István korabeli leo Grammaticus emlékszik, aki sz. az ungrok, hunnok vagy turkok 836. körül az aldunai bolgárokat segítették szökni akaró macedóniai foglyaik ellen; másikat a frank Hincmar említi, aki sz. 862. Német Lajos birodalmát a dánok s aztán egy azelőtt nem hallott uj ellenség, az ungrok dulták. Ezekkel a bolgár, majd kozár uralom alá tartozó fekete ungrokkal szemben voltak a független törzsek, akik Árpád alatt 890 körül nyomultak Lebediából Etelközbe; nyilván őket nevezi Nesztor «fehér ugroknak» s róluk mondja, hogy miután a Kozáriából a dunamelléki szlávokra törő bolgárok a Dunamentében letelepedtek, azután ezek a fehér ugrok mentek oda s meghódították a Szláv földet, elhajtván a valachokat (t. i. az előbb említett bolgárokat), kik annak előtte magukhoz ragadták a Szláv földet. Előadását azzal egészíti ki, hogy a fehér ugrok a Chosroa persa cárral hadakozó Heraklius bisanci császár idejében kezdtek ismeretessé válni.
forrás: kislexikon.hu

A fekete és a fehér hunokról

Cey-Bert Róbert Gyula A sólyomember visszatér c. könyve érdekes és logikus megfejtését kínálja számunkra a fekete és fehér hunok elnevezésnek. De vajon itt a magyarázat a magyarokkal kapcsolatban is?

Az arvisurák szerint Ataisz szigetén Góg törzse volt a fehér hunoké, Magóg törzse pedig a fehér hunoké.

Ezt a felosztást később is megtartották, de sajnos nincs rá magyarázat, hogy egyik törzs miért tartozik a fehér és a másik miért tartozik a fekete hunok csoportjába.

Cey-Bert Róbert Gyula Tsering lámától kapott magyarázata figyelemre méltó:

„A hunok birodalmukat, hadaikat, a településeiket, sőt még lakóhelyüket a nemezsátrukat is mindig két részre osztották fel, amelyet fehér és fekete színekkel jelöltek. A felosztást a király, a fejedelem, a vezér vagy a családfő szállása vagy az elfoglalt helye határozta meg. A király helye mindig középen volt. A szállástól jobbra eső területeket vagy a hadseregben a tőle jobbra elhelyezkedő hadakat fehér színnel jelölték, a balra eső területeket és hadakat pedig fekete színnel. A háborúban a fehér hunok a jobb szárnyon harcoltak, a fekete hunok pedig a balszárnyon. A fehér-fekete felosztás a birodalom egészére vonatkozott: a fehér hunok népei a királyi széktől jobbra , vagyis nyugatabbra helyezkedtek el, a fekete hunok népei pedig balra, vagyis keletebbre. A nyugatabbra élő törökös népeket nevezték fehér hunoknak, a keleten élő mongoloid népeket pedig fekete hunoknak. A tibetiek a fekete hunok leszármazottai, ti magyarok pedig a fehér hunoké.” (Cey-Bert Róbert Gyula A sólyomember visszatér. Püski, 2006. 400. old.)

Ez a felosztás ismerhető fel abban az elképzelésben, hogy a japánok fekete hunok, és ezért rokonai a fehér hun magyaroknak.

S bár izgalmas kérdések sorát veti fel ez a gondolatsor, számomra mégis az a legérdekesebb, hogy a honfoglalás után még megmaradt a fekete és fehér magyarok elnevezés, amire máig nem tudnak magyarázatot adni. Vajon innen eredne annak megfejtése is?
minyaklari rovata (minyaklari.virtus.hu)