Commora Aula honlapja-Ne a tömegben kiabáld az igazadat, hanem azzal szemben
Az autonómia örök aktualitása miatt, egy effektív konfliktusmegoldó módszer, egy történelmi igazságtalanságokat kiegyenlítő legitim követelmény.

MENÜ


BELÉPÉS
Azonosító:

Jelszó:

Elfelejtett jelszó
Regisztráció



A SZLOVÁKOK TÖRTÉNETE

2008.11.24
Hamberger Judit

A SZLOVÁKOK TÖRTÉNETE

Bevezetés

I. A terület első (középkori) politikai–közigazgatási és hatalmi szervezeti keretei

1. A Nagymorva Birodalom

II. A szlovákok által lakott területek a középkori magyar állam részeként

1. A betagozódás

2. Királyok és városok

3. A terület jelentősége a török hódoltság idején

4. A reformáció és ellenreformáció áldásai

5. A barokk szlávizmus

III. A felvilágosodás eszméinek hatása

1. Az államnak és népének leírása és megszervezése

2. A többszintű oktatás bevezetése

3. A szlovákokról, mint szlávokról szóló történeti művek

4. A szlovák nyelvű tudományosság és irodalom megjelenése

5. Jakobinus tervek

6. A konfesszionális különbségek és ellentétek

IV. Szlovák nyelv és szlovák politika a 19. századi reformkorban

1. Az evangélikusok és a nyelvi vetélkedés

2. A kezdődő magyarosítás

3. A szláv kölcsönösség eszméjének hatása

4. Az evangélikusok és katolikusok közeledése az irodalmi nyelv kérdésében

5. A szlovák irodalmi nyelv végleges kodifikálása

6. A romantikus szlovák nemzetpolitika megalapozása

7. Az első nemzeti–kulturális centrum

V. A szlovákok viszonya a forradalomhoz és szabadságharchoz

1. A nemzeti követelések és az első szlovák nemzeti–politikai program

2. A prágai szláv kongresszus programja

3. A szlovákok és a magyar szabadságharc

4. A szlovák Nemzeti Tanács létrejötte

5. A szabadságharc leverése után

VI. Az 1861-es Memorandum és hatása

1. A második szlovák nemzeti–politikai program: az 1861-es Memorandum

2. A Matica slovenská létrejötte

3. A “Maticás gimnáziumok”

4. A Régi Iskola és az Új Iskola híveinek szembenállása

VII. A szlovák nemzeti mozgalom a dualizmus korában

1. Az 1868-as nemzetiségi törvény

2. A politikai differenciálódás

3. A cseh–szlovák kölcsönösség hagyományának kialakulása

4. A magyarosítás felerősödése

5. A szlovák nemzeti mozgalom helyzete

6. Kivándorlás a Tengerentúlra

7. A 20. század jelentősége a szlovákok történetében

VIII. Az első világháború (1914–1918) és Csehszlovákia megalakulása

1. A cseh és szlovák emigráció tárgyalásai

2. A Csehszlovák Nemzeti Tanács és a légiók megszervezése

3. Az otthoniak csatlakozása a közös állam elképzeléséhez

4. A cseh–szlovák közös állam létrehozásának megerősítése

IX. Szlovákia a demokratikus Csehszlovák Köztársaságban (1918–1939)

1. Szlovákia helyzete Csehszlovákián belül

2. A szlovák nyelvű kultúra és oktatás megteremtése és felvirágoztatása

3. A gazdasági élet problémái

4. Az autonomista mozgalom megerősödése

5. Az első Csehszlovák Köztársaság szétesése

X. A Szlovák Állam a második világháború éveiben (1939–1945)

1. A Szlovák Állam jellemzői

2. A szlovák nemzeti felkelés

XI. Az irányított demokrácia 1945 és 1948 között

XII. A kommunista hatalmi rendszer változatai

1. A totális kommunista diktatúra az 1950-es években

2. A gazdasági reformok és a Prágai Tavasz

3. A normalizáció (mozdulatlanság) évei (1970–1989)

XIII. Útban az önálló szlovák nemzetállam felé (1990–1992)

1. A “bársonyos forradalom”

2. Új politikai és gazdasági rendszer kiépítése

3. Újra előtérben az államjogi viszony

4. A reformok negatív hatása a szlovákokra

5. A szétválás megszervezése

Befejezés

Kronológia

Ajánlott szakirodalom


Bevezetés



A szlovákok 1939-ig nem rendelkeztek önálló (nemzet)állammal. Ezért addigi történetük túlnyomórészt nem a szlovák állam, hanem a szlovákok által lakott terület története (amelyet azonban folyamatosan Szlovákiának neveznek). Előbb több évszázadon keresztül a magyarokkal közös államban éltek, majd a 20. században, több mint hat évtizeden át, a csehekkel együtt létrehozott állam volt életük kerete. A 20. században kétszer nyílt alkalmuk arra, hogy szlovák állam keretei között éljenek: az első a Hitler által rájuk kényszerített, rövid életű bábállam volt, amely 1939 és 1945 között állt fenn; másodszor a 20. század utolsó évtizedében, 1993-tól jutottak ahhoz a lehetőséghez, hogy – immár demokratikus körülmények között – önálló államot igazgathassanak.

A szlovákok 1918 végéig a soknemzetiségű történelmi Magyarországon belül éltek. Emiatt a magyar államisághoz sajátos hungarus-tudat fűzte őket, amely lényegesen a 19. század második felében, a nemzeti mozgalmak és nemzetállamok kialakulásának folyamatában, különösen az 1867-es kiegyezés után változott meg. A szlovák származású nemesség az együttélés évszázadai alatt elmagyarosodott, a középréteg és az értelmiség pedig a 19. században asszimilálódott gyors ütemben. Így a szlovák nemzeti fejlődés a 19. század második felétől lelassult. Az a tény, hogy a magyarországi történelem a szlovákok történelme is, a későbbiekben számos belső ellentmondást eredményezett.

A szlovákok, mint etnikum által lakott területek a történelmi Magyarországon soha nem alkottak különálló közigazgatási egységet. Ennek ellenére regionális különbségeik mindig érzékelhetőek voltak. A szlovák nemzetfejlődés a történeti és közjogi természetű kiváltságok vagy jogok megszerzésére, a nyelvi jogok érvényesítésére, az elkülönülés vagy önállósulás kérdéseire összpontosított. Ezek, mind a magyarokkal való együttélés utolsó évszázadában, mind a csehekkel való 20. századi együttélés folyamán, követelésként merültek fel, és az 1993. január 1-jétől létrehozott, demokratikus Szlovákia által teljesültek.

A szlovák nyelv megkülönbözteti a történelmi Magyarországot és annak jellemzőit (Uhorsko, uhorský), illetve az azon belüli magyarokat és az 1918 utáni Magyarországot (maďarský, Maďarsko). Az előbbi megkülönböztető fogalommal és jelzővel kívánja jelezni, hogy a történelmi Magyarország nem csak a magyaroké volt.



I. A terület első (középkori) politikai–közigazgatási és hatalmi szervezeti keretei



A szlovákok a szlávság nyugati ágához tartoznak. A mai Szlovákia területére a szláv betelepedés a népvándorlás korában, i. sz. 5. század végén kezdődött. (Elméletek szerint a szlávok a Kárpát-medencébe vagy délkeletről jöttek be, vagy északról, a mai Lengyelország és Ukrajna területéről. A szláv őshaza elméletének eltérő nézetei abból adódnak, hogy a nyelvészek elméleteit a régészeti ásatások nem igazolják.) A legelfogadottabb elmélet szerint a szláv törzsek több hullámban, északról, a Kárpátok hágóin át szivárogtak be. Földművelő és pásztorkodó törzsek voltak; ismerték a kézművességet. Törzsi és nagycsaládi szervezetben éltek, amelyek a késő-római civilizáció hatására feloszlottak.

A felső Duna menti szlávok a 7−8. században az avarokkal éltek együtt, akik alávetették a szlávokat. Az avar uralommal és a keleti frank birodalom terjeszkedésével szemben különféle törzsszövetségekkel próbálkoztak. A szláv törzseket az avarok támadásaival és uralmával szemben a frank Samo (600 körül–658) egyesítette sikeresen, akinek szláv birodalma 623-tól 658-ig állt fenn. Halálával ez a birodalom megszűnt. Az avarokat végül Nagy Károly frank király a 8. század végén szorította vissza keleti irányban. (A szlávok feltehetően az avarok idején, a 8. század közepétől ismerkedtek a kereszténységgel.)



A Nagymorva Birodalom



A 9. század 20-as éveiben a mai Délnyugat-Szlovákiában létezett egy törzsek feletti politikai alakulat, a Nyitrai Hercegség, amelynek ura Pribina (800 körül–861) volt. Ez a hercegség az ott élő szlávok állama, és a Frank Birodalom misszionárius helye volt, 828-ban felszentelt templommal. Pribinát körülbelül 833-ban a Morvai Hercegség hercege, I. Mojmír (?–846) elűzte, és a Nyitrai Hercegséget saját birodalmához csatolta. Így jött létre a Nagymorva Birodalom. Ennek hercegei a (Keleti) Frank Birodalomtól viszonylag független, önálló politikát űzhettek, és így államukat felvirágoztathatták. A kereszténység terjesztésének hívei voltak. A birodalom következő hercege, Rastislav (820−870) arra törekedett, hogy saját egyházi provinciát rendeztessen be, de a római pápától nem kapta meg az engedélyt. Ezért 862-ben a bizánci császárhoz fordult, akitől 863-ban megérkeztek a bizánci hittérítők, Konstantin–Cirill (827–869) és Metód (814–885). Ők arra vállalkoztak, hogy (ó)szláv nyelvű liturgiát vezetnek be, ami a szláv írásbeliség kezdetét jelentette. Ezt az írásbeliséget a korabeli katolikus pápa, II. Hadriánus is jóváhagyta. A birodalom udvari iskolájában sorra fordították le ószláv nyelvre a legfontosabb liturgikus könyveket és bibliai szövegeket.

A Nagymorva Birodalom dualisztikus államformaként működött, amelyben a nyitrai hercegség királyi birtokadományként működött. Az első ismert hűbéri herceg itt Svätopluk (840−894) volt, aki 870-ben erővel elvette Rastislav fejedelemtől a hatalmat, és ő lett a Nagymorva Birodalom frankoktól is független uralkodója. Birodalmát néhány év alatt kiterjesztette a Duna túloldalára, a Tisza felső vidékére, a cseh területekre, egészen Luzsicéig és Sziléziáig. Uralkodása idején a Nagymorva Birodalom hatalmas területet ölelt fel, és a Keleti Frank Birodalom ellensúlyává vált. A pápa e birodalmat 880-ban a római egyház patrónus fennhatósága alá vonta, és Svätopluk kérésére Nyitrán püspökséget rendezett be. Az ószláv liturgia csak Metód haláláig, 885-ig érvényesült, mert utána Wiching egyházfő (Svätopluk beleegyezésével) elűzte Metód híveit.

Svätopluk Nagymorva Birodalmának nyitrai központja erőteljes gazdasági virágzásnak indult (fegyvergyártás, luxustermékek, a terjedő kereszténység nyomai). Nemcsak kőből épült templomok, hanem egyéb szakrális tárgyak is megtalálhatók e területen. A be- és letelepítések mellett stabil területi-közigazgatási szervezet (megyék) alakult ki, megyefőnökökkel (župan) az élen. A mai Szlovákia területén a német, a habán és a vlach betelepítések a legismertebbek.

A szláv lakosság fenti két államalakulatának megszűnése (felszámolása) után a nyitrai egyházi és közigazgatási központ körüli szervezettség hagyatéka, annak kiterjedtsége, szervezőereje és lehetőségei voltak azok, amelyek e korra vonatkozóan a későbbi szlovák történészeket a leginkább izgatták.


II. A szlovákok által lakott területek a középkori magyar állam részeként


1. A betagozódás

A Nagymorva Birodalom a 10. században kisebb részeire esett szét, amelyek élén az uralkodók örökösei álltak. 920-tól a területek a honfoglaló magyarok érdeklődési körébe kerültek, akik a Nyitra központú délnyugati területeken meg is telepedtek. A magyar uralkodó réteg céltudatosan épített a korábbi közigazgatási szervezetre, és használta az itteni (szláv) őslakosság gazdasági potenciálját.

Az Árpád-házi királyok a 10. és 12. század között alakították ki a magyar állam szervezetének alapjait. A 10. századtól kezdve formálták ki a vármegyerendszert, mint az állam alapvető közigazgatási egységét, amelynek a vár volt a központja. A szlávok által lakott területek kb. 1018-tól, fokozatosan tagozódtak be a magyar államba. (Északon a végleges határ csak a 14. század első felében jött létre.) Az állam területi−közigazgatási és egyházi szervezetét István király (1000−1038) uralkodása idején alapozták meg. Esztergomban új érsekség jött létre, amelynek területe majdnem azonos volt a nyitrai püspökségével.

A későbbiekben, a 11. században, a nyitrai hűbéres hercegség (mint királyi birtokadomány) a magyar királyságért folyamodók biztos “támaszpontja” lett. A nyitrai hercegek a maguk birtokán szuverének voltak, saját külpolitikát folytattak. Saját hadsereggel rendelkeztek, hercegi pénzt verettek, tehát erősek voltak. Ezért Kálmán király 1108-ban a nyitrai hűbéres hercegséget felszámolta. Helyette megújította a nyitrai püspökséget, amelynek befolyási övezetét Trencsénig terjesztette ki.


2. Királyok és városok

A 12. században a mai Szlovákia területén is megerősítették a magyar államot, és véget értek a katonai hódítások. A belső béke nyomán konszolidálódtak a gazdasági viszonyok, kialakult az egyházközségi szervezet, egyre sűrűbbekké váltak a települések. A kőből épült templomok száma növekedett, és a kereszténység az élet különféle területeire is behatolt. Ekkortól nőtt meg Pozsonynak, mint nyugat felőli kapunak a jelentősége. Az északi területek (Szepesség, Selmecbánya) ásványi kincseinek kiaknázására a magyar királyok a 12. századtól indítják meg az erős német és olasz kolonizációt. III. Béla kezdte meg, majd IV. Béla is folytatta a városok és bányavárosok alapítását, és elrendelte a falak, várak kőből építését.

Az Árpád-házi királyokat követő Anjou-királyok megerősítették a királyi hatalmat. Felszámolták a mai Szlovákia területén a 13−14. században uralkodott erős oligarchákat (a ’kiskirályokat’), közöttük – a 20. századi szlovák nemzeti érzések által nagyra tartott – trencséni Csák Mátét is.

Az elkövetkező évszázadokban a szlovákok által is lakott területek – a főként német jogú városalapításoknak köszönhetően – a Magyar Királyság legurbanizáltabb részei közé tartoztak. Ekkor vált jelentőssé az aranyat bányászó Körmöcbánya, a rezet bányászó Besztercebánya. A legjelentősebb városokban erősödött a német lakosság aránya. A 15. század első felében (1431−1432), Luxemburgi Zsigmond uralkodása idején kezdtek betörni a cseh huszita harcosok a szlovákok által lakott területekre. Jiskra huszita hadvezér, zsoldos kapitány (Erzsébet királyné és fia érdekében 1440-től) el is foglalta a felső-magyarországi területeket, és harcosai sorozatos rablásokkal tartották rettegésben a lakosságot. A huszita csehtestvérek évtizedes felső-magyarországi uralmának 1467-ben Hunyadi Mátyás vetett véget.

A 15. század közepén, 1465-ben – Hunyadi Mátyás királynak köszönhetően – Academia Istropolitana néven Pozsonyban alapítottak egyetemet. Ez az a korszak, amikor a török betörések egyre erősebben veszélyeztetik a Magyar Királyságot, és amely miatt a szlovákok által lakott területekre egyre több magyar települ be.


3. A terület jelentősége a török hódoltság idején

A 16-17. században, a török hódoltság idején, a három részre szakadt országban a mai Szlovákia területének jelentősége megnőtt, mert Magyarország központjává vált. (I. Ferdinánd császár parancsára 1563-tól Pozsony lett a királykoronázások helye.) Déli határa másfél évszázadra az oszmán birodalom és Magyarország határaként állandósult. E tény (a háborúk és betörések, békés időszakokkal váltakozva, valamint a két megkoronázott magyar király és a Habsburgok hatalma miatt kitört harcok) meggátolta a régió nyugodt gazdasági és társadalmi fejlődését. A szociális konfliktusok szintén gyakoriak voltak. Ilyen körülmények között jutott el a mai Szlovákia területére a humanizmus és reneszánsz, valamint a reformáció és ellenreformáció hatása.



4. A reformáció és ellenreformáció áldásai

A reformáció a latin nyelvű humanizmust lefordította a köznép nyelvére, és a lakosság széles rétegeinek nevelésére súlyt fektetett. Ennek köszönhetően a műveltségi struktúrában (a terjedés irányában) kedvező változások következtek be. Mindez a 18. század végéig meghatározta a kultúra fejlődését a mai Szlovákia területén. Az iskolai nevelés az egyházi és vallási ügyek egyik központi kérdésévé vált. A városok is iskolákat alapítottak és támogattak, így mintegy “iskolaalapítási versenyre” késztették az egyházakat. A mai Szlovákia területén számos jezsuita gimnázium jött létre. 1635-ben Pázmány Péter Nagyszombatban (a magyarországi ellenreformáció központjában) alapította a jezsuita kollégiumot, amely katolikus egyetemként működött és terjeszkedett. (1657 és 1660 között jezsuiták alapították a kassai studium generale-t, azaz egyetemet is.) 1667-ben Eperjesen megnyitották az első evangélikus kollégiumot, amelyet a katonai és politikai viharok többször a katolikus jezsuiták kezére játszottak.

Az oktatás és művelődés tömegigényei közé tartozott a könyvek, tankönyvek nyomtatása, így egyre több könyvnyomda jött létre. A magyarországi nyomdák és vándornyomdák a mai Szlovákia területén is felvirágoztak. A reformációt illetően (már a 16. század végétől), a szlovák lakosság körében a lutheri evangélikus irányzat, míg a magyar lakosság között a kálvini református irányzat terjedt el. Nyugat-Szlovákiában és a Szepességben a radikális habán irányzat is sok hívet szerzett magának.



5. A barokk szlávizmus

A szlovák történetírás arra törekszik, hogy az elmúlt évszázadok történetében megkeresse, majd kihangsúlyozza a szlovákokra vonatkozó megnyilvánulások elemeit (a szlovákul írott, a szlovákokat vagy szlávokat védő szándékkal emlegető – latin, német és egyéb nyelvű – nyomokat) a történelmi Magyarország fennállásának korábbi évszázadaiban is. Így például kiemeli Révai Péter (meghalt 1622-ben) magyar történetírót (túróci nemes család tagját), aki a legjelentősebb művében (De monarchia et sacra corona centuriae septem, 1659) úgy foglalkozott a történelmi Magyarország (Uhorsko) történetével, hogy hangsúlyozta annak többnemzetiségű jellegét. Az első olyan magyar történetíró volt, aki fejtegette a szlávok régi voltát. Nézetei későbbi nemzetébresztő koncepciók részeként is érvényesültek.

A barokk korszak szláv−szlovák nemzeti megnyilvánulásaként tartják számon a barokk szlávizmust, amelyet a 17–18. századi, a szlovákok által lakott területekről származó tudósoknak a szláv múltra és a szlovák nemzetre vonatkozó nézeteit összefoglaló fogalomként vezettek be. A barokk szlávizmus tudósai a szláv nemzet régi voltát és a szlovákok magyarországi autochtón jellegét hangsúlyozták, a szláv nemzet kiterjedtségét (az Adriai-tengertől és a Balti-tengertől Kínáig) igazolták, a szláv nyelv szépségét, érthetőségét emelték ki, és a három istentiszteleti nyelv egyikeként értékelték.


III. A felvilágosodás eszméinek hatása



A szatmári béke után, 1711-től nyugalmasabb, békésebb időszak következett, amely lehetővé tette a társadalmi, gazdasági és kulturális viszonyok konszolidálását. A viszonylag túlnépesedett északi területekről vándorlás indult el a déli, a török uralom miatt gyéren lakott, és sok termőfölddel rendelkező alföldi területek felé. A több hullámban megindult (1711, 1745) telepítés eredményeként szlovák telepesek az Alföldre telepedtek át. (A 18. század elején, 1713-ban végezték ki a szlovákok leghíresebb betyárkapitányát, Juro Jánošíkot, aki a későbbi korok legendás nemzeti hősévé vált, a szlovák irodalom, népköltészet és néprajz, a szlovák kultúra számos variációban megformált nemzeti alakjává nőtt, aki a gazdagoktól elvesz, a szegényeknek ad.)


1. Az államnak és népének leírása és megszervezése

A 18. század jelentős változásokat hozott a szlovákok életében. A felvilágosodás eszméinek terjedése és azok politikai következményei mély nyomot hagytak a társadalmi fejlődésen. Az ember természettől adott szabadságára és egyenlőségére épített, természetjogi megalapozottságú egyenjogúságot hirdetett, ami eszmei kiinduló pontja lett a későbbi demokratikus folyamatoknak. A 19. században elősegítette a nemzeti mozgalmak elterjedését és megerősödését, valamint a modern nemzeti társadalmak kialakulását. A történelmi Magyarországon a felvilágosodás csak szűk társadalmi bázissal rendelkezett, de az eszmék nyomán elindultak a gazdasági és kulturális életet érintő reformok.

Az uralkodói felvilágosult abszolutizmus indította el az egész társadalom (különösen a jobbágyság és a polgárság) birodalmon belüli adminisztratív megszervezését (összeírások, urbáriumok), a birodalom területének és történetének feltérképezését, az – anyanyelvű oktatást és tankönyveket is igénylő – iskolahálózat szervezetének (ratio educationis) és a közegészségügynek a kialakítását (városi ispotályok, azaz kórházak), állandó hadsereg felállítását, az ipar fejlesztésének központi támogatását. A szlovák etnikai terület meghatározásának sok évtizedes folyamatát Mária Terézia különféle összeírásai, közöttük a magyarországi helységek összeírásának lexikona indította el. Ebben ugyanis meg kellett határozni az illető helységben használt érintkezési nyelvet. (Ez volt az első, az egész birodalomra kiterjedő összeírás, amelynek alapján a területi–etnikai viszonyok kikövetkeztethetők.)


2. A többszintű oktatás bevezetése

A selmecbányai bányászati akadémiát (amely a technikai jellegű európai felsőoktatás ősének tekinthető) 1762-ben Mária Terézia alapította. A szlovákok által lakott területek fejlesztésének fontos alapjává vált, hogy a felsőoktatásban, amelyben két intézményforma jött létre: az egyetem és az akadémia (Nagyszombat, Pozsony, Kassa), bevezették a természettudományi karokat. A 18. század a természettudomány és technika fejlődésének és terjedésének fontos korszaka. A történelmi Magyarország természettudományának megalapítói közül munkásságukban többen foglalkoztak a mai Szlovákia területével; közülük a legkiemelkedőbb Bél Mátyás (1684–1749). Az ő sokrétű munkásságában a honismeret tudományának rendkívüli a jelentősége. Ország-leírásaiban a szlovákok által lakott területek kitüntetett helyen szerepelnek, így a szlovák történetírás hangsúlyosan foglalkozik az ő munkásságával.


3. A szlovákokról, mint szlávokról szóló történeti művek

A 18. század a szlovák nemzettudat formálódásának folyamatában is hangsúlyos korszak. A történetírás kritikai korszakának kialakulása a nagymorva hagyomány és a szláv-szlovák etnikum őshonossága gondolatának megerősödésével járt együtt. A szlovák nemzeti tudat alapgondolata az volt, hogy a nagy szláv nemzethez tartoznak; ezt a közös szláv nyelv létezésének elmélete kísérte. Később, fokozatosan alakult ki az a felismerés, hogy a szláv nemzet törzsekre, a szláv nyelv pedig nyelvjárásokra oszlik.

Létrejött a (fentebb említett) barokk szlávizmus hagyományát folytató nemzeti apológia-irodalom. Egyes történetírók (Ján Baltazár Magin 1681–1734, Bél Mátyás, Timon Sámuel 1675–1736) a szlovákok, mint szláv etnikum védelmére keltek a magyar nemesség lekicsinylő, lefokozó szándékú, etnikai irányú támadásaival szemben, és a történelmi Magyarországon való régiségüket, őshonosságukat hangsúlyozták. Megalapították azt a teóriát, hogy a szlovákok (szlávok) vendégszeretően fogadták a letelepedő magyarokat, és velük szerződéses alapon egyesültek, így a magyarok, 9. századi Kárpát-medencei bevonulásuk után, összeolvadtak a szlávokkal. Ennek eredményeként egy nép jött létre, amelynek közös az állama és a sorsa.

Juraj Papánek (1738–1802) latin nyelvű műve, a Historia gentis Slavae (1780, A szláv-szlovák törzs története) a szlovákok történetének – erősen mitologizált – első összefoglalása. A Nagymorva Birodalmat szlovák királyságként, Svätoplukot szlovák királyként ábrázolta, és a cirill-metódi (keleti kereszténység) hagyományt a szlovák történeti fejlődés szerves részének tekintette. Ez a mű, fikciókra épülő jellege ellenére, jelentősen befolyásolta a szlovák nemzeti megújulás későbbi szellemi elitjét, és megihlette a nagymorva hagyomány ápolásának későbbi történeti műveit is.

Juraj Sklenár (1744–1790) a pozsonyi katolikus gimnázium tanára volt, és 1783-ban megjelent művében, a Vetustissimus Magnae Moraviae…-ban vitát indított a magyarok bejövetele és a Nagymorva Birodalom összefüggéseiről. Ő az első, aki részletesen foglalkozott a legrégebbi szlovák történelemmel. A Nagymorva Birodalmat nem tekintette a szlovákok államának, de érzékeltette, hogy e birodalom működése és bukása közvetlenül hatott a szlovákok egész további történeti fejlődésére. A Birodalmat a Balkánra helyezte, hogy kikerülje a Duna menti szlávok honfoglaló magyar törzsek általi katonai vereségére vonatkozó tények magyarázatát. A magyarok szlávok általi barátságos fogadtatásának elmélete lehetőséget nyújtott neki arra, hogy a szlovákoknak a történelmi Magyarország keretében érvényesülendő egyenjogúsága mellett érveljen. Ezért gyakran, tárgyi tévedések kíséretében, támadta Anonymus (12. század vége–13. század eleje) Gesta Hungarorumát (13. század vége, A magyarok viselt dolgai), amely a magyar történelmi tudat egyik fő pillére. Ezzel éles vitát váltott ki a magyar történészekből (elsősorban Katona Istvánnal vitázott). A több évig tartó vita és a benne megnyilvánuló nemzeti ellenszenvek azt mutatták, hogy szlovák oldalon megerősödtek a nemzeti érzések, amelyek a magyar hegemónia által kerültek veszélybe, a magyar oldal pedig a jozefinista reformok és a német nyelv bevezetésének politikája, illetve a nem magyar lakosság magyarországi túlsúlya miatt érezte magát veszélyben.


4. A szlovák nyelvű tudományosság és irodalom megjelenése

A 18. század utolsó éveiben II. József, nyelvi rendeleteivel (a német, mint általános közvetítő és hivatalos nyelv bevezetése a latin helyett, a különféle honos nemzeti nyelvek ápolása), felgyorsította a nyelvi alapú nemzeti mozgalmak előretörését. A politikai és szellemi megfontolásokban a nyelv a nemzeti lét szimbólumává vált. A felvilágosodás szlovák hívei támogatták a jozefinista reformokat, és részt vettek a műveltség terjesztésében. Foglalkoztak az anyanyelv terjesztésével, megalapozták a hazafias történetírást, és annak hagyományt teremtettek.

A pozsonyi katolikus Főszemináriumban szlovák nyelven is elkezdték oktatni a jövendő papokat, és 1783-ban megjelent az első szlovák nyelvű pozsonyi újság, a felvilágosult eszméket terjesztő Prešpurské noviny (előfizetők hiányában mindössze négy évig). A szlovák nyelven írott irodalom megjelenése előre vetítette a nyelvi kodifikálás, az egységes irodalmi nyelv megszületésének lehetőségét. A 18. század végéig két – Jozef Ignác Bajza (1755–1836), Anton Bernolák (1762–1813) – kodifikációs kísérlet született.

A szlovák nyelvű tudományosság megszervezésének jelentős eseménye volt 1792-ben a katolikus Slovenské učené tovarišstvo (Szlovák Tudós Társaság) létrehozása Nagyszombatban. A könyvkiadást és művelődést célul kitűző társaság a Bernolák által kodifikált irodalmi nyelven írott művek segítségével, a szlovák közösség erkölcsi felemelésének érdekében kívánta terjeszteni a kultúrát. Tevékenysége gyorsan terjedt, össz-nemzeti kulturális intézménnyé vált. A Társaság magját a pozsonyi Főszeminárium volt diákjai alkották. Legjelesebb tagja A. Bernolák katolikus plébános, legjelentősebb mecénása Rudnay Sándor (1760–1831) püspök, esztergomi érsek volt.


5. Jakobinus tervek

A szlovákok által lakott területek etnikai alapú és politikai szempontú megszervezésének első tervezete a 18. század végén, a jakobinusok terveiben született meg. Magyarországot demokratikus szövetségi államként képzelték el, amelynek tagolása megfelelt a lakosság etnikai összetételének (magyar, oláh, illír, szlovák területi egységek alapján). A mozgalomnak voltak szlovák hívei is, akik a Marseillaise-t szlovákra fordították.


6. A konfesszionális különbségek és ellentétek

A 18. század végén (különösen II. József vallási türelmi rendeletei nyomán) nemcsak a katolikus, hanem az evangélikus iskolaügy fejlesztése is erőre kapott. 1783-ban Pozsonyban, Késmárkon és Lőcsén pedig később alapítottak evangélikus líceumot.

A nemzet és a nyelv értelmezésében a katolikusok és evangélikusok között megnyilvánuló különbségek mély ellentéteket eredményeztek. A szlovák oktatási és irodalmi nyelv kérdésében nem voltak képesek megegyezni, ami rányomta bélyegét a 19. századi szlovák nemzeti fejlődésre. A katolikusok, A. Bernolákkal az élen, a szlovákokat önálló szláv törzsnek tekintették, és ennek értelmében kodifikálták a bernoláki szlovák nyelvet (’bernoláčtina’). Az evangélikusok a szlovákokat és a cseheket egy, közös szláv törzsnek (nemzetnek) tekintették, és a bibliai cseh nyelvet tartották a szlovákok irodalmi nyelvének. Ez a kétirányúság hátráltatta a szlovák nemzeti élet fejlődését, lelassította a nyelvi–kulturális és politikai alapú nemzeti egység létrehozását.



IV. Szlovák nyelv és szlovák politika a 19. századi reformkorban



A modern nemzetek kialakulásának folyamatát nemzeti megújhodásként (nemzeti ébredés, nemzeti újjáébredés) is emlegetik. Jellemzője a rendi feudális viszonyok felszámolása és a polgári–nemzeti társadalmak kialakulása. A nemzeti megújhodás a birodalom hivatalos nyelvének kihirdetett német nyelv elleni harccal kezdődött. A nyelvi harcok által befolyásolt nemzetformáló folyamatokat nemzeti mozgalmak irányították. A magyar nemzeti mozgalom a német nyelvi mozgalommal helyezkedett szembe, a szlovák nemzeti mozgalom pedig a magyar nyelvi mozgalom ellenében formálódott.

Míg a modernizációs folyamatokat a felvilágosult uralkodók a 18. század második felében felülről indították el, addig a demokratizálási folyamatokat a 19. században lejátszódott eseménysorozatok (a francia forradalom és a napóleoni háborúk hatására) alulról erősítették meg. A magyar nemesség köreiben az 1820-as évektől reformfolyamatok kezdődtek, amelyek az addigi jobbágyrendszert és a feudalizmust kívánták felszámolni, s ennek hatása a szlovák lakosság körében is érvényesült. Az 1830-as évek reform-mozgalmai a polgári egyenlőség és szabadság eszméit kívánták a politikai gyakorlatba átültetni; a szociális–társadalmi reformok hívei a nemzetet, a nemzeti érzést és nemzeti tudatot helyezték az értékek középpontjába. A nemzet olyan vonzóvá és fontossá vált, hogy kezdték összekapcsolni a politikai intézményekkel. Emiatt a 19. század a nemzetállamok kialakulásának korszakaként vonult be a történelembe.



1. Az evangélikusok a nyelvi vetélkedésben

Az evangélikus egyház szlovák személyiségei fontosnak tartották, hogy a jövendő papok műveljék magukat a bibliai cseh nyelvben, amely a szlovák evangélikusok irodalmi és liturgikus nyelve volt. Ezért a fent említett (katolikus) Szlovák Tudós Társaság mintájára (amely a bernoláki szlovák nyelv kodifikálásáért szállt síkra) a bibliai cseh nyelvű szlovák művelődést támogató intézmény és irodalom (tankönyvek, szakirodalom) létrehozását tűzték ki célul.

Az önművelésre létrehozott diáktársaságok a nemzeti nyelven, a nemzeti tematikában való művelés fontos fórumai voltak. A pozsonyi evangélikus líceumban a 19. század első évtizedeiben fokozatosan létrehozták a csehszlovák nyelv és irodalom intézetét, majd tanszékét, és végül ennek társaságát (Ústav, Katedra, Společnost řeči a literatury československé). Ezzel az aktussal szimbolikusan és konkrétan is megindult az a 19. században lefolytatott nyelvi–politikai harc, amelyet a cseh nyelv szlovák területen való irodalmivá válásával szemben a szlovák irodalmi nyelv kodifikálásáért indítottak. 1834-től a társaság egyik vezetője Ľudovít Štúr (1815–1856) lett. A Társaság tevékenységét 1837-től betiltották, így azt áthelyezték a Szláv Könyvtárba (Slovanská knižnica).

Az anyanyelven folyó (ön)művelés demokratikus intézményeként az 1830-as évektől elterjedtek a népi könyvtárak és olvasókörök, valamint a vasárnapi iskolák, mint az alapismeretek köznép általi elsajátításának szűkös lehetőségei. A legjelentősebbek közé tartozott Jozef Miloslav Hurban (1817–1888) vasárnapi iskolája Brezovában, a szlovák nemzeti öntudat fejlődésének és erősödésének e fontos központjában, valamint Ján Kadavý (1810–1883) vasárnapi iskolája Pesten.



2. A kezdődő magyarosítás

A szlovák nemzeti mozgalom azért került szembe a magyarral, mert az az egységes magyar politikai nemzet koncepcióját érvényesítette. Eszerint az ország minden lakosa egy nemzetet képez, amelyben a történelmi magyar (uhorský) azonos a magyarral, így a magyar nyelv a haza egyetlen nyelve, a történelmi Magyarországon érvényes civilizáció hordozói pedig kizárólag a magyarok.

A reformkorszakban megkezdődött az egységes magyar politikai nemzet koncepciójának érvényesítése. Ez a koncepció, és a nem magyar etnikumok magyarosításának szándéka hosszú távon végzetesen megrontotta a szlovákok és magyarok viszonyát. Ettől kezdve szembetűnő a közös történelem eltérő értelmezése és megélése.

A szlovákok (és más nem magyarok) – éppen a magyar nemzetértelmezéssel szembehelyezkedve – a nemzet fő jellemzőjének nem az államot jelölték meg, hanem a nyelvet, a kultúrát, a közös múltat. A nemzetek egyenjogúságának elvét és azt hangsúlyozták, hogy a történelmi Magyarországnak nem unitáris, hanem föderális államnak kell lennie.

A szlovák történetírás az erőszakos magyarosító tendenciákat az 1840-es évektől érzékeli. Az evangélikus egyházi zsinat után, 1840-ben ugyanis az evangélikus egyház erős asszimilációs irányzatot vezetett be az egyházi életben. Új iskolarendet fogadtak el, amely a magyar nyelv érvényesítésének érdekében született, és amely alapján az anyakönyveket is magyarul vezették. A szlovák evangélikusokat a kálvinista magyarokkal közös protestáns unióba akarták kényszeríteni, amely hozzásegített volna a szlovákok elmagyarosításához. A szlovák hazafiak egy csoportja arra készült, hogy ez ellen a magyar országgyűlésnél, illetve az uralkodónál tiltakozzon. Az 1840 elején készített petíciójukat nem nyújtották be, mert a szlovák közvélemény még nem volt eléggé erős, és a nemzeti összefogás sem volt még kellőképpen egységes és teljes. 1842-ben, majd 1844-ben már petíciójukat benyújtották, amire a magyar sajtó hazaárulással és pánszlávizmussal vádolta meg őket. Követeléseiket nem teljesítették, de a magyarosítási nyomás egy időre alábbhagyott. A politikai követelések megfogalmazása és Szlovákia államjogi kijelölésének igénye ettől kezdve volt tartósan jelen a szlovák nemzeti mozgalomban.

3. A szláv kölcsönösség eszméjének hatása

A szlovák nemzeti mozgalom vezetőinek második generációja a magyarosítással folytatott vitákra összpontosított, és nem oldotta meg az egységesítés fent említett konfesszionális különbségekben rejlő problémáját. A magyarosítással szembeni támogatás és együttműködés keresésében a szláv kölcsönösség eszméje elméleti megoldást kínált. Az eszme kidolgozója két olyan evangélikus szlovák tudós – Ján Kollár (1793–1852) és Pavol Jozef Šafárik (1795–1861) – volt, akik hosszan működtek Csehországban. Kollár az 1820-as években szót emelt a magyarosítás ellen, később szellemi munkásságának jelentős részét a szlávok kiváló tulajdonságainak hangsúlyozására építette. Herder német filozófusnak a szlávok erényeire és erejére vonatkozó tanát a hazafias érzelmű katolikus Juraj Palkovič (1769–1850) pedagógus, költő, könyvkiadó terjesztette, aki többek között szlovákra fordította a Bibliát. (A Bernolák által kodifikált szlovák nyelvre fordított Biblia első kötete 1829-ben, második kötete 1832-ben jelent meg.)

A szláv kölcsönösség eszméje nyomán alakult ki a szlovákokban a ruszofilizmus. A napóleoni háborúk idején Kutuzov orosz tábornok hadserege a szlovákok és magyarok által lakott területeken vonult keresztül, ami lehetővé tette, hogy a szlovákok élő oroszokkal találkozzanak. Az 1830. novemberi lengyel felkelés (és az évszázados ellenséges orosz–lengyel viszony) azonban a szláv kölcsönösség tiszta eszméjének kérdőjeleit vetette fel. Zavart okozott a szlávok békeszerető jellemének ideájában, és aláásta a szláv nemzetek testvéri–baráti együttműködésének illúzióját.


4. Az evangélikusok és katolikusok közeledése az irodalmi nyelv kérdésében

Az 1830-as években már mindkét csoport megfogalmazta az egységes irodalmi nyelv szükségességét. Közeledésük első jelentős megnyilvánulása a Zora (1834, Hajnal) című évkönyv volt, amelyet négyszer adtak ki, és amelyben együtt jelentek meg a bernoláki, 1787-ben kodifikált irodalmi nyelv, valamint a bibliai cseh irodalmi nyelv híveinek írásai. A két irodalmi nyelv a szlovákok helyzetének két eltérő felfogását is jelentette. A bibliai cseh nyelv hívei szerint a szlovákok a szlávok cseh-szlovák törzsének egyik ága csupán; a bernoláki nyelv hívei szerint a szlovák egyedi, sajátos nemzet. Az évkönyvben ez a két felfogás találkozott. A kezdeményező a bernoláki irodalmi nyelv híve, Martin Hamuljak (Hamuliak, 1789–1859) volt.



5. A szlovák irodalmi nyelv végleges kodifikálása

A szlovák nemzeti mozgalom kiemelkedő állomásának tekinthető, hogy a későbbi Štúr-iskola (Štúrova škola, štúrovci), három legjelentősebb alakja, az evangélikus ifjúszlovákok (Ľ. Štúr, J. M. Hurban és Michal Miloslav Hodža, 1811–1870) 1843. júliusában megállapodtak a szlovák irodalmi nyelv kodifikálásában. E lépésükben az is különös jelentőségű, hogy mindhárman evangélikusok, mégis azt a katolikusok által hirdetett nemzeti alapelvet fogadták el, hogy a szlovákok önálló szláv törzs (vagyis nemzet), amelynek fontos attribútuma az önálló saját nyelv (nem pedig a bibliai cseh nyelv). A szlovák nyelvjárásokból összeállított irodalmi nyelv által arra törekedtek, hogy megerősítsék vele a nemzeti egységet, és a különféle nyelvi rétegeket és régiókat e nyelvbe integrálják. Ez az irodalmi nyelv – politikai és nyelvi viták, nyelvi reformok kíséretében – 1852-ben nyerte el végleges formáját. Az önálló szlovák nyelv kodifikálását a cseh nyelv szlovák hívei – közöttük J. Kollár – (és maguk a csehek) folyamatosan és hevesen támadták.

Az új irodalmi nyelv terjesztésére politikai újságot alapítottak, amely 1845-ben, az uralkodó engedélyével jelenhetett meg. Ez volt a Pozsonyban kiadott Slovenskje národňje novini (Szlovák Nemzeti Újság). Kiadója és főszerkesztője Ľ. Štúr volt, aki a vezércikkeket általában maga írta: a gazdasági és szociális problémákat elemezte, a nemzeti mozgalom helyzetét és feladatait ismertette. (Három évig, heti kétszer jelent meg, 400 példányban.) Az újság által a nyilvánosság elé került, és egyre elfogadottabbá vált az új szlovák irodalmi nyelv. Érthető volt, így népszerűvé vált az alsóbb néprétegek körében is. A parasztság és munkásság helyzetével kritikusan foglalkozott, és követelte a jobbágyság eltörlését. A modern vállalkozást és iparosítást propagálta. Érvényesültek benne a nemzetnevelő célok és szándékok: az alkoholizmus elleni harc, valamint a vasárnapi iskolák, a nemzeti szempontú takarékosság és szórakozás népszerűsítése. Az újság legyőzte a szlovákok által lakott területek regionális elzártságának akadályát, és növelte a nemzeti együvé tartozás érzését. Hasábjain fokozatosan formálódott az a politikai program, amelyet Ľ. Štúr (Zólyom város 1847-ben megválasztott követeként) a magyar országgyűlésben képviselt. A jobbágyság eltörlését, a föld elidegenítésének jogát követelte, és általában mindent, amit a feudalizmussal szemben a magyar reformkor is követelt. Viszont a nemzetek egyenjogúságának elvét hangoztatta, és a nyelvi jogok elismerését kérte: a népiskolákban anyanyelvi oktatást és ügyvitelt követelt, a középiskolákban – a szlovák területeken – a nemzeti nyelvű erkölcsi és vallási nevelést, a pesti egyetemen pedig a szlovák nyelv oktatását igényelte.

Az új szlovák irodalmi nyelvet folyóirat által is terjesztették. Az első szlovák folyóiratot 1846-tól J. M. Hurban adta ki, Slovenskje pohľadi (Szlovák Nézetek) címmel. A szlovák kultúra, a szlovák tudomány és szellemi élet problémáival foglalkozott, és a szlovák irodalmi kritika is ennek hasábjain született meg. Szerkesztője, Hurban kiváló publicistaként nyilvánult meg. Védte az új szlovák irodalmi nyelvet a támadásokkal szemben, és indokolta a szlovák nemzet egyediségét, sajátosságait, valamint a nemzeti mozgalom štúri koncepcióját. Ennek a lapnak a hasábjain, a reformkori eszmék hatására fogalmazta meg először Ľ. Štúr azt a szlovák politikai programot, amelyet az 1848-as forradalom idején Liptovské žiadosti (Liptói követelések) néven terjesztettek elő.


6. A romantikus szlovák nemzetpolitika megalapozása

A romantika korának nemzeti és hazafias elvei a szociális gondolat előtérbe helyezése által közelítettek a demokratikus elvekhez. A nemzeti tudat alapján nemzetté szervezendő nép szabadságvágyának kifejezése, és e szabadság megvalósításáért folytatott küzdelem vált elsőrendű céllá. A nép múltjának kutatása a nemzeti elvek igazolására is szolgált. A szlovák romantikusoknak a nemzeti összetartozás hangsúlyozása volt fontos feladata. Ehhez az új generációnak nemzeti és népi hősöket kellett alkotnia, és hangsúlyoznia kellett a szlávok rendkívüli történelmi küldetését.

A nemzeti megújhodás mozgalmának a romantika hatása alatt álló harmadik szlovák nemzedéke – mind az evangélikus Štúr-iskola, mind Bernolák ifjú katolikus követői (mladobernolákovci) – az 1840-es évek második felében túllépett a kulturális, irodalmi és nyelvészeti aktivitásokon. Politikai követeléseket fogalmaztak meg, és kidolgozták a szlovák politika széles alapokra helyezésének koncepcióját. Azt a célt tűzték ki, hogy a szlovák nép rétegeinek életét kulturális és politikai eszközökkel emelik fel és modernizálják.

A szlovák nemzeti mozgalom szervezkedése bizonyos fokig titokban folyt, mivel azt a magyar politika pánszlávizmussal vádolta meg, és különféle eszközökkel akadályozta. A romantikus titkos szervezkedés példája az 1836. április 24-i dévényi találkozó, amelyen Ľ. Štúr, a nemzeti mozgalom vezéregyénisége a szlovák nemzetért és népért folytatandó harcra hívta fel a megjelent, nemzeti érzelmű híveket. Romantikus indíttatású, nemzeti jellegű gesztusokat tettek, például szláv hangzású, mesterségesen létrehozott neveket adományoztak egymásnak, elénekelték a frissen komponált, később szlovák himnusszá vált hazafias dalt (Nad Tatrou sa blýska, A Tátra felett villámlik), amelynek szerzője Janko Matúška (1821–1877). A szláv-szlovák múltat szimbolizáló emlékhelyekre kirándultak, amiből hagyomány született. Így vált a tátrai Kriváň, annak 1841-es megmászása után, a szabadság és rendíthetetlenség elsőrangú nemzeti szimbólumává.



7. Az első nemzeti–kulturális centrum

Nemzeti irányú aktivitásai miatt Ľ. Štúrnak 1844. márciusában távoznia kellett a pozsonyi evangélikus líceumból, ahonnan a lőcsei evangélikus líceumba helyezték. Az egyházi vezetők el akarták szigetelni a diákoktól, és pánszlávnak bélyegezték, ám 18 diákja vele távozott. Ezt követően a lőcsei evangélikus gimnázium vált a szlovák diákmozgalmak centrumává. A gimnáziumok egyébként fontos nemzeti kulturális centrumokként működtek.

1848 előtt a nemzeti mozgalmak arra törekedtek, hogy nemzeti küldetéssel bíró társaságokat, egyesületeket hozzanak létre. A szerény körülmények között működő ifjúszlovákok az 1830-as évek óta próbálkoztak ilyen szervezet létrehozásával, ám ez csak 1844. augusztusában, Liptószentmiklóson sikerült nekik, ahol létrehozták a Tatrín Egyesületet. 1847-ben a katolikus Bernolák programjának hívei is csatlakoztak hozzájuk, és kinyilvánították, hogy mindannyian a nemzeti egység és a közös fellépés hívei. Így vált a Tatrín az első össz-nemzeti szlovák kulturális központi intézménnyé. Elnöke M. M. Hodža lett. A Tatrín a későbbi Matica slovenská elődjeként működött. Célja az volt, hogy támogassa és gyarapítsa a szlovákok művelődését, kulturális életét. Szépirodalmat és tankönyveket, szórakoztató és ismeretterjesztő, sőt tudományos irodalmat szeretett volna kiadni, de csak öt művet adhatott ki. Finanszírozta az 1848. májusában kiadott Žiadosti slovenského národa (A szlovák nemzet követelései) című brosúra kinyomtatását. Az anyagi és szellemi emlékek gyűjtését is kezdeményezte, anyagilag támogatta a tehetséges diákokat. Az új irodalmi nyelvet sajátjaként fogadta el, és arra törekedett, hogy a bernoláki irodalmi nyelv katolikus híveivel megegyezzenek. A Tatrín Egyesület a terveiből keveset valósított meg, mert alapító okiratát a hatóságok nem fogadták el, és az 1848/49-es forradalom után megszűnt.



V. A szlovákok viszonya a forradalomhoz és szabadságharchoz



Az 1848-as forradalmi lendület a szlovákokat is lelkesedéssel töltötte el, és abban reménykedtek, hogy szociális és nemzeti–politikai jogokat fognak kapni, ám ez a reményük gyorsan szertefoszlott. Ezért a szabadságharcban már fegyveres ellenfélként álltak a magyar honvéd hadsereggel szemben.

Szlovák területeken 1848-ban többfajta elégedetlenség tört ki. Például azért, mert a jobbágyság eltörlését csak részlegesen hajtották végre; vagy, mert a nemzetiségi kérdést nem az egyenjogúság alapján oldották meg. A tömeges szociális és nemzeti aktivitásokat (amelyek a zsidóellenes pogromoktól a nemzeti jelszavakat hangoztató tiltakozásokig sokféle formában megjelentek) a forradalmi magyar kormány katonák bevetésével fojtotta el.

A magyar belügyminiszter a szlovák nemzeti vezetők (pl. Ľ. Štúr, J. M. Hurban, M. M. Hodža) ellen elfogató parancsot adott ki, akik Bécsbe menekültek, és részt vettek a magyarok elleni fegyveres harc megszervezésében, valamint a birodalom szláv népeinek politikai programját formáló prágai szláv kongresszuson.



1. A nemzeti követelések és az első szlovák nemzeti politikai program

A forradalom és az utána következő időszak a szlovák nemzeti mozgalom politikai programok általi megjelenítésének korszaka. Több olyan írásbeli követelés született, amelyekben vagy minden szlovák nevében, vagy regionális egységekre vonatkozóan, nemzeti igényeket fogalmaztak meg. Ezeket kérvények, petíciók, memorandumok formájában terjesztették be vagy a bécsi udvarnak, vagy a magyar kormánynak illetve országgyűlésnek. 1848 tavaszi hónapjaiban több felől és többször is megfogalmazták a szlovák nemzeti követeléseket (Liptovské žiadosti, Nitrianske žiadosti), az elfogadott áprilisi törvények szellemében.

Az 1848. március 28-án ismertetett Liptovské žiadosti (Liptói követelések), vagy Žiadosti slovenského národa (A szlovák nemzet követelései) a szlovákok által lakott területeken teljes körű nyelvi jogokat követelt, és azt is, hogy a szlovákokat ismerjék el nemzetnek. 1848. május 11-én az addigiakból egységes követelést fogalmaztak meg, amelyben azt javasolták, hogy Magyarországot alakítsák át föderatív állammá, hogy nemzetei területét jelöljék ki, és az országgyűlés mellett legyenek nemzeti parlamentek is. A szlovákok tehát a nemzeti egyediség és autonóm helyzet elismerését igényelték. A szlovák nyelvet az iskolai oktatás minden szintjén (az egyetemen is) megkívánták, és javasolták, hogy a szlovák iskolákban tanítsanak magyar nyelvet, a magyar iskolákban pedig szlovák nyelvet.



2. A prágai szláv kongresszus programja

A Bécsbe menekült vezetők a forradalom idején (a csehek és más szlávok hatására) foglalkoztak az ausztriai szlávok egyesítésének lehetőségével, és részt vettek az 1848. júniusi prágai szláv kongresszuson.

A szláv kongresszus visszautasította, hogy a szláv területeket betagolják a német államba (Frankfurti Parlament), s elutasította a magyar szupremáciát és az orosz expanziót is. A mérsékeltebb ausztroszláv koncepció dominált, amely a Habsburg alkotmányos monarchia föderalizálását, és nemzeteinek egyenjogúsítását követelte. A másik, a radikálisabb össz-szláv koncepció a szlávok politikai összekapcsolásának lehetőségét villantotta fel (főként az orosz M. A. Bakunyin képviselte). Ľ. Štúr az ausztriai szlávok önálló közösségeinek híve volt. Egyes csehek azt képviselték, hogy a cseh és a szlovák területeket kapcsolják közös alakulatba. A szlovák delegáció azonban, J. M. Hurban által, a magyarországi szlovákok és ruszinok követeléseit (Žiadosti uhorských Slovákov a Rusínov) ismertette, amely a szlovák területeken – Magyarországon belüli – autonóm kormányt (állandó bizottságot) és parlamentet követelt. A szerbek és horvátok radikális felhívását a magyarok elleni harcra csak legvégső esetben helyezték kilátásba, mert a diplomatikus vitarendezésben reménykedtek. A szláv kongresszus egyetlen dokumentumot fogadott el: az Európa nemzeteihez címzett kiáltványt, s benne a forradalom eszméi mellett szállt síkra.



3. A szlovákok és a magyar szabadságharc

A magyar forradalmi törvények megváltoztatták a politikai rendszert, de nem érintették a nemzetiségi kérdést, így azok nem érezték teljesen a magukénak a forradalom vívmányait. A katonaság által levert szlovák elégedetlenségek és felkelések (amelyeket olykor kommunista lázadásnak is neveztek) nyoma később is tragikusan befolyásolta a szlovákoknak a forradalom eredményeihez és az államhoz fűződő viszonyát, valamint a szlovák–magyar viszonyt.

A magyarok és a bécsi udvar közötti harcban a nemzetiségek nagyobbik része – a nemzeti követelések teljesítésének elutasítása miatt – a bécsi udvar oldalára állt. Így Kossuth és katonasága szembe találta magát a nem magyar mozgalmakkal, amelyeknek a bécsi udvar a támogatásért cserébe egyenlőséget és föderatív monarchiát ígért. A szlovákok igénye az volt, hogy az általuk lakott területeket különítsék el Magyarországtól, és önálló koronatartományként csatolják az osztrák birodalomhoz. Már 1848 végén azok a nézetek uralkodtak, hogy Magyarországot fel kell osztani a nemzetiségei szerinti provinciákra (kerületek, koronatartományok). 1849 elején meg is született két ismertté vált megoldási terv. Az egyiket Majláth János konzervatív magyar politikus nyújtotta be, aki a nemzetiségi és államjogi viszonyok birodalmi megoldásának tervezetét a császári udvar kérésére dolgozta ki. Magyarország területét hét Kerületre osztotta fel, közöttük a Kárpáti Szlávok Kerületével, amely a szlovákok által lakott területeket egységként a birodalmi szervek alá rendelte volna. Terve szerint a Kerület élére komisszárt (biztost) neveztek volna ki. Ebben szlovákul oktattak volna, szlovák nyelvű tankönyveket nyomtattak volna, és a szlovák nyelvű élet tágabb teret kapott volna. A Kerületnek lett volna parlamentje, végrehajtó szerve, szlovák iskolaügye, oktatása és hivatali nyelve. A másik tervet, a birodalom föderalizálásának tervét 1849. januárjában a cseh tudós, František Palacký dolgozta ki. 10 autonóm egységet jelölt ki, közöttük egy összefüggő autonóm egységként határozta meg Csehországot, Morvaországot és Szlovákiát.



4. A Szlovák Nemzeti Tanács létrejötte

A magyarokkal szemben szervezkedő szlovák nemzeti ellenállás fontos helye Bécs volt. Itt alakult meg 1848. szeptember 16-án a Szlovák Nemzeti Tanács (Slovenská národná rada), mint a szlovák nemzeti mozgalom politikai és katonai szerve. Fő feladata az volt, hogy megszervezze a szlovákok fegyveres fellépését Kossuth és seregei ellen. Politikai vezetői J. M. Hurban, Ľ. Štúr és J. M. Hodža voltak; katonai vezetését cseh katonákra bízták. A SZNT eredeti célja az volt, hogy harcra buzdítsa Nyugat-Szlovákia lakosságát, és ezzel az önkéntes csapattal betörjön Közép-Szlovákiába, különösen a bányavárosokba, olyan össz-nemzeti felkelést szítva, amelynek ereje arra kényszeríthetné a magyar hatalmat, hogy ismerje el a szlovákok nemzeti jogait. (Szlovák önkéntes egységek a horvát Jelačić [Jellačić] vezette offenzívában mind 1848. szeptemberében, mind a későbbi, őszi és téli hadjáratokban részt vettek.)

Ebben az önkéntesi harcban formálták ki a szlovák nemzeti szimbólumokat (nemzeti színek, zászló, pecsét, címer, jelvények). A Szlovák Nemzeti Tanács székhelye Myjava lett; itt, az önkéntesek gyűlésén hirdette ki Ľ. Štúr a szlovákok magyaroktól való függetlenségét (az autonómiát), és a hatalom SZNT általi átvételét. Kimondta, hogy aki a magyarokkal tart, az később megbüntetendő nemzetáruló. A magyarok elleni általános szlovák felkelést azonban nem sikerült felszítani; az 1848. szeptemberi felkelést a magyar nemzeti gárda leverte.



5. A szabadságharc leverése után

A szlovákok Magyarországtól való elszakadásra irányuló törekvése 1849. őszén tetőzött, miután a magyar szabadságharcot leverték. Ekkor a szlovákok többször menesztettek küldöttséget a bécsi udvarba, sőt petíciós mozgalmat is indítottak annak érdekében, hogy bebizonyítsák: a szlovákok tömegesen akarják, hogy a szlovák területeket leválasszák Magyarországról.

A harcok befejeztével azonban a császár és kormánya korlátozta az addig elért polgári szabadságot, felszámolta a képviseleti rendszert és az alkotmányos rendet, egyáltalán nem vette figyelembe a korábban megígért föderális berendezkedést. Az uralkodó bevezette az abszolutista hatalomgyakorlást, így a szlovák nemzeti politikusok erőfeszítései igen csekély eredménnyel jártak. A bécsi udvar nem hallgatta meg a szlovákok kéréseit, mert a szlovákok által lakott területeket nem választotta le Magyarországról. A bécsi osztrák és magyar konzervatívok meg akarták őrizni Magyarország egységét, az egyenjogúságot pedig a nyelvi jogokra korlátozták. Szlovákia továbbra is a történelmi Magyarország szerves része maradt.

A nemzetek egyenjogúságát olyan törvény biztosította, amely megtiltotta a magyarosítást, és előírta a szlovák nyelv használatát az alacsonyabb hivatalokban. Az addigiakhoz képest a szlovákok nyelvi jogai valamivel tágabbak lettek, így több szlovák tannyelvű középiskola alakulhatott meg. Ide tartozik a besztercebányai katolikus gimnázium, amelyet államosítottak, és szlovák tannyelvűvé tettek. (A szlovák nyelven oktatók létszámhiányát cseh oktatókkal pótolták. Az 1860-as években ezeknek a cseheknek – a magyarosító nyomás miatt – el kellett hagyniuk a gimnáziumot.) Ez a gimnázium hozzájárult a szlovák nemzeti és kulturális emancipációhoz, valamint a cseh–szlovák viszony pozitív irányú erősödéséhez.


VI. Az 1861-es Memorandum és hatása


1. A második szlovák nemzeti– politikai program: az 1861-es Memorandum

A szlovákok nemzeti mozgalmának aktivitása 1861-ben felerősödött. Ekkor kezdett megjelenni a Pesťbudínske vedomosti (Pest-budai Ismeretek), amely a szlovák nemzeti mozgalom sajtóorgánuma volt. Kiadója és felelős szerkesztője Ján Francisci (1822–1905), az 1848/49-es szabadságharc idején a magyarok ellen harcoló önkéntes szlovák csapatok nemzeti jelképe. Újságja, amelynek kevés előfizetője volt, Pest-Budán jelent meg, az Egyetemi Nyomdában. Jelentősége abban állt, hogy a szlovák nemzeti–politikai program megformálásának szócsövévé vált. Védelmezte a szlovák követeléseket, bekapcsolódott a választási küzdelmekbe. Szerkesztősége 1870-től átköltözött Túrócszentmártonba, ahol a továbbiakban Národnie noviny (Nemzeti Újság) címmel jelent meg. Az újság hasábjain követelték (a vajdasági szerbekhez és az erdélyi románokhoz hasonlóan) a történelmi Magyarország föderalizálását, mégpedig a nemzetek egyenjogúságának természeti jogán. Ki is jelölték a szlovákok által lakott területet, amit Slovenské Okolie-nak (felső-magyarországi szláv kerület) neveztek el, és amit belefoglaltak abba az 1861-es Memorandumba (Memorandum národa slovenského), amelyet Liptószentmiklóson fogalmaztak meg. Ez a Memorandum volt a szlovákok alapvető államjogi és politikai programja 1918-ig.

A Memorandum a történeti joggal szemben a természeti jog alapján követelte a kollektív nemzeti jogok megadását (a nemzeti egyenjogúságot), valamint a szlovákok által lakott területek autonómiáját. El kívánták ismertetni a szlovákok egyediségét, képviseletüket a legmagasabb hivatalokban és a parlament két házában; követelték, hogy töröljék el azokat a törvényeket, amelyek ellentmondanak a nemzetek egyenjogúsága elvének; a szlovák jogi akadémia létrehozását és kulturális egyesületek létrehozásának engedélyezését igényelték. Kifejezték szolidaritásukat a ruszinokkal, románokkal és horvátokkal a magyarországi nemzeti jogaik kivívásáért folytatott küzdelmükben.

A Memorandumot 1861-ben szlovák delegáció adta át Pesten Tisza Kálmánnak, a magyar országgyűlés alelnökének. A magyar politikai körök memorandum-ellenes kampányt szerveztek, amellyel a szlovák igények jogosultságát tagadták. Azt demonstrálták, hogy a Memorandum közvetítői és aláírói nem képviselik a szlovákságot. (A memorandum-ellenes kampány azt bizonyította, hogy a történelmi Magyarország [Uhorsko] iránti hazafiság még mindig erősebb, mint a szlovák nemzeti tudat, és hogy a szlovák lakosság nagyobbik része közömbös a szlovák nacionalizmussal szemben.) A magyar országgyűlés nem reagált a Memorandumra.

A magyar országgyűlésnél való sikertelenség után nemzeti követeléseiket (kérvényként, módosított formában, Viedeňské memorandum slovenské, azaz Bécsi Szlovák Memorandum címmel) az uralkodónál terjesztették be. A küldöttséget Štefan Moyzes (1797–1869) besztercebányai katolikus püspök vezette. A császár a szlovák kérésre 1863-ban adta meg a választ. Megígérte, hogy a magyarországi nem magyar nemzetek jogait törvénybe fogják iktatni. A császár a kérvényt átküldte a magyar szerveknek, ahol az, elfektetve, levéltárba került. Ebben a variációban a Slovenské Okolie már önálló koronatartományként szerepelt, amely közvetlenül az uralkodó fennhatósága alatt áll. (A terület fővárosa, a szlovák nemzetgyűlés központja Besztercebánya lett volna; a hivatalos nyelv a szlovák lett volna, és nemzeti iskolarendszer alakult volna ki.)


2. A Matica slovenská létrejötte

A túrócszentmártoni nemzetgyűlésen, amikor 1861-ben elfogadták a Memorandumot, határoztak arról is, hogy (a szerb Matica mintájára) létrehozzák a Matica slovenská-t. Egyúttal 23 tagú Állandó Nemzeti Bizottságot választottak, amely arra volt hivatott, hogy a meghozott határozatokat – közöttük a Matica slovenská megalapítását – érvényesítse.

1863. augusztus 4-én, nemzetegyesítő feladattal – az uralkodó engedélyével – hozták létre a Matica slovenská-t, mint új össz-nemzeti (felekezetek feletti) kulturális intézményt (a Tatrín után a másodikat). A szlovákok ezeréves megkeresztelkedésének és a szláv írásbeliség megalkotásának emlékére létesítették, elnöke Š. Moyzes lett. A Maticát az uralkodó a szlovák élet egyesületeként engedélyezte, és megtiltotta, hogy politikai tevékenységet fejtsen ki. Kulturális egyesületként működött, amelynek 1871-ben – még mielőtt a magyar hatóságok 1875-ben betiltották volna működését – tudományos szekcióit is életre hívták. Tudományos kiadványa a Letopis Matice slovenskej nevű évkönyv volt. Önálló nyomdája Túrócszentmártonban 1870-től 1942-ig működött. (A Matica jelvényén a felirat nemcsak latin, hanem cirill betűs formában is megjelent, ami miatt az intézményt és vezetőit ruszofil pánszlávizmussal vádolták meg a magyar hatóságok.)


3. A “Maticás gimnáziumok”

Ebben az időszakban a Matica mellett három szlovák oktatási nyelvű gimnáziumot is alapítottak (1862: Nagyrőcei [Revúca] evangélikus gimnázium; 1867: túrócszentmártoni [Martin] evangélikus gimnázium; 1869: Znióváralja [Kláštor pod Znievom] katolikus gimnázium). Mindhárom a szlovák nemzeti tudatú értelmiség kialakulásának központja volt. Mint “pánszláv fészkeket” nem nézték jó szemmel sem a vármegyék vezetői, sem a kormánykörök. Mindhármat az 1870-es évek közepén záratták be. A szlovákok magántámogatásával működtek, de hozzájárultak cseh, szerb és horvát nemzeti érzelmű személyek is. A magyar államtól nem kaptak semmilyen támogatást.


4. A Régi Iskola és az Új Iskola híveinek szembenállása

A Memorandummal összefüggésben kialakult a memorandisták (később Stará škola [Régi Iskola]) mozgalma. A legismertebbek J. M. Hurban, J. Francisci, Štefan Marko Daxner (1822–1892) voltak.

Amikor 1863-ban kitört az újabb oroszellenes lengyel felkelés, a szlávok egységének, a szláv kölcsönösségnek és a pánszlávizmus eszméjének ügye megosztotta a szlovák tudatú társadalmat. A J. M. Hurban köré csoportosulók ruszofil álláspontot képviseltek. Ők a szlovák nemzet védelmének zálogát a Cári Oroszországban látták, amelyet egyébként a szlávság bástyájaként tiszteltek. Ezért a lengyeleket, akik Oroszország ellen harcoltak, a szlávok ellenségeinek tekintették, felkelésüket pedig olyan testvérháborúként értelmezték, amely megosztja a szláv egységet. (Az 1848/49-es forradalom után Ľ. Štúr is azt tartotta volna helyesnek, ha az alávetett szlávok beolvadnak az orosz tengerbe.)

A memorandista nemzeti mozgalmon belül, különösen az orosz orientációval szemben, ellenzék szerveződött. Olyan liberális beállítottságú szlovák hazafiak voltak, akik a lengyel–orosz konfliktussal kapcsolatban realista álláspontot képviseltek, és a despotikus orosz cári rendszert vádolták, így a szláv nemzetek teljes egyenjogúsága értelmében a lengyelek pártjára álltak. Ez a tábor a szlovákok nemzeti sorsának javulását a magyar politikai vezetéstől várta, nem pedig Bécstől vagy Szentpétervártól. E csoport gyűjtőneve a Nová škola (Új Iskola) volt. Vezetői közé tartozott Ján Palárik (1822–1870), Jozef Karol Viktorin (1822–1874), Jonáš Záborský (1812–1876), Ján Nepomuk Bobula (1844–1903). Már a Memorandum (1861) megfogalmazásakor ellenezték, hogy abba bekerüljön a szlovák etnikai terület, az Okolie körülhatárolása, mert szerintük az előre lehetetlenné teszi a szlovák–magyar megegyezést. A Régi és az Új Iskola hívei között a későbbiekben is az Okolie kijelölésének programpontja volt a legjelentősebb különbség.


VII. A szlovák nemzeti mozgalom a dualizmus korában



A dualizmus korában, 1867 és 1918 között a szlovákokra vonatkozó minden ügy a magyar intézmények kizárólagos hatáskörébe került, ami a szlovák nemzeti emancipáció folyamatát jelentősen visszavetette. A közös ügyeken kívül (külügy, hadügy, pénzügyek) minden egyéb a magyar kormány jogkörébe tartozott. A magyar politikai körök jelentősen megnövelték a szlovák lakosságra nehezedő asszimilációs nyomást. A dualizmus évtizedei alatt (különösen az 1880-as évektől) jelentősen korlátozták a szlovákok nemzeti alapú társulási, szervezkedési, gyülekezési jogait. Az egységes magyar politikai nemzetre való hivatkozással utasították vissza a nemzetiségek kollektív jogokra irányuló igényeit. Erre az elutasításra adott közvetett válasz volt –az első világháború befejezéseként – a történelmi Magyarország 1918–1920-as felosztása.

Mivel a dualizmus kori Magyarországon – a magyarosításra építő politika miatt – bármiféle szlovák nemzeti program megvalósítása lehetetlen volt, a szlovákok fokozatosan elidegenedtek a magyar államtól, és magyarellenes, védekező álláspontokat foglaltak el. A szlovák nemzeti körök a lehetséges szövetségeseket keresték. A bécsi udvartól többé támogatást nem kaphattak; a csehek, mint a szlovákok legközelebbi szövetségesei, alapjában elfogadták azt, hogy a szlovák kérdés a magyar politika belső ügyévé vált; a szlovákok a Magyarországon belüli nem magyar nemzetiségekkel (szerb, horvát, román, ruszin) keresték a szorosabb kapcsolatokat.

A szlovák nemzeti–politikai mozgás fő irányvonala továbbra is a szlovák etnikai terület autonómiáját követelő 1861-es Memorandum maradt. Sokan bírálták ugyan (főként az Új Iskola hívei), ám még a későbbi irányzatok (a katolikus néppártiak, az agráriusok, a liberális Hlasisták, a szociáldemokraták) számára is a szlovák politika alapdokumentuma maradt.


1. Az 1868-as nemzetiségi törvény

A Deák–Eötvös-féle liberális nemzetiségi törvény (1868) az egységes magyar politikai nemzet elvéből indult ki. Ennek értelmében a szlovákok nem voltak nemzet, csak nemzetiség (csakúgy, mint a szerbek, ruszinok, románok, németek), és így nem volt joguk az önálló nemzeti életre. A nemzetiségi jogokat a nemzetiségeknek, és így a szlovákoknak is csak egyéni, nem pedig kollektív jogokként ismerte el. Az állam nyelve kizárólag a magyar, de megyei szinten a tárgyalás, a közigazgatás nyelveként megengedte a nem magyar nyelvek használatát is. Az anyanyelv használatát megengedte még a bíróságokon, az egyházakban és a községekben. Az iskolákban a törvény különbséget tett állami és nem állami iskolák között. A községek és az egyházak saját közép- és felsőfokú iskolákat alapíthattak, és meghatározhatták ezek oktatási nyelvét is. Az állami iskolákban az oktatás nyelvéről az oktatásügyi miniszter döntött, de a nemzetiségi területeken az államnak kötelessége volt az adott anyanyelv oktatásának a biztosítása, a felsőfokú iskolákban is. (A törvény értelmében, a budapesti egyetemen létre kellett volna hozni a nem magyar nyelvek és irodalmak katedráit.) Lehetővé tette a nemzetiségek kultúrájának, tudományos és gazdasági életének fejlesztésére irányuló intézmények alapítását. A törvénnyel, amely a nemzetiségeknek nem garantált semmit, a nemzetiségek nem voltak elégedettek. Érvényesítéséhez tovább kellett volna demokratizálni a politikai és közéletet. A demokrácia kibővítésének a magyar jelleg elvesztése lett volna az ára, ezért a törvény előírásait nem tartották be, a be nem tartást pedig nem büntették. Aki viszont a betartására hivatkozott, azt gyakran megbüntették.

A nemzetiségi törvényt a szlovák körök alapvetően visszautasították, mert nem elégedtek meg az egyéni jogokkal, kollektív jogokat követeltek. Kifogásolták a törvény azon jellegét, hogy a nemzetiségi jogokat mintegy kegyelemként adományozza. A kifogásokat legélesebben a konzervatívok (Régi Iskola) vezető képviselője, J. M. Hurban fogalmazta meg. Élességéért perbe is fogták, és hat hónapra be is börtönözték (Vácott) 1869-ben. Ferenc József császár közbenjárására bocsátották szabadon.


2. Politikai differenciálódás

A szlovák társadalom struktúrái nemzetpolitikai szempontból nem fejlődhettek megfelelően, ezért rendkívüli jelentőséggel bírtak az újságok és folyóiratok. A szlovák politika differenciálódása ezeken keresztül követhető nyomon.

Az osztrák–magyar kiegyezés után az Új Iskola hívei a magyarpárti orientációra építették nemzetpolitikai alternatívájukat. Ezt 1869-ben megjelent orgánumukban, a Slovenské noviny (Szlovák Újság) hasábjain is hirdették. Programjuk az volt, hogy (liberális alapon) megpróbálnak kiegyezni a magyarokkal, különösen a liberális politikusokkal. Magyarország perspektíváját a magyarok és a szlávok kiegyezésében látták. Ellenzéki koncepciójuk legfontosabb eleme az volt, hogy a szlovák politikát a magyarba ágyazzák bele, és megvalósítsák a szlovák–magyar megbékélést. Nemzetpolitikai programjukat éppen ezért az iskolai, a kulturális és nyelvi követelésekre korlátozták. (1869-től folyamatosan követelték a magyar kormány tagjaitól a szlovák tannyelvű középiskolák állami alapítását, a nemzetiségi törvény revízióját, a Matica slovenská állami támogatását.) Támadták a Régi Iskola bécsi orientációját, valamint ruszofil és pánszláv szándékait, sőt a Monarchia föderalizálására irányuló tervekkel való rokonszenvezését is, mert az veszélyezteti a magyar államiságot.

Az Új Iskola 1872-ben alapította meg saját pártját (Strana vyrovnania, Kiegyezés Pártja). Amikor képviselői nem tudtak megállapodni a magyar országgyűlés baloldali pártjaival, először saját politikai utat kerestek, majd a Deák-féle kormánypárti jobboldallal kötöttek egyezséget. Ezt a Régi Iskola hívei saját igazolásukként értékelték, mert az Új Iskola híveit emiatt a szlovák nemzeti érdekek és ideálok árulóinak tartották. Az Új Iskola fokozatosan elveszítette a szlovákok társadalmi támogatását, és 1875-ben megszűnt. Hívei közül többen (Bobula is) a magyar táborban kötöttek ki.

A két irányzat vezetői 1871-ben megegyeztek abban, hogy továbbra is a Memorandum marad a nemzeti program, annak ellenére, hogy az Új Iskola hívei elvetették az Okolie létrehozását. Többször is megegyeztek abban, hogy nem fogják egymást támadni, hogy támogatni fogják a Matica slovenskát és a nemzeti iskolákat, hogy együtt szerveznek nemzeti-társadalmi rendezvényeket.

A Régi Iskola 1871-ben, a Memorandum tízéves évfordulója alkalmából hozta létre saját (evangélikus) konzervatív nemzeti pártját Slovenská národná strana (Szlovák Nemzeti Párt) néven, túrócszentmártoni központtal. Nemzeti felszabadító harcát az orosz irányból jövő segítségre alapozta, a cári Oroszország támogatásában bízott (így került szembe a Monarchiával és Németországgal). Első elnöke Viliam Pauliny-Tóth (1826–1876) volt. A magyarországi országgyűlési választásokon is indulni kívántak. A SZNP sajtóorgánuma a Národné noviny (Nemzeti Újság) volt. Visszautasították a nemzetiségi törvényt, felhívták a figyelmet a törvény be nem tartására, a Memorandumban megfogalmazott politikai célokból és értékekből indultak ki. A Párt nem volt képes szembeszállni a magyarosító nyomással, és alapvetően passzív politikai álláspontok voltak rá jellemzőek. Nemzeti céljaik elérésének politikai programját a jól megszervezett nemzeti iskolákra építették, valamint arra, hogy a szlovákok által lakott községek vezetése nemzeti alapú legyen, hogy nemzeti irányultságú társaságokat, egyleteket, köröket hozzanak létre, hogy legyen nemzeti nyelvű sajtójuk, folyóirataik.

A századfordulón két olyan magyar párt is tevékenykedett, amelynek szlovák tagjai saját nemzeti platformot, később pedig pártot hoztak létre. Az egyik a Magyar Katolikus Néppárt, a másik a Magyarországi Szociáldemokrata Párt. A katolikusok 1897-ben saját platformot, 1905-ben és 1913-ban saját pártot (Slovenská ľudová strana, Szlovák Néppárt), a szociáldemokraták – a szlovák tudatú munkásság lassú gyarapodása nyomán – 1905-ben szlovák szociáldemokrata pártot hoztak létre.

A századfordulón formálódott a szlovák nemzeti élet másik központja (új generációval) Rózsahegyen, ahol Slovenské listy (Szlovák Lapok) címmel hetilap, és Ľudové noviny (Népújság) címmel napilap indult. Ez volt az első olyan újság, amelyben a katolikus népi irányzat formálódott. Vezéregyénisége a későbbi folyamatokat jelentősen befolyásoló politikus, Andrej Hlinka (1864–1938), aki nemzeti és keresztény–népi elveket hangoztatott. Kifogásolták a Szlovák Nemzeti Párt passzivitását és azt, hogy nem képes pozíciókat szerezni a szlovák nép soraiban, s azt átengedi a magyar katolikus néppártnak.

A századfordulón és a századelőn még az agrárnépesség volt a legjellemzőbb, a munkásság csak kis létszámú volt. Ezért a szlovák politikai differenciálódás folyamatában az agrárius mozgalomnak jelentős tömegbázisa alakult ki. A szlovák agrár lakosság aktivizálását és a politikai életbe való bevonását Milan Hodža (1878–1944) szlovák politikus vállalta fel. Hodža az agrárius mozgalom és a későbbi első Csehszlovákia egyik vezető politikusa volt. A századfordulón Budapesten alakított ki szlovák nemzeti központot. Slovenský denník (1900, Szlovák Napilap) és Slovenský týždenník (1903, Szlovák Hetilap) című lapjaiban az agrármozgalmak, az agár alapú politika mellett szállt síkra. A Szlovák Nemzeti Párt országgyűlési képviselője volt. Mind az agrárpárt, mind a néppárt a 20. század első felének legjelentősebb szlovák politikai pártjaként működött. Mindkét irányzat hangsúlyozta a nemzeti szempontú öntevékeny önsegélyezési hálózat kiépítését, az ipar és kereskedelem felvirágoztatását, valamint a csehek és szlovákok szorosabb együttműködésének szükségességét.

1898-ban jelent meg a Hlas (Hang) című folyóirat is, amely a fiatal generáció új liberális irányzatának (hlasisták) orgánuma volt. Bírálta a túrócszentmártoni nemzetpolitikai központot. A csoport vezetője Vavro Šrobár (1867–1950) volt (az első Csehszlovákia sokéves szlovákügyi minisztere), aki programjukat a cseh Tomás Garrigue Masarykkal (1850–1937, az első Csehszlovákia elnöke) egyeztette. A praktikus, gyakorlati lépések megvalósításával, az aprómunka programjával kívánták aktivizálni a nemzeti tudattal rendelkező erőket a kultúrában, a művelődésben, a gazdaságban és a szociális problémák területén. A csehek és szlovákok szoros együttműködésének elvét hirdették, s ezt tette az 1909-től megjelenő Prúdy (Áramlatok) című folyóirat is.



3. A cseh–szlovák kölcsönösség hagyományának kialakulása

A csehek és szlovákok egységén alapuló kölcsönösség a szlovák nemzeti út irányának egyik lehetséges variánsa volt, amely különösen a szlovák intézmények 1874–75-ös bezárása után kezdett megerősödni, és amellyel még az idős J. M. Hurban is kacérkodott (az 1876-ban kiadott Nitra című almanachban). A cseheknél szlovakofil mozgalom alakult ki, amelynek résztvevői elsősorban az 1880-as évektől kezdtek érdeklődni a szlovákok iránt. Ebből a célból Prágában, 1896-ban Prágában létrejött a Českoslovanská jednota (Csehszláv egység), amely a csehek és szlovákok közeledését, és a csehek szlovákoknak nyújtandó segítségét kívánta megerősíteni. Ez a társaság 1908-tól (Luhačovicében) minden évben cseh–szlovák találkozókat szervezett. A csehek a saját iskoláikban a szlovákoknak ösztöndíjakat biztosítottak. A Prágában tanuló szlovák diákokra szellemileg erősen hatott T. G. Masaryk professzor. Létre is hozták a Detvan tudományos diákkört, amely szorosan együttműködött a Českoslovanská jednotával. (A Prágában végzetteket Magyarországon általánosan pánszláv agitátoroknak bélyegezték.)


4. A magyarosítás felerősödése

1867-től a magyar politika a szlovák nemzeti törekvések képviselőit általában a pánszlávizmus vádja alapján büntette, és többeket államellenes összeesküvéssel vádolt meg. Az 1870-es évek közepén bezáratták “a pánszlávizmus fészkeit”: előbb a szlovák gimnáziumokat, majd 1875-ben a Matica slovenskát, ami a nemzeti nyelvű művelődés tekintetében súlyos veszteséget jelentett. Az egész iskolarendszert erős magyarosításnak vetették alá (1879-től minden népiskolában kötelezővé tették a magyar nyelv oktatását).

1873-tól Grünwald Béla Zólyom megyei alispán szlovákellenes, magyarosító tevékenységének kampánycéljait szolgálta a Svornosť (Összetartás) című lap, amely 1885-ig jelent meg. A szlovák lakosság körében a magyar (uhorský) tudatot erősítette. A szlovákok nemzeti egyediségének tagadására épült; közömbösíteni akarták általa a szlovák nyelvű sajtó hatását. 1883-ban létrehozták a FEMKE-t (Felsőmagyarországi Kulturális Egyesület), amely a szlovákok által lakott terület elmagyarosítását tűzte ki célul. (Tagjai között volt Grünwald Béla, Apponyi Albert, Baross Gábor, Berzeviczy Albert.)

A felsőoktatás csak magyar nyelven folyt. A magyar kormány éppen az iskolarendszerben látta a magyarosítás legjobb eszközét, amelynek csúcsát az 1907-es Apponyi-féle oktatási törvények jelentik. Mindezek okozták, hogy az erős szlovák nemzeti öntudattal rendelkező (gyakran a magyarországi oktatási intézményekből kizárt) fiatalok prágai, bécsi, és más egyetemeken tanultak, ahol különféle szlovák és szláv társaságokat, egyesületeket alakítottak.



5. A szlovák nemzeti mozgalom helyzete

A szlovák nemzeti mozgalom elsősorban a hazai szerb és román vezetőkkel tartotta a kapcsolatot. Együttműködésük a magyarországi nemzetiségek egyenjogúsítására irányult. Legjelentősebb megnyilvánulása volt 1895-ben a Nem magyar nemzetek kongresszusa Budapesten. A fenyegető magyarosítással szembeni kölcsönös támogatásban és együttműködésben egyeztek meg. A nemzetiségi kongresszus 1896-ban kiadta azt a dokumentumot, amelyben a románok, a szerbek és a szlovákok elhatárolják magukat a magyar millenniumi (honfoglalási) ünnepségektől, különösen annak kizárólagos magyar jellegétől.

A szlovák társadalom túlnyomórészt agrártársadalom volt, de lassan növekvő, gazdaságilag erősödő polgári rétegekkel. Ezek megpróbálták megerősíteni a nemzeti jellegű társasági, társulati életet. A szlovák társasági tevékenységet azonban a kormányzat magyarosító intézkedései jelentősen gátolták. A magyar állam nem támogatta a szlovák nemzeti–kulturális intézményeket, így azok csak önsegélyező alapon működhettek. Ezeket gyanakodva figyelték, és ahol lehetett, büntetéseket róttak ki rájuk.

Az 1890-es években a szlovákok között erősödött a mind gazdasági, mind nemzeti emancipációs szempontból fontos szövetkezeti (takarékossági, önsegélyező) mozgalom. A szövetkezetek a szlovák politika fontos gazdasági megalapozásaivá váltak, amelyek a kialakított hálózat segítségével nemzeti felvilágosító feladatokat is elláttak (Nyitravölgyi Gazdasági Egylet, Tatrabanka, rózsahegyi hitelintézet, korponai hordógyár).


6. Kivándorlás a Tengerentúlra

Az 1870-es években nemcsak Bécsbe és Prágába, hanem az Egyesült Államokba (Cleveland, Pittsburgh), valamint Kanadába is megindult a tömeges kivándorlási hullám. A legtöbben a keleti szlovák területekről vándoroltak ki, és sokan később vissza is tértek hazájukba. (1880-ig kb. ötezer kivándoroltat tartottak nyilván.)

Az amerikai szlovákoknak a későbbi évtizedekben jelentős volt a hatása a nemzeti egyenjogúság és demokrácia elveinek terjesztésében. Már az 1880-as évek elején létrejöttek első önsegélyező egyesületeik, amelyeket senki sem gátolt. Az 1890-es évektől a szlovák nemzeti élet intézményei is kialakultak. Szlovák tannyelvű egyházi iskolákat működtettek, szlovák nyelvű újságokban tájékoztatták a kivándoroltakat. (1893-ban, Chicagóban megalapították az Amerikai Matica slovenskát.) 1899-ben az amerikai szlovákok Pittsburghban Nemzeti Bizottságot (Národný výbor) hoztak létre, amely az első központi szervük volt. Gyűjtést rendeztek az otthon maradt szlovákok megsegítésére.


7. A 20. Század jelentősége a szlovákok történetében



A 20. század a szlovákok fejlődésében a legjelentősebb évszázad volt. A század elején még ismeretlen, névtelen nemzeti közösség a század végére önálló nemzetállammal rendelkezett. A század elején a szlovákok túlnyomó többsége még mezőgazdasági termeléssel (földművelés, állattenyésztés, pásztorkodás) foglalkozott. A belső elvándorlás a föld és a munka után az Alföld irányába és a fejlettebb területekre (pl. Budapestre), a külső elvándorlás a tengerentúlra, Oroszországba és Franciaországba jelentős volt a szlovákok között. A 20. század elején Észak-Amerikában 300.000 szlovák élt. Az első világháború előtt kb. félmillió szlovák dolgozott az USA-ban. A 20. század elején a magyar ipartámogatás és modernizációs fejlődés Budapestre és Pozsonyra összpontosult. Ekkoriban szlovákosodott el Pozsony, mert a szlovákok ott találtak maguknak munkát.

1914 után gyorsan változó, dinamikus politikai fejlődés következett a szlovákok életében is. Területük több, egymást néhány év vagy néhány évtized alatt felváltó államalakulatok és politikai rendszerek része volt.



VIII. Az első világháború (1914–1918) és Csehszlovákia megalakulása



Az első világháború kitörése 1914-ben, de még inkább annak lezárása 1918-ban jelentős fordulatot hozott a szlovák nemzeti emancipáció ügyének a fejlődésében. Abban bíztak, hogy a háború következményeként várható új európai elrendezésben felvethetik nemzeti törekvéseik megoldását. A mérlegelt lehetőségek között volt: a Magyarországon belüli autonómia, az Oroszországgal kötendő szorosabb viszony, a lengyel–cseh–szlovák föderáció, a közös cseh–szlovák állam létrehozása. A háború idején lejátszódott események és folyamatok miatt a negyedik lehetőségnek volt a legnagyobb a valószínűsége.



1. A cseh és szlovák emigráció tárgyalásai

A cseh–szlovák megoldásról külföldön, a nyugati emigráció köreiben beszéltek nyíltan, mert otthon, Magyarországon nagyon korlátozott volt a politikai mozgás lehetősége. A kialakult helyzet miatt a szlovák vezetők otthon passzivitásba vonultak. Annál aktívabbak voltak viszont az emigráns szlovákok. Az USA-ban élő szlovák közösség 1915-ben kezdett tárgyalni a csehek képviselőivel, aminek eredményeként októberben, Clevelandban egyezményt (Clevelandská dohoda) írtak alá arról, hogy közösen fognak harcolni a cseh–szlovák állam létrehozásáért. Ezt az akaratot a szlovákok legaktívabb emigráns képviselője, Milan Rastislav Štefánik (1880–1919) világjáró csillagász és politikus népszerűsítette és fogadtatta el szerte az emigránsok között, még az Oroszországban élő csehek és szlovákok között is. Őt támogatta az USA-ban és Európában a szlovák emigráns, Štefan Osuský (1889–1973, a Trianoni Békeszerződés aláírója szlovák részről). A közös állam létrehozására irányuló egyezség híre az otthon maradottakhoz is eljutott. Aki ezt nyilvánosan képviselte, azt otthon háborúellenes és szlávpárti izgatással vádolták meg, és bíróság elé állították.

M. R. Štefánik partnerei az emigrációs ellenállás és szervezkedés legkiemelkedőbb cseh személyiségei – T. G. Masaryk és Edvard Beneš (1884–1948) – voltak, akik a francia és amerikai körökben jól ismert, náluk jóval korábban emigrált szlovák M. R. Štefánik, valamint a skót újságíró, Richard W. Seton-Watson segítségével terjesztették a befolyásos politikai körökben a közös cseh–szlovák államra vonatkozó elképzelésüket. Az ellenállás megszervezésére építettek, ezért 1915-ben, Párizsban létrehozták a Csehszlovák Nemzeti Tanácsot (Československá národná rada), amely a háború idején a cseh–szlovák külföldi ellenállás központi szervévé vált. Vezetői T. G. Masaryk, E. Beneš és M. R. Štefánik voltak.



2. A csehszlovák Nemzeti Tanács és a légiók megszervezése

A külföldi ellenállás két legfontosabb célja az volt, hogy egyrészt az emigráns és hadifogoly csehekből és szlovákokból hadsereget hozzanak létre, amely a Monarchia és Németország ellen harcol; másrészt hogy arról győzzék meg az antant-hatalmakat, hogy a Monarchiát fel kell számolni, és Közép-Európában létre kell hozni a cseh–szlovák államot. Mindkét feladat rendkívüli energiákat, befolyást és meggyőzőerőt igényelt, ám ezekkel mindhárom említett vezető rendelkezett. T. G. Masaryknak nagy volt a tekintélye külföldön, E. Beneš szorgalmas és szívós kitartással működtette a létrehozott propaganda-gépezetet, M. R. Štefániknak pedig volt befolyása és bejárása a fontos politikai és társadalmi körökbe. Ő, mint diplomata, és mint katona, rendkívüli feladatot látott el: Oroszországban, Franciaországban és Olaszországban megszervezte a hadifoglyokból a cseh–szlovák légiókat. A háború négy éve alatt (a “hadiszerencsének” is köszönhetően) lassan megszerezték a szükséges támogatást.

A Csehszlovák Nemzeti Tanácsnak (CSNT) 1918. nyaráig küzdenie kellett saját legitimitásáért. Főként a Monarchia hivatalos szervei és diplomatái kérdőjelezték meg, mondván, hogy nem képviselik a cseheket és szlovákokat, s szervezkedésük csupán egyéni kezdeményezés.



3. Az otthoniak csatlakozása a közös állam elképzeléséhez

Az otthon maradott cseh politikusok titkos szervezetet (Maffia) hoztak létre, amelyen keresztül tartották a kapcsolatot a CSNT-vel. Aktivistáik Szlovákiába is eljutottak, a szlovák politikusokhoz. A Monarchián belül a csehek és szlovákok közös államba való összekapcsolásának követelése 1917-ben jelent meg, amely mobilizálta a cseh és a szlovák közvéleményt. A szlovák politikusok közül e téren a legaktívabb a két országgyűlési képviselő, V. Šrobár és M. Hodža volt. A honi aktivitásban fordulat 1918. nyarán következett be, amikor az antant-hatalmak (Franciaország, Nagy-Britannia, USA, Olaszország) elfogadták a Monarchia felosztásának gondolatát. Elfogadták azt is, hogy a CSNT szövetséges kormány, és a létrehozott cseh–szlovák légiók e szövetséges hadseregét képezik. 1918. május 24-én a vezető szlovák politikusok Liptószentmiklóson titkos tanácskozáson döntöttek arról, hogy a csehekkel közös állam megoldását fogadják el.



4. A cseh–szlovák közös állam létrehozásának megerősítése

1918. nyarán T. G. Masaryk az USA-ban, Pittsburghban újabb egyezményt írt alá az amerikai szlovákokkal (Pittsburská dohoda), 1818. október 18-án pedig – a wilsoni demokratikus elvek 14 pontját is belefoglalva – függetlenségi nyilatkozatot (Washingtonská deklarácia) hirdettek ki, amellyel megerősítették a csehek és a szlovákok akaratát a közös állam létrehozására, és amellyel hozzájárultak ahhoz, hogy Wilson amerikai elnök ráálljon a Monarchia feloszlatására.

Az otthoni szlovák politikusok közül Ferdinand Juriga (1874–1950), aki a Szlovák Nemzeti Párt képviselője volt, a magyar országgyűlésben 1918. október 19-én kijelentette, hogy a magyar országgyűlésnek nincs joga arra, hogy a szlovákok sorsáról döntsön, mert ez a jog immár a (korábban, szeptember 12-én titokban létrehozott) Szlovák Nemzeti Tanácsé. Ennek a SZNT-nak tagja volt a Szlovák Nemzeti Párt is. (A Szlovák Nemzeti Tanács 1918. október 30. után elfogadta azt a javaslatot, hogy Szlovákia helyzetét az új államban 10 éven belül önkormányzattal vagy autonómiával rendezzék el. Ez azonban nem vált hivatalos dokumentummá.)

1918. október 28-án, Genfben, az emigránsok létrehozták az ideiglenes cseh–szlovák kormányt, Prágában pedig, a Monarchia kapitulációjának napján, kikiáltották a Csehszlovák Köztársaság létrejöttét. A szlovákok 1918. október 30-án Túrócszenmártonban deklarációval (Martinská deklarácia) csatlakoztak a csehekkel közös államhoz. Az új Csehszlovákia létét és határait három (Versailles-ben 1919-ben Németországgal, Saint-Germain-ben 1919-ben Ausztriával, Trianonban 1920-ban Magyarországgal) megkötött békeszerződés biztosította.



IX. Szlovákia a demokratikus Csehszlovák Köztársaságban (1918–1939)



Az 1918-as év jelentősége a szlovákok számára többek között abban rejlik, hogy megteremtette a lehetőséget Szlovákia területének pontos körülhatárolására. Addig ugyanis – még az 1861-es Memorandumban is – csak azon vármegyék és körzetek központjait jelölték ki, amelyekben szlovákok éltek. 1848-ban és 1861-ben a két szlovák politikai program a szlovák nemzet egyediségéből, sajátosságaiból indult ki, de önálló államot egyikben sem követeltek. A cseh–szlovák állam megalakulásával jött létre Szlovákia. Csehszlovákia létrejöttének köszönhető, hogy a szlovák nemzet, mint modern európai nemzet kialakulása is végbement.

Szlovákia területe jelentős geopolitikai tényezővé vált Közép-Európában, a Duna menti térségben. A csehszlovák állam külpolitikai pozícióját erősítette, az új csehszlovák állam lakosságának szláv többségét biztosította. Németország és Magyarország nehezen békült meg azzal a helyzettel, hogy az új állam területén jelentős kisebbsége maradt, és az egész korszakban területi igényeket tartott életben az új állammal szemben (irredentizmus, területi revíziós törekvések).


1. Szlovákia helyzete Csehszlovákián belül

A Csehszlovák Köztársaság demokratikus államként jött létre, és sokrétű politikai és társadalmi élet megszervezését tette lehetővé. Kétkamarás parlamentáris demokráciaként működött (1920-ban elfogadott alkotmánnyal), amelyben gyorsan létrejöttek vagy megújultak a politikai pártok; voltak közöttük az egész állam területén működők, és voltak regionális vagy kisebbségi (a magyar és német kisebbség) pártok. Az állampolgárainak általános, titkos és egyenlő választójogot biztosított, ide értve a nőket is. A közös állam súlyos, destruáló problémájává vált később, hogy alkotmányában olyan nemzeti identitást jelölt meg, amely nem létezett: az államot a csehszlovák nemzet államaként határozta meg. Hivatalos nyelvként az ugyancsak nem létező csehszlovák nyelvet deklarálta.

A szlovákok és csehek közös államában számos probléma jelentkezett. Az egyik legfontosabb az volt, hogy a sajátosan szlovák problémákat a központi prágai kormányban egyetlen minisztérium, a Szlovák Ügyek Minisztériuma irányította, amelynek minisztere a szlovák V. Šrobár volt. A miniszter már 1919 elején felszámolta a Szlovák Nemzeti Tanácsot, és kialakította a központosított adminisztratív berendezkedést. A Prága központú centralizálás indokaként a külső fenyegetettséget (a német és a magyar revíziós törekvéseket, a Magyar Tanácsköztársaságot) emlegették.

A csehszlovák államot nemzeti szempontból két jelentős tényező gyengítette belülről. Az egyik az volt, hogy kényszerből létrehozott nagyszámú (sokmilliós) nemzeti kisebbségei (főként a németek és a magyarok) folyamatosan elégedetlenek voltak többségből kisebbséggé lefokozott helyzetükkel. A másik az volt, hogy nemzeti emancipációjuk folyamatával, nemzeti egyenjogúságuk biztosításával a szlovákok sem voltak elégedettek, ezért 1925 után felerősödtek a közigazgatási és politikai autonómiára irányuló törekvéseik. E követelésükben gyakran hivatkoztak a T. G. Masaryk csehszlovák elnök által 1918-ban aláírt Pittsburghi Egyezményre, amely a szlovákoknak önálló kormányt, parlamentet és közigazgatást ígért.

Voltak az államot gyengítő külső tényezők is. Ezek elsősorban a német és a magyar állam nyomásában ragadhatók meg. E nyomással szemben – a francia és a brit nagyhatalmi támogatásban bízva – hozták létre a csehszlovák külpolitika által kezdeményezett biztonságpolitikai szövetséget, a Kisantantot. Ennek az volt a legfontosabb feladata, hogy a Csehszlovákiára nehezedő német és magyar hatalmi érdekek nyomását közömbösítsék, az ország területét katonai–politikai szövetséggel biztosíttassák.



2. A szlovák nyelvű kultúra és oktatás megteremtése és felvirágoztatása

Az első Csehszlovák Köztársaság demokratikus berendezkedése kedvező lehetőségeket biztosított arra, hogy a szlovák társadalom nemzeti szempontból is szabadon fejlődjön, különösen a nemzeti kultúra és művelődés területén. A szlovák nyelvű iskolarendszert, kultúrát és tudományt ezekben az években (a csehek segítségével) alapozták meg. 1918 után alakult ki a nemzeti kultúra infrastruktúrája, intézményi rendszere (színházak, múzeumok, galériák, a zenei élet intézményei, a mozik, a művelődést terjesztő intézmények). A szlovák oktatási nyelvű iskolahálózat az alapiskoláktól az egyetemig a két világháború közötti Csehszlovák Köztársaság idején született meg és erősödött meg. Ekkor alapították a Szlovák Tudományos Akadémiát, és megújították a Matica slovenská tevékenységét is. A szlovák nyelvű iskolahálózat kialakítása után, néhány év alatt létrejött és kiszélesedett a szlovák értelmiségi réteg. Szlovákia fővárosa Pozsony lett, emiatt gyorsan elszlovákosodott.



3. A gazdasági élet problémái

Az új államban a fejlett cseh gazdaság kemény konkurenciát jelentett a gyenge szlovák gazdaságnak. Az agrárszektorra épülő szlovák gazdaságnak e konkurenciában nem segített az 1919-től bevezetett, nemzeti szempontokat érvényesítő földreform sem. Ekkor ugyanis sok szlovák földtulajdonos eladósodott, és a gazdasági világválság idején (1929-től) földjeiket el is veszítették. A válságban fennmaradt középgazdaságok száma nem volt olyan nagy, hogy jelentős gazdasági bázist biztosíthasson.

A gazdasági világválságban tönkrement cégek, vállalatok, bankok elsősorban a szlovákiai részlegeiket zárták be, így a szlovákokat jobban sújtotta, mint a cseh országrészeket. Emiatt felmerült a Szlovákiának nyújtandó állami segélyek, támogatások szükségessége, amelynek nagyságával a szlovákok egyáltalán nem voltak elégedettek.



4. Az autonomista mozgalom megerősödése

A cseh tőke nyomulása miatti szlovákiai gazdasági problémák politikai és szociális–társadalmi alapot képeztek arra, hogy az 1930-as években megerősödjön, és fokozatosan radikalizálódjon az autonomista mozgalom, amely 1925-ben indult. Az autonómia leghangosabb követelői voltak az A. Hlinka vezette katolikus Néppárt, valamint a Szlovák Nemzeti Párt. Politikai követeléseik között volt a szlovák nemzet egyediségének, sajátosságainak elismerése Szlovákia politikai–közigazgatási autonómiájának biztosítása által. Azt követelték, hogy a szlovák ügyekben ne a prágai szlovákügyi minisztériumban döntsenek, hanem Szlovákiában, külön szlovák parlamentben, amelynek törvényhozási joga van, és mindezt szlovák kormány igazgassa. Ez a mozgalom a két világháború közötti időszakban jelentős hatást gyakorolt a szlovák társadalomra, különösen a katolikus egyház híveire. (Míg a katolikus nemzetieket a HSĽS, addig az evangélikus nemzetieket a Szlovák Nemzeti Párt fogta össze és képviselte.)

Az össz-állami szinten működő politikai pártok (szociáldemokraták, agráriusok, nemzeti szocialisták) alapvetően az autonómia katolikus néppárti elképzeléseivel szemben léptek fel, bár elfogadták a szlovák sajátosságok létezését. Az adott keretek és körülmények között azonban egyik szlovák politikai párt és mozgalom sem tudott megvalósítható programot alkotni Szlovákia sajátos gazdasági, államjogi, szociális és nemzeti kérdéseinek megoldására. Ilyen megoldási kísérlet nem született sem Prágában, sem Szlovákiában. Az első Csehszlovák Köztársaság tehát, amely sok tekintetben demokratikus és kedvező kereteket biztosított a szlovák nemzetfejlődés számára, a közigazgatásban és az államjogi viszonyokban nem biztosította a szlovákoknak azt, amire igényük volt.


5. Az első Csehszlovák Köztársaság szétesése

Az 1930-as években, Adolf Hitler hatalomra jutása után az első Csehszlovák Köztársaság léte veszélybe került. A náci Németország vezetője nyíltan arra törekedett, hogy Csehszlovákiát felszámolja. Ehhez a csehországi németek erős pártját (Henlein-féle Szudétanémet Párt) és a magyar (magyarországi és kisebbségi) elégedetlenséget is felhasználta. Ausztria elfoglalása (anschluss) után 1938-ban a csehországi németek által lakott területek következtek. Ezeket a Müncheni Egyezmény segítségével – amelyet 1938. szeptember 29-én írtak alá a francia, a brit, az olasz vezetők és Hitler – néhány hét alatt a Harmadik Birodalomhoz csatolta. Az első Csehszlovák Köztársaság egy év alatt részeire szakadt szét. A cseheknek nem volt ereje, a szlovákoknak pedig nem volt kedve arra, hogy az első közös államért véráldozatokat hozva, megpróbáljanak ellenállni a felosztásnak.

1938 őszén a csehszlovák állam cseh részét Hitler foglalta el, a szlovákiai terület magyarok által lakott részét pedig – az első bécsi döntés alapján – Magyarországnak adta. 1939. március 13-án Jozef Tiso (1887–1947) szlovák miniszterelnököt (katolikus papot, a HSĽS második elnökét) Berlinbe kérette, és arra kényszerítette, hogy másnap, március 14-én kiáltsák ki az önálló szlovák államot. A szlovák vezetőt választás elé állította: vagy kikiáltja az önálló államot, vagy a maradék Szlovákiát is felosztják Magyarország, Lengyelország és Németország között. Az önálló szlovák állam kikiáltása után azonnal megszállta a maradék cseh területeket, és létrehozta a Cseh–Morva Protektorátust, a magyar hadsereg pedig bevonult Kárpátaljára.



X. A szlovák állam a második világháború éveiben (1939–1945)



A háborús Szlovák Államot tehát Hitler kényszerítette ki a szlovákokból, hogy felszámolhassa Csehszlovákiát. Vezető politikusai az új állam (hivatalos nevén Szlovák Köztársaság) kikiáltását azzal indokolták, hogy a kisebbik rosszat választották. Ez a szlovák állam hat évig a náci Németország bábállamaként működött, ami meghatározta bel- és külpolitikáját.

Szlovákiát önálló nemzetközi jogi szubjektumként 27 állam ismerte el hivatalosan (közöttük minden nagyhatalom, kivéve az USA-t). Nemzetközi helyzete azonban gyenge és bizonytalan volt. Fennállásának első napjaiban Németország olyan védelmi szerződést kényszerített a szlovák államra, amellyel a külpolitikát, a védelmi politikát és a gazdaságpolitikát alárendelték a náci Németországnak. Az ország északnyugati részén német védelmi övezetet alakítottak ki, amely a német hadvezetésnek volt alárendelve. 1939. március 23-án ezt az államot Magyarország megtámadta, így az ún. “kis háborúban” elveszítette területének és lakosságának egy részét (Kárpátalját).


1. A szlovák állam jellemzői

A második világháború kitörése után (1939. szeptember 1.) Szlovákia német mintaállammá vált a térségben. A háborús gazdasági konjunktúra érvényesült, mivel a náci Németország hátországaként működött. Ez gazdasági és szociális stabilitást eredményezett. Szlovákia Hitler oldalán támadta meg Lengyelországot, majd a Szovjetuniót, sőt 1941 decemberében még az USA-nak és Nagy-Britanniának is hadat üzent. (Mindez a háború befejezése utáni rendezéskor negatívan esett a latba.) A náci Németország csatlósaként Szlovákia nemzetközi elszigeteltségbe került, és belső válsága a későbbi háborús években elmélyült. A belső feszültség az 1944. augusztusában kitört szlovák nemzeti felkeléssel még fokozódott.

A szlovák állam diktatórikus vezérelven nyugodott, totális volt a hatalom, jelentős fasiszta elemekkel keveredve. A keresztény világnézetre, a korporativizmusra és a szlovák nacionalizmusra alapozták, de a rasszista, zsidóellenes elvet is érvényesítették (70 ezer szlovákiai zsidót deportáltak vagy koncentrációs táborokba küldtek). Élén Jozef Tiso köztársasági elnök állt; az érvényesített katolikus fundamentalizmus miatt “a plébánosok köztársaságá”-nak is csúfolták. A parlament szinte teljes egészében egy párti volt (Hlinka Szlovák Néppártja mellett a németek és magyarok kisebbségi pártjai voltak a tagjai), s ezt az alkotmány is rögzítette. A HSĽS ellenőrizte az egész társadalmat és közéletet.

A belső harcok azt mutatták, hogy Tiso elnök a mérsékeltebb irányzatot vezette, míg ellenzéke a radikális fasiszta irányzat volt, élén a miniszterelnökkel, Vojtech Tukával (Tuka Béla, 1880–1946) és Alexander Mach (1902–1980) belügyminiszterrel, akik a náci német irányzat megvalósításának hívei voltak.


2. A szlovák nemzeti felkelés

A gazdasági konjunktúra és a szlovák nemzetállam társadalmi elfogadottsága ellenére, a fasizmus elleni harc a szlovák államon belül már 1939-ben megkezdődött. Az ellenállás formái közé tartozott az emigráns (londoni, moszkvai) és a hazai szervezkedés. A fő irányzatok 1943-tól egyesültek, és előkészítették azt a fegyveres felkelést, amely Szlovák Nemzeti Felkelés néven vonult be a történelembe. Rosszul megszervezett, túl korán elindított fegyveres harcuk 1944. augusztus 29-én indult, de nem tudták kellőképpen összeegyeztetni a Szovjetunió felől érkező ukrán frontokkal. A felkelők Közép-Szlovákia területét néhány hétre elfoglalták, de a német hadsereg leverte és véresen megtorolta a felkelést. A felkelők által felszabadított területen megalakult a Szlovák Nemzeti Tanács (mint 1848-ban, majd 1918-ban), amely végrehajtó és törvényalkotó hatalmi jogkörökkel rendelkezett. Ez a SZNT képviselte a szlovákokat a későbbi tárgyalásokon, amelyeken a londoni (polgári) és moszkvai (kommunista) emigráns politikusokkal a háború utáni csehszlovák állam megújításáról tárgyaltak. A felkelés leverése után partizánharcok bontakoztak ki, amelyek 1945. tavaszán csatlakoztak a Vörös Hadsereg felszabadító harcához. A szlovák területeket a német megszállás alól (amely 1944. tavaszán kezdődött) 1945. áprilisában szabadították fel.

A Szlovák Nemzeti Felkeléssel a szlovákok a világ előtt azt igazolták, hogy részt vettek a Hitler-ellenes koalíció harcaiban. Ezért azzal jutalmazták őket, hogy – a megújított Csehszlovákia keretében – a győztes szövetségesekhez tartozóként zárhatták le a második világháborút.



XI. az irányított demokrácia 1945 és 1948 között



Az irányított demokrácia három éve alatt, az új Csehszlovákia létrehozásának folyamatában a szlovákok nemzeti emancipációs törekvéseit a Szlovák Nemzeti Tanács képviselte a csehekkel folytatott tárgyalásokon. A háborús szlovák államban szerzett nemzetállami tapasztalatok következtében nemzeti szempontjaikat már nagyobb súllyal és erővel érvényesítették, mint 1918-ban.

Az új, a népi demokratikus államforma megalapozását az 1945. április 4-én, Kassán kihirdetett kormányprogram foglalta magában. Ennek létrehozásában mind a polgári, mind a kommunista politikai vezetők részt vettek (előzőleg Moszkvában egyeztették álláspontjukat). A programot meghatározta a Szovjetunió hatalmi befolyásának háborús győzelmek nyomán való megerősödése. A náci Németország veresége után a közép-európai térségben a nagyhatalmi vákuumot a Szovjetunió töltötte be. A Szovjetunió hatalmi jelenléte a kommunista erőket juttatta előnyhöz. A szlovák (és a cseh) társadalom háború utáni radikalizálódása kedvező feltételeket teremtett ahhoz, hogy a kommunisták hatalmi kulcspozíciókhoz jussanak (amit az 1946-os képviselőválasztások összesített eredménye is megerősített).

A kassai kormányprogram a népfrontpolitikára, a németekkel és magyarokkal szembeni drasztikus intézkedésekre, a háború idején a németekkel kollaboráló csoportok megbüntetésére épült. A baloldali jellegű politikai pártokat a Nemzeti Frontba tömörítették, a jobboldali konzervatívokat pedig betiltották (Hlinka Szlovák Néppártja, agrárpárt, Szlovák Nemzeti Párt). A Nemzeti Frontba tömörült Szlovákia Kommunista Pártja (Komunistická strana Slovenska, KSS), a Demokrata Párt (Demokratická strana, DS), a Szabadságpárt (Strana slobody) és a Munkapárt (Strana práce). A népi demokratikus rendszer eleme volt, hogy nemzeti bizottságokat hoztak létre, amelyek fokozatosan átvették az államigazgatás és a helyi közigazgatás funkcióit. Szlovák nemzeti szervekként működött a Szlovák Nemzeti Tanács (mint parlament), és a Megbízottak Testülete (mint kormány).

A német és a magyar kisebbséggel szemben a dekrétumok (Beneš elnök dekrétumai) és a Szlovák Nemzeti Tanács rendeletei voltak érvényben. Csehszlovákiát szláv nemzetállamként kívánták megújítani, ezért a német kisebbséget kitelepítették, viszont a magyarok kitelepítése Szlovákiából nem sikerült, mert a győztes szövetséges nagyhatalmak ezt megtiltották. A dekrétumok és rendeletek azonban megfosztották őket vagyonuktól és állampolgárságuktól. A szlovák (és cseh) kormányzati erők a magyar kisebbség szlovákiai létszámát lakosságcsere, belső telepítések és reszlovakizáció által csökkentették. Az erre irányuló rendeleteket 1948 közepéig hagyták érvényben. Az 1948. május 9-én megszületett alkotmány a kisebbségeket meg sem említette.

A kassai kormányprogram a szlovák nemzeti emancipáció ügyét úgy oldotta meg, hogy érvényben hagyta a szlovák nemzeti szerveket (SZNT, Megbízottak Testülete), mint a szlovák ügyek fő képviselőit, és elismertette a csehekkel a szlovák nemzet sajátos, egyedi voltát. A szlovák nemzeti szervek jogkörét később (három prágai egyezménnyel) a prágai kormány korlátozta, majd teljesen fel is számolta.

A csehek és a szlovákok közötti politikai feszültséget növelte az 1946-os parlamenti választás, amelynek eredményeként a szlovák országrészben a polgári jellegű Demokrata Párt győzött, a csehben pedig a kommunisták. Így a szlovákiai szervekben a polgári jobboldal került hatalomra, a csehországiakban pedig a kommunisták és a szociáldemokraták. A szlovák kommunisták (KSS) ezért a továbbiakban nem támogatták az autonóm szlovák szervek működését, hanem a moszkvai szabályok szerinti (prágai) centralizáló kommunista (Csehszlovákia Kommunista Pártja, Komunistická strana Československa, KSČ) koncepció érvényesítéséhez járultak hozzá. A szlovákok ebben a folyamatban a prágai centralizmus és kommunizmus veszélyét látták, a cseheknél viszont újra a közös állam egységét veszélyeztető szeparatista szlovák konzervatív jobboldal győzelmétől féltek. Ezért a cseh és szlovák kommunisták, együttműködve, arra törekedtek, hogy a győztes szlovák Demokrata Pártot szétverjék. A baloldali hadjárat része volt J. Tiso 1947-es kivégzése, és a Demokrata Párt több vezetőjének bebörtönzése vagy üldözése. Mindez tovább rontotta a csehek és szlovákok viszonyát, mert a baloldali Csehországnak a jobboldali katolikus Szlovákia elleni fellépéseként nyilvánult meg.

A három fontos év gazdasági folyamatait az újabb – ugyancsak szlovák nemzeti szempontokat érvényesítő – földreform és áttelepítési politika befolyásolta. Már a kassai kormányprogramban felmerült, hogy Szlovákiát tervszerűen iparosítani kell. A tervek megvalósításának folyamata később, a kommunista hatalomátvétel után, a tervutasításos rendszerben indult meg. Bár a kassai kormányprogram is feltételezte az államosítást – elsősorban a németek és a magyarok, valamint a kollaboránsok elkobzott vagyonának államosítását –, a radikális kommunista államosítás csak a kommunista hatalomátvétel után (1948. február 25.) következett be.


XII. A kommunista hatalmi rendszer változatai



1. A totális kommunista diktatúra az 1950-es években

A népi demokratikus rendszer három évét a cseh (KSČ) és a szlovák (KSS) kommunisták (egymással összefogva) úgy számolták fel, hogy parlamenti és kormányzati hatalmi puccsot hajtottak végre. A kommunista államfordulat (februári fordulat) végrehajtása után felszámolták a Nemzeti Front zavaró pártjait, és néhány év alatt (1948–1953) kiépítették a totális kommunista diktatúrát. A kommunista hatalmi monopólium ellenőrizhetetlenné vált. Csehszlovákia egyértelműen a Szovjetunió hatalmi szférájának része, a Szovjetunió csatlós állama lett.

Azon totális, elnyomó politikai rendszer, amelyet e néhány év alatt a kommunisták kiépítettek, az 1960-as évek enyhülési folyamatait kivéve, 1989. decemberéig, a politikai rendszerváltás megkezdéséig tartott. A választások már nem töltötték be versenyeztető politikai funkciójukat, mert a lakosság csupán egyetlen jelöltre szavazhatott. A parlamentek és a kormányok nem voltak tényleges csúcsszervek, mert az állam minden ügyét a kommunista párt(ok) szűk körű vezetőségében (Központi Bizottságban) döntötték el. Az 1945 és 1948 között még működő szlovák nemzeti szerveket fokozatosan kiürítették, és az 1960-as alkotmánnyal a Megbízottak Testületét fel is számolták. A Szlovák Nemzeti Tanács üres, jogkör nélküli, fölösleges intézményként maradt fenn.

A kommunista politikai nyomásnak legtovább a katolikus egyház állt ellen, ám 1949 őszén szigorú állami felügyelet alá vonták. A papok, püspökök és rendek ellen hadjáratot indítottak. Bebörtönözték, megbüntették, perbe fogták őket. Közülük sokan emigráltak. (Ezáltal erősödött meg a dél-amerikai és kanadai szlovák emigráció.) A szlovák kommunista pártot (KSS) bevonták a csehszlovák (KSČ) szervezetébe. A szlovák kommunista vezetők ellen eljárásokat indítottak: Vladimír Clementis (1902–1952) koncepciós per kivégzett áldozatává vált; Gustáv Husák (1913–1991) 1951 és 1960 között börtönfogoly volt; Laco Novomeský-t (1904–1976) 1951 és 1955 között ugyancsak bebörtönözték. Mindannyiuk ellen – burzsoá nacionalizmus vádjával – kampányt indítottak, amivel növelték a félelmet.

A kommunista diktatúra térhódításának folyamatai közé tartozott a totális államosítás és szövetkezetesítés (kollektivizálás). Következményei a szociális struktúrában is jelentős változásokat eredményeztek. A szlovák vállalkozói, kapitalista rétegeket és a kisiparosok rétegét, sőt később a földműves-paraszti rétegeket is, mint társadalmi osztályokat, likvidálták. A társadalmi osztályok és rétegek közötti különbségeket “szociálisan kiegyenlítették”. A kommunista funkcionáriusok viszont mindezek fölé kerültek. E deformáció nyomait és következményeit a szlovák társadalom a harmadik évezredben is magán viseli.

A kommunista propaganda a nagyszabású és teljesíthetetlen gazdasági (és politikai) tervekre épült. A meghirdetett ötéves tervek soha nem teljesültek. A szociális- és gazdaságpolitika azonban pozitív elemeket is tartalmazott. Megpróbált megoldani néhány, a múltból megmaradt, égető problémát, mint pl. Szlovákia modernizálása, iparosítása. A központosított tervutasításos gazdasági rendszer erre lehetőséget teremtett, mert preferált célokra összpontosított anyagi és gazdasági eszközöket. Ilyen cél volt Szlovákia iparosítása és gazdasági felemelése. Ennek köszönhetően Szlovákia fél-agrár országból ipari-agrár országgá fejlődött, és az ipar fejlesztése által urbanizálódott is. Az állami befektetések és dotációk segítették a szlovákiai gazdasági szektorok fejlődését. A szociális biztonság erősödése mellett emelkedett a szlovákiai lakosság műveltségi szintje.

A szlovákiai iparosítás árnyoldala volt, hogy a nehézipar építése közben nem vették figyelembe a környezeti és a szociális szempontokat. Szervetlen iparfejlesztéssel és lakótelepek építésével a későbbi társadalmi és gazdasági minőséget rontották. Ennek negatívumai csak az 1960-as években kerültek felszínre.


2. A gazdasági reformok és a Prágai Tavasz

Sztálin halála (1953) és a szovjet kommunista párt XX. kongresszusa (1956) után, különösen az 1960-as években, a gazdasági és a politikai rendszer már reformokat igényelt. 1963 után politikai enyhülés következett be, amelynek eredménye, hogy a csehszlovák kommunista pártban (KSČ) és szlovák részlegében (KSS) reform-viták indultak, mégpedig az 1960-as évek második felében. A sztálinizmusról kiderült igazságok és az 1960-as évek első felének gazdasági problémái felerősítették a kommunista párton belüli kritikákat. Élénkebb vita a szlovák kommunista pártban (KSS) indult, mert itt a demokratizálási erőfeszítések összekapcsolódtak a szlovákok nemzeti emancipációs igényeivel. A szlovák kommunisták – a fiatal, politikailag nem kompromittálódott Alexander Dubček (1921–1992) vezetésével – követelték, hogy biztosítsák a szlovák nemzet államjogilag egyenrangú helyzetét, állítsák helyre az 1950-es években felszámolt szlovák szerveket. A reform-kommunisták párton belüli vitát kezdtek a konzervatív, fundamentalista kommunistákkal a reformok szükségességéről. Az 1968-as évben mindez olyan reformfolyamatba torkollott, amelynek eredményeként A. Dubček került a KSČ élére.

A csehszlovákiai társadalmi reform kísérlete beleillik a szovjet blokk országainak kommunista pártjaiban megindult reformkísérletek sorába. Mindegyikben az volt a szándék, hogy felülről irányított reformokkal lazítsanak a gazdasági és politikai kötöttségeken, hogy enyhítsék az autoriter irányítási módszereket. Dubček és reformer elvtársai azonban olyan reformot indítottak meg, amely nem illett bele a moszkvai elképzelésekbe.

1968. áprilisában Akcióprogram (Akčný program) néven elfogadták a reformok rövid távú programját. A legfelsőbb szinten személycseréket hajtottak végre, eltörölték a cenzúrát, ami által addigi tabutémák és problémák kerültek a nyilvánosság elé. Az addig elnyomott egyházak is hallatni kezdték hangjukat. Az állam megszüntette az állampolgárok egyházi és vallási életének szigorú ellenőrzését. A gazdaságban lazítottak a központi tervutasításos rendszeren, és a vállalatok nagyobb önállósággal dönthettek saját irányításukról. Az 1950-es évek (politikai és gazdasági, főként mezőgazdasági) elítéltjeinek rehabilitációja is megindult. A koncepciós perek politikai hátterének vizsgálatára külön bizottságot hoztak létre.

Az enyhülés légkörében a szlovákokat foglalkoztató államjogi egyenlőség kérdése is terítékre került. Amíg a szlovák társadalmat elsősorban az állam föderalizálásának lehetősége, addig a cseh társadalmat az általános politikai és gazdasági demokratizálás izgatta. A belső viták eredményeként 1968. áprilisában elfogadták, októberben pedig aláírták a reform-időszak (a rehabilitációkra és a cenzúra eltörlésére vonatkozó törvénye mellett) harmadik legjelentősebb törvényét, a föderalizációs törvényt. Ez előírta, hogy a csehszlovák szocialista állam, 1969. január 1-től, két szocialista tagköztársaságból (a csehből és a szlovákból) álló föderációvá alakul. Ez volt a meghirdetett emberarcú szocializmus kísérletének egyetlen demokratikus eredménye.

A szlovák elégedettséget azonban a baráti hadseregek 1968. augusztus 21-én megindított, Csehszlovákia elleni inváziója keserítette meg. A megszállást az ellenforradalom terjedésének ürügyével hajtották végre. A Varsói Szerződés öt államának ezen agresszióját a csehszlovák párt- és állami vezetőkkel korábban lefolytatott, többfordulós “lebeszélő” tárgyalások előzték meg.

1969-ben a két tagköztársaságból álló föderális államjogi forma életre kelt, de megbélyegezte az utána következő két évtized, amely a normalizáció időszakaként került be a csehek és szlovákok közös történetébe. A föderális államalakulat csak névleges volt, mert aszimmetrikusan működött: a Cseh Szocialista Köztársaságban értelmetlennek és fölöslegesnek látták, hogy cseh parlament és cseh kormány működjön. A föderáció másik tagköztársaságában, a Szlovák Szocialista Köztársaságban létrehozták a szlovák parlamentet és kormányt, de jogkörei gyengék voltak, 1970-ben és 1971-ben még azokat is redukálták.



3. A normalizáció (mozdulatlanság) évei

(1970–1989)

1969 áprilisában a Csehszlovák Kommunista Párt (KSČ) élére a szlovák kommunista, az 1963-ban rehabilitált G. Husák került, akinek neve fémjelezte a politikai tisztogatások után következett két évtized repressziók miatt megmerevedett, félelemtől és nihilizmustól megbélyegzett, védekezésül passzivitásra ítélt köz- és magánéletét. G. Husák nemcsak a KSČ főtitkára volt, hanem 1975-től 1989 végéig ő volt a csehszlovák köztársasági elnök is. Pártfőtitkári tisztségéről a nála is radikálisabb, keményvonalas kommunista vezetők 1987 decemberében mondatták le.

A következő két évtized a szlovákiai fejlődés szempontjából azért volt fontos, mert a csehszlovák állami- és pártirányítás élére került szlovákok lendületet adtak Szlovákia gazdasági felzárkóztatásának, amely látványos eredményeket az 1970-es és 1980-as években eredményezett. A szlovák területek iparosítása magán viseli annak nyomait, hogy nem volt átgondolva, hogy politikai szempontok (iparosítás szovjet elképzelések szerint) érvényesültek benne, és gyakran a szovjet nyersanyagoktól függött. Szlovákiát gépipari nagyhatalommá akarták alakítani, és létrehozták a pozsonyi Autógyárat és a Slovnaftot, a kassai Keletszlovák Vasművet, a szovjet tranzit olaj- és gázvezetéket, a Vág völgyének nehézfegyver-gyártó üzemeit. A szervetlen iparosítást nemcsak a csehszlovák költségvetés és gazdaság, hanem a társadalmi átalakulás is megsínylette (lakótelepek építése, falvak kiürülése).

A társadalom a túlélésre, az apolitikus rezignációra rendezkedett be, és visszavonult a magánéletbe. Ilyen körülmények között a normalizációs rendszer ellenzéke nehezen alakult ki. 1975 után, a Helsinki Záróokmány Csehszlovákia általi aláírásának következtében, a közös állam cseh részében az emberi szabadságjogok betartására irányuló ellenzéki mozgalom alakult ki, amely a polgári és emberi szabadságjogok védelméért szervezett tiltakozásokat (Charta 77). A polgári és emberi szabadságjogok követelését Szlovákiában nem szervezett csoportok, hanem egyének hangoztatták (mint pl. Dominik Tatarka író 1913–1989). Az ellenzékiséget Szlovákiában inkább a katolikus és evangélikus egyház (titkos egyház) által kezdeményezett tiltakozások és egyéb aktivitások jelenítették meg. (A legismertebb a Pozsonyban 1988. március 25-én megrendezett gyertyás tüntetés.) Az 1980-as években a szlovák környezetvédelmi mozgalmak is hangot adtak elégedetlenségüknek. Szlovákiából újra sokan emigráltak. Az emigrációban élők 1970-ben létrehozták a Szlovákok Világkongresszusát (Svetový kongres Slovákov), és programjukban követelték a szlovák államiságot.

A politikai légkör enyhülésének folyamatát a Szovjetunióban bekövetkezett változások indították meg. 1985-ben Michail Gorbacsovot választották a Szovjetunió kommunista pártjának főtitkárává, aki reformprogramot hirdetett. Ennek nyomán az ellenzéki megnyilvánulások mind Csehországban, mind Szlovákiában bátrabbak lettek. Szlovákiában megszólalt az 1969-ben félreállított A. Dubček is, aki nyíltan bírálta a normalizációt, valamint azt követelte a Varsói Szerződés 1968-as megszállóitól, hogy e tettüket ők maguk ítéljék el.

1988-ban és 1989-ben – a szlovák írószövetség nemzeti érzelmű vezetőinek indítványára – Szlovákiában (a Literárny týždenník irodalmi hetilap hasábjain) vitát rendeztek a föderális államjogi berendezkedés problémáiról, amely a megvalósult föderáció lényegi problémáira összpontosított. A vitában megfogalmazták a föderális berendezkedés megreformálásának, átalakításának szlovák igényét is.



XIII. útban az önálló szlovák nemzetállam felé

(1990 –1992)


1. A “bársonyos forradalom”

A gorbacsovi reformok, valamint a közép-európai térség politikai légkörének enyhülése hatással voltak a csehszlovákiai társadalomra és politikára is. 1989. november 17-én olyan (diákok által kezdeményezett) tiltakozó akciók, demonstrációk és sztrájkok sorozata indult, amelyet “bársonyos”, “gyengéd” forradalomnak neveztek el, és amely biztosította a társadalmi nyomásgyakorlást azokhoz a kerekasztal-tárgyalásokhoz, amelyek során a KSČ kénytelen volt megosztani a politikai hatalmat az ellenzéki csoportokkal. E demonstrációk láncolata indította el a politikai rendszerváltás folyamatát.

Szlovákiában 1989. november 19–20-án alakult meg a Nyilvánosság az Erőszak Ellen (Verejnosť proti násiliu) nevű ellenzéki gyűjtőmozgalom. Csehországi testvérszervezete a Polgári Fórum (Občanské fórum, OF) volt, amelyet a későbbi csehszlovák államelnök, Václav Havel (1936–) vezetett. E két, sebtében létrejött mozgalom volt a fő ereje a központi kommunista kormányzattal lefolytatott tárgyalásoknak, amelyek első eredményei közé tartozott, hogy törölték az alkotmányból a KSČ vezető szerepét, fontos személycseréket (rekonstrukciókat, kooptálást) hajtottak végre mind a szövetségi, mind a szlovák köztársasági csúcsszervekben (kormányok, kommunista pártok, parlamentek).

A kerekasztal-tárgyalások eredményeként 1989. december 10-én létrejött a nemzeti megegyezés ideiglenes kormánya, amely a politikai hatalommegosztás szövetségi kormánya volt. Ezt a kormányt a köztársasági elnök, G. Husák még kinevezte, majd (ugyancsak a tömeg nyomására) lemondott. Az új szövetségi kormány december elején a nemzetközi jog megsértésének kiáltotta ki az 1968. augusztusi megszállást. Decemberben új (ideiglenes) köztársasági elnököt választottak (V. Havelt), a szövetségi parlament elnökének pedig megválasztották A. Dubčeket. (A szlovákokat rosszul érintette, hogy nem a szlovák Dubček lett a köztársasági elnök, hanem a cseh Havel.)


2. Új politikai és gazdasági rendszer kiépítése

A rekonstrukciók után, 1989 végén és 1990 elején elfogadták azokat az alapnormákat, amelyek a társadalmi és politikai átalakítás (a tranzíció, a rendszerváltás) elindításához feltétlenül szükségesek: az alapvető emberi szabadságjogokat, a gyülekezési és társulási jogot, tehát a pártok és mozgalmak kialakításához szükséges törvényeket, és a demokratikus jogrend azon törvényeit, amelyek a szabad választások lebonyolításához elengedhetetlenek voltak. Az első demokratikus parlamenti választásokat 1990. június 8–9-én tartották meg. Eredményeként a legerősebb ellenzéki csoportosulások és új pártok (Szlovákiában a Nyilvánosság az Erőszak Ellen, a Kereszténydemokrata Mozgalom, a Demokrata Párt) kapta meg a kormányzás jogát.

A demokratikus népmozgalom tehát véget vetett a kommunista rendszer negyven éves uralmának, és 1990 elejétől kezdtek formálódni az új, demokratikus struktúrák országos és köztársasági szinten is. A számos felhalmozott, megoldandó politikai, gazdasági és társadalmi probléma között előtérbe került a csehek és szlovákok államjogi viszonya, a szlovák nemzeti egyenjogúság kifejezésének szlovák igénye, és az 1969 óta működő föderális állam megreformálásának szükségessége.

A közös csehszlovák állam békés szétválásának három éves folyamatában az ország jelentős belpolitikai változásokon ment keresztül. A jogrendszer átalakult: 1991. januárjában elfogadták az emberi és szabadságjogok alapokmányát. Az 1990-ben előkészített jelentős gazdasági és politikai törvényeket, amelyekkel megpróbálták rendezni az elmúlt évtizedekben deformált társadalmi, gazdasági és politikai életet, 1991-ben érvénybe iktatták. A legfontosabbak voltak: a restitúciós (a kommunista időszak idején elkobzott vagyonok visszaszolgáltatása) törvény, a privatizációs és rehabilitációs törvények, az átvilágítási törvény, az újfajta gazdasági életet szabályozó, liberalizáló törvények. Az új kerettörvények, az alkotmányok viszont – a fent említettek miatt – nem születtek meg.

A külpolitikai átalakulás is jelentős volt: megszűnt a Szovjetunió dominanciája, a szovjet csapatok (1991 nyarán) elhagyták egész Csehszlovákia területét, a Varsói Szerződés és a KGST megszűnt. Csehszlovákia mind fizikailag, mind jelképesen megnyitotta határait a nyugati befolyás és politika előtt. “Vissza Európába” jelszóval új csehszlovák külpolitika született. A demokratikus viszonyoknak köszönhetően, mind a bel-, mind a külpolitikában fokozatosan érvényre jutottak az egymástól eltérő cseh és szlovák érdekek.


3. Újra előtérben az államjogi viszony

A szlovák közéletben felerősödtek azok a jelenségek és hangok, amelyek a szlovák társadalom keresztény és katolikus hagyományait (a pápa többszöri látogatása: 1990, 1992), valamint a szlovák nemzeti emancipáció minden területen való érvényesítésének szükségességét hangoztatták (a szlovák nacionalizmus erősödése, a Szlovák Nemzeti Párt akciói, a “kötőjel-háború”).

A demokratikus viszonyok között új alkotmányokkal szerették volna rendezni a csehek és szlovákok viszonyát. A jelszó az volt, hogy autentikus, alulról építkező, mindkét nemzeti társadalomnak megfelelő, teljes mértékben demokratikus föderációt kell alkotmányosan lefektetniük. Az alkotmányozás három éves folyamatában (1990 és 1992 között) olyan határozottan nyilvánultak meg a cseh és a szlovák érdekek közötti ellentétek, hogy meg kellett állapítaniuk: demokratikus körülmények között nem tudják fenntartani a közös szövetségi államot. A szlovák nemzeti emancipációs folyamat fent bemutatott megkésettsége miatt a szlovákok másfajta feladatokat szántak a közös állam szlovák részének, mint amilyen a csehek elképzelése volt. A szlovák politikai elit (csakúgy, mint 1968-ban) a teljes nemzetállamiság attribútumait szerette volna belefoglalni a tervezett szlovák alkotmányba, a csehek viszont csak a szövetségi alkotmányt akarták teljes állami alkotmányként megfogalmazni, a köztársasági alkotmányokat “csonka alkotmányokként” képzelték el.


4. A reformok negatív hatása a szlovákokra

A gazdasági és politikai átalakításnak, a tranzíciónak vagy demokratikus átmenetnek is más dinamikát, más tartalmat, más célokat határoztak meg a szlovákok, mint a csehek. Míg a csehek minél gyorsabb gazdasági reformokat, a jogállam alapjainak gyorsított kiépítését, a magántulajdonon alapuló szabad piacgazdaságot és az állam gondoskodó, átfogó szerepének minél gyorsabb felszámolását igényelték, addig a szlovákok – a gazdasági reformoknak Szlovákiára gyakorolt, a csehországiénál jóval negatívabb hatása miatt – mindennek lassítását, módosítását, visszafogását követelték. A szlovákiai fegyvergyártás leépítésének drasztikus szociális következményei (a magas, 12 százalékos munkanélküliség Szlovákiában) és egyéb negatív hatások azt az igényt erősítették meg a szlovákokban, hogy saját területükön maguk akarnak dönteni arról, hogy milyen gazdasági struktúrát alakítanak ki, és azt milyen tempóban viszik véghez. Felerősödtek a cseh szempontok alapján megvalósuló (radikális) reformmal szembeni kifogások, és az ellenállás is egyre erősödött.


5. A szétválás megszervezése

Míg Csehországban az átfogó gazdasági és politikai reformok kérdése segítette elő a belső társadalmi és politikai differenciálódást, addig Szlovákiában a nemzeti kérdés megoldása, a nemzeti dimenzió felvállalása volt az, amelynek mentén a szlovák társadalom differenciálódott. A politikai pártok kialakulásának, a belpolitikai erőviszonyok átrendeződésének, és a további parlamenti választások (1992 nyara) eredményének is ez volt a fő rendezőelve.

A választásokból létrejött cseh és szlovák kormányok, különösen azok kormányfői (a cseh Václav Klaus [1941–], illetve a szlovák Vladimír Mečiar [1942–]) hét tárgyalási forduló segítségével, 1992 második felében egyeztek meg arról, hogy a fent vázolt eltérő érdekek miatt a föderális Csehszlovákiát két nemzetállamra bontják szét. A szétválásról legálisan döntöttek, mert 1992. november 25-én a szövetségi parlamentben alkotmányos erejű törvényt fogadtak el a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság megszűnéséről. Ez a döntés azonban nem volt teljes mértékben legitim, mert a cseh és a szlovák társadalomnak nem volt arra lehetősége, hogy ugyanerről a kérdésről népszavazáson döntsön.

A Szlovák Nemzeti Tanács (a szlovák parlament) 1992. július 17-én elfogadta a Szlovák Köztársaság szuverenitásáról szóló Deklarációt (Deklarácia o zvrchovanosti Slovenskej republiky), 1992. szeptember 1-én pedig az önálló Szlovák Köztársaság teljes állami alkotmányát.


Befejezés



1993. január 1-től létrejött az önálló és demokratikus Szlovák Köztársaság, mint a szlovákok nemzetállama (ami – a magyar kisebbség megléte miatt – időnként komoly problémákat eredményez). A csehek és szlovákok közös államában 1918 óta jelen volt az a feszültség, ami a nemzeti identitás és államiság összefüggésében a szlovák fáziskésésből és az eltérő társadalmi értékrendekből adódott. Az 1990 és 1992 közötti időszak szlovákiai folyamatai azt bizonyították, hogy a szlovákok éretté váltak arra, hogy önálló nemzetállamot hozzanak létre.

A szlovákoknak történelmük során először nyílt alkalmuk arra, hogy saját magukról demokratikusan döntsenek. Az önálló állam birtokában, gyors ütemben szerzik meg a tapasztalatot, és sajátítják el a felelősség súlyát az önálló állam viteléért. Az ország irányának meghatározásában többször értek keresztúthoz, ám egy évtized alatt (a 20. század legvégére, az 1998. őszi parlamenti választások során) eldöntötték, hogy a demokratikus nyugat-európai politikai, társadalmi és gazdasági struktúrák mintáját fogják követni, azok integrációs struktúráihoz csatlakoznak. E csatlakozás érdekében arra törekedtek, hogy annak feltételeit teljesítsék. Megfeszített munkával (intenzív csatlakozási tárgyalások, az integrációs feltételek erőltetett teljesítése) pár év alatt elérték, hogy – a mečiari politikai tévút miatti lemaradásukat behozva – szomszédaikkal együtt válnak a nyugat-európai szövetségi struktúrák teljes jogú tagjává.

Az önálló és demokratikus Szlovák Köztársaságot a NATO (katonai–politikai biztonsági szövetség) 2004. március 29-én, az Európai Unió (gazdasági és társadalmi–politikai szövetség) pedig 2004. május 1-jén fogadta teljes jogú tagjává.



RÖVID KRONOLÓGIA



5–6. század: A szlávok betelepedése a mai Szlovákia területére

833 A Nagymorva Birodalom megalakulása
896 A honfoglaló magyarok megérkezése a Kárpát-medencébe
997–1038 Szent István megalapítja a Magyar Királyságot
1428–1462 A husziták betörnek és betelepednek a mai Szlovákia területére
1635 A nagyszombati egyetem megalapítása

1713 Juraj Jánošík betyárkapitány kivégzése

1763 Selmecbányán megkezdi tevékenységét a bányászati főiskola (Akadémia)
1787 Anton Bernolák lefekteti a szlovák irodalmi nyelv alapjait

1792 Megalakul a Szlovák Tudományos Társaság (Egyesület)

1803 A Csehszláv Nyelv és Irodalom Tanszékének megalapítása a pozsonyi evangélikus líceumban

1829 A Csehszláv Társaság megalakítása a pozsonyi evangélikus líceumban

1834 Ľudovít Štúr kodifikálja az irodalmi szlovák nyelv alapjait

1843 A Tatrín Egyesület megalapítása

1847 Štúr és Bernolák követőinek egyesülése

1848. május Liptószentmiklóson elfogadják a Szlovák Nemzet Követeléseit

1848. június A prágai Szláv Kongresszus

1848. szeptember 16.

Bécsben megalakul a Szlovák Nemzeti Tanács

1852 A szlovák irodalmi nyelv reformja és végleges kodifikálása

1861. július 6–7. A túrócszentmártoni Memorandum-gyűlés

1863. augusztus 4. A Matica slovenská megalapítása

1868 Megszületik a nemzetiségi törvény

1874–1875 A szlovák gimnáziumok bezárása

1875. április 6. Megszüntetik a Matica slovenská-t

1895 A nem magyar nemzetek kongresszusa

1896 Prágában megalakul a Csehszláv Egység

1905 Megalakul a Szlovák Szociáldemokrata Párt

1907 Érvénybe lépnek Apponyi Albert magyarosító iskolaügyi törvényei

1907. május 30. A Szlovák Liga megalapítása az USA-ban

1913. A Szlovák Néppárt megalakulása

1915. október 22. Aláírják a Clevelandi Egyezményt

1916. február Párizsban megalakul a Csehszlovák Nemzeti Tanács

1918. május 30. Aláírják a Pittsburghi Egyezményt

1918. szeptember 12. A Szlovák Nemzeti Tanács megalakulása

1918. október 18. Közzéteszik Csehszlovákia Függetlenségi Nyilatkozatát

1918. október 19. Ferdinand Juriga “búcsúbeszéde” a magyar országgyűlésben

1918. október 28. Csehszlovákia kikiáltása és a csehszlovák kormány megalakulása

1918. október 30. A Túrócszentmártoni Deklaráció kihirdetése

1918. december 7. Létrehozzák a Szlovák Ügyek Minisztériumát

1920. február 29. Elfogadják a Csehszlovák Köztársaság Alkotmányát

1920. június 4. Magyarországgal aláírják a Trianoni Békeszerződést

1922. január 25. A Szlovák Néppárt beterjeszti Szlovákia autonómia-tervezetét

1935–1938 Milan Hodža a csehszlovák kormány élén

1938. augusztus 16. Andrej Hlinka halála

1938. november 2. Az első bécsi döntés

1939. március 14. A szlovák parlament kikiáltja az önálló szlovák államot

1943 december. Megalakul az illegális Szlovák Nemzeti Tanács

1944. augusztus 29. Kirobban a szlovák nemzeti felkelés

1944. április 5. Kassán kihirdetik a kassai kormányprogramot

1945. augusztus 2. Elnöki dekrétum fosztja meg a németeket és magyarokat állampolgárságuktól

1946. február 22. Életbe lép a csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezmény

1946. augusztus 13. A kommunista Gustáv Husák lesz a Megbízottak Testületének elnöke

1947. április 18. Jozef Tiso kivégzése

1948. február 25. A kommunista államfordulat

1948. május 9. Elfogadják a Csehszlovák Köztársaság új alkotmányát

1948. június 14. A kommunista Klement Gottwaldot a Csehszlovák Köztársaság elnökévé választják

1954. április Az ún. szlovák burzsoá nacionalisták elleni per

1960. július 11. Elfogadják az új alkotmányt. Az ország neve Csehszlovák Szocialista Köztársaságra változik.

1963. április Megkezdődik a perek által sújtott kommunisták rehabilitálása

1968. január A. Dubčeket a KSČ Központi Bizottsága főtitkárává választják. A Prágai Tavasz kezdete

1968. augusztus 21. A Varsói Szerződés csapatai bevonulnak Csehszlovákiába

1968. október 27. Elfogadják a csehszlovák föderációról szóló törvényt

1969. április 17. Gustáv Husákot a KSČ Központi Bizottsága főtitkárává választják.

1975. május 29. G. Husákot a Csehszlovák Szocialista Köztársaság elnökévé választják

1989. november 16–17. Megkezdődnek a diáktüntetések Pozsonyban és Prágában.

1989. november 19–20. Megalakul a Nyilvánosság az Erőszak Ellen

1989. december 10. Hivatalba lép a nemzeti megegyezés kormánya

1989. december 28. A. Dubčeket a szövetségi parlament elnökévé választják

1990. április 20. Az ország hivatalos neve Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaságra változik

1990. június 8-9. Az első szabad parlamenti választások

1990. június 27. Vladimír Mečiarral az élen hivatalba lép a szlovák demokratikus koalíciós kormány

1992. június 5-6. A második szabad parlamenti választások

1992. július 17. A szlovák parlament elfogadja a Szlovák Köztársaság szuverenitási deklarációját

1992. augusztus 26. A két köztársaság kormányfői megállapodnak a közös állam kettéosztásának időpontjában. A kijelölt dátum: 1993. Január 1.

1992. szeptember 1. A szlovák parlament elfogadja a Szlovák Köztársaság (teljes) alkotmányát

1992. november 25. A szövetségi parlament elfogadja a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság megszűnéséről szóló alkotmánytörvényt

1993. január 1. Az önálló Szlovák Köztársaság létrejötte






AJÁNLOTT SZAKIRODALOM



A szlovákkérdés a XX. században. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 1996.



ČAPLOVIČ, Dušan – ČIČAJ, Viliam – KOVÁČ, Dušan – LIPTÁK, Ľubomír – KUKAČKA, Ján: Dejiny Slovenska. Bratislava, Academic Electronic Press, 2000.



HAMBERGER, Judit: Csehszlovákia szétválása. Egy föderációs kísérlet kudarca. Budapest, Teleki László Alapítvány, 1997.



KOVÁČ, Dušan: Filozófia és mitizálás a szlovák történelemben. Tiszatáj, 1995/1, 68–81.



KOVÁČ, Dušan: Szlovákia története. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 2001.



Kronika Slovenska 1. Od najstarších čias do konca 19. storočia. Szerk.: Dušan Kováč a kol. Bratislava, Fortuna Print, 1998.



Kronika Slovenska 2. Slovensko v dvadsiatom storočí. Szerk.: Dušan Kováč a kol. Praha, Fortuna Print, 1999.



LIMES folyóirat szlovák száma. Limes, 1999/1, Tatabánya, 1991.



LIPTÁK, Ľubomír: Slovensko v 20. storočí. Bratislava, Kalligram Könyvkiadó, 1998.



SZARKA, László: A szlovákok története. Budapest, Bereményi Könyvkiadó, 199?



SZARKA, László: Szlovák nemzeti fejlődés – magyar nemzetiségi politika 1867–1918. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 1995.



Szlovákok az európai történelemben. Tanulmányok. Szerk.: Molnár Imre. Budapest, Teleki László Alapítvány, Közép-Európa Intézet, 1994.
forrás: .btk.elte.hu/slav/szlavtsz/slav_civil/szlovak-tortenelem.htm#h2







HÍREK
Felvidéki magyar térkép
- 2009.05.20.





Magyar élettér autóatlasz
- 2009.05.20.





Történelmi emlékesztető
- 2009.05.19.

Felvidék
Honföldünk


Nemzeti dal
- 2009.03.14.

LINK KLIKK: Esküszünk,
hogy rabok tovább
nem leszünk


Utassy József gondolata
- 2009.03.15.

Én szemfedőlapod lerántom:
Kelj föl és járj, Petőfi Sándor!
Zúg Március, záporos fény ver,
Suhog a zászlós tűz a vérben.
Hüvelyét veszti, brong a kardlap:
Úgy kel föl, mint forradalmad!
Szedd össze csontjaid, barátom:
Lopnak a bőség kosarából,
A jognak asztalánál lopnak,
Népek nevében! S te halott vagy?!
Holnap a szellem napvilágát
Roppantják ránk a hétszer gyávák.
Talpra Petőfi! Sírodat rázom:
Szólj még egyszer a Szabadságról!


A Szent Korona Őrzője
- 2009.03.11.

A Szent Korona Őrzőjének Eskü alatt tett Nyilatkozata.



Új menü
- 2009.02.27.


- Autonómia hírek máshonnan
- Mi az autonómia?
- Az autonómia kivívásának a formái
- Decentralizált autonómia
- A kisebbségi autonómia (működő
modellek, magyar elképzelések)

- Az autonómia és az új világrend
- Felvikéki hírek
- Preambulum
- Aláírásgyűjtés az autonómiáért
- A szlovák alkotmány nem tiltja az autonómiát
- A felvidéki magyarok történelme
- Csehszlovákiai kisebbségi szerződés
- Beneš-dekrétumok
- Szlovákiai nyelvtörvény
- Polgártársaim, barátaim
- Múlt, jelen, jövő
- Szlovákok igazi történelme
- Dálesz
- Erdélyi hírek
- Erdély és Székelyföld autonómiája
- Vajdasági hírek
- Vajdasági autonómiaterv
- Kárpátaljai hírek
- Kárpátaljai autonómiatervek
- Kárpátaljai autonómia-koncepciók
- A KÁRPÁTALJAI MAGYAR AUTONÓMIA
- Horvátország, Szlovénia,
Ausztria hírek

-

- Magyarországi autonómiahírek
- Magyar címer története
- 1868-as kisebbségi törvény
- Miért a 20. század?
- Autonómiák Európában

- English news
- Observations on the Beneš Decrees
- EÚ-us hírek
- Finn autonómiamodell
- Dél-Tirol és Korzika autonómiája
- Katalán autonómia
- Baszk autonómia
- Kínai autonómia - Másfajta autonómiák
- Saját írásaink
- Rólunk írták
- Az Emberi Jogok
Egyetemes Nyilatkozata

- A modern szabadságjogok
- Kirándulások a Zsitva folyócska
mentén

- Mátyusföld és Csallóköz,
Dunamenti-síkság
- Nem igaz
- Egy város a Duna két patján
- Slovenské aktuality
- Autonómia SK
- Commora Aula články
- Okolo autonómie Text
- Slováci a maďari jedna rodina
- Štúr a autonómia
- Fantázia képek
- Komáromi képek
- Olimpia 2016 Commora Aula
- Gondolatok


Történelmi párhuzam
- 2009.03.05.

Stefan Marko Daxner: "Magyarország számunkra csak annyiban létezik, amennyiben benne elismerést nyerünk." (1861)
most mi is megfogalmazzuk ugyanezt
Bósza János: "Szlovákia számunkra csak annyiban létezik, amennyiben benne elismerést nyerünk. (2009)"


Az önrendelkezésről
- 2009.03.05.

Aki esetleg mégis úgy gondolná, mi köze mindehhez, annak ajánlanám szíves figyelmébe Martin Niemüller, a német protestáns lelkipásztor gondolatait.
"Amikor elvitték a kommunistákat, én hallgattam, mert nem voltam kommunista. Amikor elvitték a szociáldemokratákat és a szakszervezeti embereket, én hallgattam, mert sem szociáldemokrata, sem szakszervezeti ember nem voltam. Amikor eljöttek és elvitték a zsidókat, én hallgattam, mert nem voltam zsidó. És amikor eljöttek és elvittek engem, már nem maradt senki, aki szólhatott volna értem."


Vígh Károly
- 2009.03.05.

„Magyarországon és máshol is (Szlovákiában is- a szerk. megj.) láttuk és megéltük, hogy a történelmi traumák és frusztrációk önsajnálatból történõ ápolása a nemzetekbõl a legrosszabb erõket szabadítja fel, amelyek csak a katasztrófát ismerik, és csak ebbõl táplálkoznak. Miért nem vagyunk képesek valami újat, reménytelibbet kezdeni?- kérdezi Churchill…”

Az élet
- 2009.03.02.

Az élet egy nagy cirkusz, ahol tanár a bohóc és nebuló a közönség.

Cikkajánló:
- 2009.03.01.

Slota sértegethet minket, klikk a képre





Autonómia terv. klikk a Commora képre
- 2006.09.01.








Szavazás a Commora Aula honlapról
- 2006.12.08.

Szavazás!

Indult 2006.11.10-én
- 2006.11.11.

Felmérés
Kell-e nekünk az autonómia

Igen minél hamarabb
Igen, de majd később
Igen, ha a szlovákok is akarják
nem tudom
Nem, mert úgyse lehet
Nem, mert rossz az időzítés
Nem, mert nincs rá szükség


Véletlen link.



Kukac.sk link felvidéki magyar fórum
- 2007.12.15.









Rovásírás
- 2007.06.09.





Újévi mondóka
- 2008.01.01.

Adja a Teremtő, hogy -
Minden rügyed megfakadjon!
Minden magod kihajthasson!
Minden dalod szívből jöjjön!
Minden napod tündököljön!
Minden szájat etethessél!
Minden élőt szerethessél!
Minden mi él üdvözöljön!
Minden álmod teljesüljön!
Minden bánat odébbálljon!
Minden csoda megtaláljon!
Minden napod egészségben,
Minden perced békességben
Teljen, az új esztendőben!
Úgy legyen!
Varga Ibolya


Lao Ce
- 2008.01.24.

Egy bölcs hadvezér azt mondotta:
"Mint a vendég, nem mint a gazda:
nem vonulok hüvelyknyit előre,
inkább egy lábnyit vissza."
Ez a tétlen cselekvés,
az erőszak nélküli siker,
az ellenség nélküli háború,
a fegyvertelen győzelem.
Harcban az ellenség ócsárlása
megsérti az út-at;
ha két hadsereg összecsap,
a kíméletesebb győzelmet arat.


Szlovák-magyar barátság
- 2009.03.14.

LONG LIVE

Szózat
- 2009.03.14.

LINK KLIKK: Szózat
Szózat ének


Vörösmarty Mihály Szózat
- 2009.03.14.

Hazádnak rendületlenül
Légy híve, oh magyar;
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.

A nagy világon e kívül
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.

Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt;
Ez, melyhez minden szent nevet
Egy ezredév csatolt.

Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.

Szabadság! itten hordozák
Véres zászlóidat,
S elhulltanak legjobbjaink
A hosszú harc alatt.

És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.

S népek hazája, nagy világ!
Hozzád bátran kiált:
"Egy ezredévi szenvedés
Kér éltet vagy halált!"

Az nem lehet, hogy annyi szív
Hiába onta vért,
S keservben annyi hű kebel
Szakadt meg a honért.

Az nem lehet, hogy ész, erő,
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.

Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.

Vagy jőni fog, ha jőni kell,
A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.

S a sírt, hol nemzet sülyed el,
Népek veszik körul,
S az emberek millióinak
Szemében gyászköny ül.

Légy híve rendületlenül
Hazádnak, oh magyar:
Ez éltetőd, s ha elbukál,
Hantjával ez takar.

A nagy világon e kívül
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.


Hun imádság
- 2009.03.14.

Kr.u. 410-460-ban keletkezett. Hun ezüstveretes szíjvégen rovásírással írva, a Kijevi Nemzeti Múzeumban van. A kijevi múzeumban őrzött hun övvereten, szíjvégen levő rovásírásos ima gyönyörű.

HUN IMÁDSÁG

MIATYÁNK ISTENÜNK
BENNÜNK VAN ORSZÁGOD.
ELŐTTÜNK SZENT NEVED
TÖRVÉNY AKARATOD.

MINDENNAPUNK GONDJÁT,
MAGADON VISELED.
BŰNEINKET MINT MÁSNAK,
NEKÜNK ELENGEDED.

TE KEZED VEZET
KÍSÉRTÉSEKEN ÁT,
S LEFEJTED RÓLUNK
GONOSZ JÁRMÁT.

TIÉD A NAGYVILÁG
ÖSSZES HATALMA, ÜDVE,
MINDÖRÖKTŐL KEZDVE,
LEGYEN MINDÖRÖKRE.


Petõfi Sándor: A szájhõsök
- 2009.03.17.

Meddig tart ez őrült hangzavar még?
Meddig bőgtök még a hon nevében?
Kinek a hon mindig ajkain van,
Nincsen annak, soha sincs szivében!
Mit használtok kofanyelvetekkel?
Évrül-évre folyvást tart a zaj,
És nem ott-e, ahol volt, a nemzet?
Nincs-e még meg minden régi baj?


Tenni, tenni! a helyett, hogy szóval
Az időt így elharácsoljátok;
Várva néz rég s oly hiába néz az
Isten napja s a világ reátok.
Nyujtsátok ki tettre a kezet már
S áldozatra zsebeiteket,
Tápláljátok végre a hazát, ki
Oly sokáig táplált titeket.



Áldozat s tett, ez a két tükör, mely
A valódi honfiút mutatja,
De ti gyáva s önző szívek vagytok,
Tettre gyávák s önzők áldozatra.
Hiszem én, hogy mint a fák tavasszal,
Megifjodnak a vén nemzetek,
De ti hernyók új lombot nem adtok,
Sőt a régit is leeszitek.



S oh mi vakság! fölemelte még a
Népszerűség őket paizsára,
Az elámult sokaság, miképen
Megváltóit, karjaiba zárja.
Megváltók? ők a hon eladói,
Elveszünk ez ordítók miatt...
Rólok tudja ellenünk, hogy félünk,
Mert a félénk eb mindég ugat.



Én ugyan nem állok a sereghez,
Mely kiséri őket ujjongatva,
És ha egykor közibök vetődöm,
Nem egyébért lépek e csapatba,
Csak azért, hogy fölfordítsam majd ez
Ál nagyok győzelmi szekerét,
S haragomnak ostorával vágjam
Arcaikra a bitó jelét!

Petőfi Sándor


Soviniszta
- 2009.03.26.

Illyés Gyula szerint patrióta az, aki jogot véd, soviniszta az, aki jogot sért.

Táncsics Mihály:
- 2009.03.30.

Az egyenlő szabadság
és az egyenlő jogok teszik
a forrást, melybül
mindenki egyaránt
meríthet jólétet,
bolgogságot, áldást.


József Attila
- 2009.04.03.

«az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétségben vagyunk.»
(József Attila)


A harc, melynek nincs győztese
- 2009.05.18.

Miért ne-ken

Nyelvlecke
- 2009.05.18.

Gyimóthy Gábor: Nyelvlecke

2009.3.11
Gyimóthy Gábor: Nyelvlecke

Egyik olaszóra során,
Ím a kérdés felmerült:
Hogy milyen nyelv ez a magyar,
Evrópába hogy került?

Elmeséltem, ahogy tudtam,
Mire képes a magyar.
Elmondtam, hogy sok, sok rag van,
S hogy némelyik mit takar,

És a szókincsben mi rejlik,
A rengeteg árnyalat,
Példaként vegyük csak itt:
Ember, állat hogy halad?

Elmondtam, hogy mikor járunk,
Mikor mondom, hogy megyek.
Részeg, hogy dülöngél nálunk,
S milyen, ha csak lépdelek.

Miért mondom, hogybotorkál
Gyalogol, vagy kódorog,
S a sétáló szerelmes pár,
Miért éppen andalog?

A vaddisznó, hogy ha rohan,
Nem üget, de csörtet - és
Bár alakra majdnem olyan
Miért más a törtetés?

Mondtam volna még azt is hát,
Aki fut, mért nem lohol?
Miért nem vág, ki mezőn átvág,
De tán vágtat valahol.

Aki tipeg, mért nem libeg,
S ez épp úgy nem lebegés, --
Minthogy nem csak sánta biceg,
S hebegés nem rebegés!

Mit tesz a ló, ha poroszkál,
Vagy pedig, ha vágtázik?
És a kuvasz, ha somfordál,
Avagy akár bóklászik.

Lábát szedi, aki kitér,
A riadt őz elszökell.
Nem ront be az, aki betér . . .
Más nyelven, hogy mondjam el?

Jó lett volna szemléltetni,
Botladozó, mint halad,
Avagy milyen őgyelegni?
Egy szó - egy kép - egy zamat!

Aki "slattyog", mért nem "lófrál"?
Száguldó hová szalad?
Ki vánszorog, mért nem kószál?
S aki kullog, hol marad?

Bandukoló mért nem baktat?
És ha motyog, mit kotyog,
Aki koslat, avagy kaptat,
Avagy császkál és totyog?

Nem csak árnyék, aki suhan,
S nem csak a jármű robog,
Nem csak az áradat rohan,
S nem csak a kocsi kocog.

Aki cselleng, nem csatangol,
Ki "beslisszol", elinal,
Nem "battyog" az, ki bitangol,
Ha mégis: a mese csal!

Hogy a kutya lopakodik,
Sompolyog, majd meglapul,
S ha ráförmedsz, elkotródik.
Hogy mondjam ezt olaszul?

Másik, erre settenkedik,
Sündörög, majd elterül.
Ráripakodsz, elódalog,
Hogy mondjam ezt németül?

Egy csavargó itt kóborol,
Lézeng, ődöng, csavarog,
Lődörög, majd elvándorol,
S többé már nem zavarog.

Ám egy másik itt tekereg,
-- Elárulja kósza nesz -
Itt kóvályog, itt ténfereg. . .
Franciául, hogy van ez?

S hogy a tömeg mért özönlik,
Mikor tódul, vagy vonul,
Vagy hömpölyög, s mégsem ömlik,
Hogy mondjam ezt angolul?

Aki surran, miért nem oson,
Vagy miért nem lépeget?
Mindezt csak magyarul tudom,
S tán csak magyarul lehet. . .!



A magyar nyelv szépségeiről sokat lehetne beszélni, hiszen nem csak Európában számít egyedülállónak. Az angolok például már nem értik Shakespeare 1600-as évek körül íródott műveit, azok eredeti nyelvezetét "óangolnak" nevezik. Érdekes belegondolni, hogy az azóta eltelt majd' 400 évben mennyit változott a nyelvük. Velük ellentétben azonban mi, magyarok a mai napig megértjük pl. az Ómagyar Mária Siralom 1300as évekre datált hangzását.
...és, hogy mit mondanak a külföldiek a magyar nyelvről? Néhány idézet:

Grimm Jakab meseíró (XIX. század), aki egyben az első német tudományos nyelvtan megalkotója is: "a magyar nyelv logikus és tökéletes felépítése felülmúl minden más nyelvet".

N. Erbersberg bécsi tudós (XIX. század): "Olyan a magyar nyelv szerkezete, mintha nyelvészek gyülekezete alkotta volna, hogy meglegyen benne minden szabályosság, tömörség, összhang és világosság."

George Bernard Shaw drámaíró (az amerikai CBC-nek adott interjújában sokkal bővebben kifejtve) mondta: "Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az ér zelmek titkos rezdüléseit."

Grover S. Krantz amerikai kutató: "A magyar nyelv ősisége Magyarországon /.../ meglepő: úgy találom, hogy átmeneti kőkori nyelv, megelőzte az újkőkor kezdetét /.../ az összes helyben maradó nyelv közül a magyar a legrégebbi."

Ove Berglund svéd orvos és műfordító: "Ma már, hogy van fogalmam a nyelv struktúrájáról, az a véleményem: a magyar nyelv az emberi logika csúcsterméke." (Magyar Nemzet 2003. XII. 2. 5. o.)

Teller Ede atomfizikus halála előtt pár évvel ezt mondta Pakson: "...Új jeles felfedezésem, miszerint egy nyelv van, s az a magyar." (Mai Nap, Budapest, 1991. 9.)
Nem különös-e, hogy a magyar tudomány minden erőt bevetve igyekszik lefokozni a magyar nyelvet, ám a külföldi szakvélemények ennek az ellenkezőjét hangsúlyozzák: nyelvünk egyedülálló nagyszerűségét, ősiségét, mi több, van ki a magyar nyelv Kárpát-medence-i ősi volta mellett is kiáll.
A genetikai eredményekből már tudjuk: teljes joggal.)

De ne csak a nyelvünket, hanem annak teremtő erejére vonatkozó véleményekre is figyeljünk:

Isaac Asimov scifi író: "Az a szóbeszéd járja Amerikában, hogy két intelligens faj létezik a földön: emberek és magyarok."

Enrico Fermi olasz atomfizikustól mikor megkérdezték, hogy hisz-e az űrlakókban, azt válaszolta: "Már itt vannak, magyaroknak nevezik őket!"

A magyar anyanyelvű nagy matematikusok is többször vallották: hja, magyar anyanyelvvel könnyű nagy matematikusnak lenni.
/VARGA CSABA : Mire lehet büszke a magyar (részlet)/
És ami mosolyt csalhat az arcotokra: Gyimóthy Gábor (Firenze 1984. X. 12.) Nyelvlecke című írása. Figyeljétek meg, hogy a mozgást kifejező igére hányféle szinonimát használ! Már kétszer is nekiugrottam, hogy átszámoljam, de egyszer 63 jött ki, másszor meg 81 - de talán a számok annyira nem is lényegesek, mint a magyar nyelv gazdagságának ténye. Talán nincs is a földön még egy ilyen nyelv, mint a mienk! Szerintem joggal lehetünk büszkék rá.
Forrás: Transylvania, 40 évf. 2. szám.
beküldő: olvasó



Ez a honlap a Commora Aula magántulajdona