Mindenki egy ellen, egy mindenkiért - A tőrbecsalt jövő 6. - az autonómiáról
Nincs annál farizeusibb magatartás, mint amikor pont azok aggódnak a jövőnkért, akik addig wécépapírként kezelték.
2013.04.26.
http://korkep.sk/cikkek/tudomany/2013/04/26/torbecsalt-jovo-6
Már huzamosabb ideje figyelem a különböző internetesen portálokon megfogalmazott autonómia-kezdeményezéseket, és persze bizonyos személyek dohogásait is, akik az elmúlt években többször felszólították az MKP vezetőit, később pedig már más magyar politikusokat is a párbeszédre, sőt a világhálón a felvidéki autonómiáról évek óta konkrét tervezetek is köröznek. Most, hogy a Székelyföld autonómiájának a követelése a magyarországi médiumokban is visszhangra talált, talán magától értetődőnek tűnik, hogy a felvidéki autonómia követelése még erőteljesebben napirendre kerül majd.
De vajon egy-két, az autonómiának a nyilvánosság előtt is határozottan elkötelezett személy harci kiáltására tömegesen felzárkóznak-e a szlovákiai magyarok az autonómiát sürgető, többnyire – és most elnézést a minősítésért: – ismeretlen személyek mögé? Az egyetlen ember, akinek a nevét sokan hallhatták: a komáromi Bósza János. Róla az ország más tájain élők azonban csak annyit tudnak, hogy időnként figyelemfelkeltő akciókat, meneteket, kávéházi összejöveteleket szervez az autonómiáról, esetleg ismerik a honlapját, ahol ő és eszmetársai gyakran jelentkeznek agitatív írásokkal, vagy a témáról csak beszélő, de cselekvésre képtelen „megélhetési felvidéki magyar politikusokat” elmarasztaló dörgedelmekkel.
commorakozigaz
Kép: shp.hu
Bósza szövegei helyenként kezdetleges stilisztikai hibákkal tarkítottak, és emiatt sokan eleve bizalmatlanul olvassák ezeket. Meg aztán olyanok is mellé álltak, akikről már régóta az az általános vélemény, hogy gondolkodásuk zavaros és igazából nem tudni, hogy milyen értékrendet képviselnek. Azt hogy Bósza János nehezményezi az MKP korábbi és mai vezetőinek elzárkózását a vele folytatandó párbeszéd elől, végeredményben nem tartom alaptalannak. Persze jó lenne tudni, hogy a megszólított politikusok miként vélekednek erről, de eddig még egyetlen utalást vagy megjegyzést sem hallottunk tőlük ezzel kapcsolatban.
Abban is igazat kell adnunk Bószának, hogy a saját felvidéki autonómia-elképzelésein kívül kevés más tervezetet olvashatott, mivel ezek, ha léteznek is, egyelőre nemigen kerültek a nyilvánosság elé. Ettől függetlenül lehetne elemezni a Bósza-féle elképzeléseket, de most arra koncentráljunk inkább, van-e a felvidéki magyar társadalomban egyáltalán fogadókészség az autonómia gondolatára? Az már szinte közhelynek számít, hogy a legtöbb szlovákiai magyar csak annyit tud a társadalom működéséről, amennyit a politikusok kijelentéseiből képes leszűrni magának. Éveken át a választásokon is aszerint szavazott, hogy a „magyar” színekben induló képviselőjelöltek bejussanak a törvényhozásba. Idővel persze némely politikusok népszerűbbek lettek, másokról pedig egyre negatívabb kép alakult ki, elsősorban a szlovák médiák és lapok hatására.
A sajtónak való megfelelési kényszer miatt eleve bizonyos témákról „nem volt ildomos” beszélni, és ezek közé tartozott az autonómia is, amelynek időnként felbukkantak persze különböző „szinonimái” (pl. kulturális, oktatási és gazdasági „önkormányzatiság”), de sohasem konkrét formába öntve, hanem mint a politikusi szóhasználat közhelyszerűvé degradálódott panelelemei. Mostanában ugyan már egyre többször nevezik nevén egyes vezető MKP-politikusok a dolgot, de inkább csak azért, mert a parlamenten kívüli helyzetben még az efféle kijelentésekre sem figyel oda a sajtó, vagyis nem igazán van tétje. Persze ha a politikusok konkrétan is megfogalmaznák, hogy az autonómiát miként kellene elképzelni és ez hogyan működne az élet egyes területein, talán sokkal többen tanúsítanának nagyobb érdeklődést a téma iránt.
terkep
Kép: server.sk
A szlovák politika erőteljes autonómia-ellenes megnyilvánulásai gerjeszthetnek ugyan egyesekben félelmet, de mindezt csak azért, mert az állampolgárok nagy többségének fogalma sincs arról, hogy az EU számos államában különböző autonómia-formák léteznek és ezek eddig még nem veszélyeztették az adott országok területi integritását. Igaz, a skótok autonómia-törekvései hordozhatnak ilyen veszélyeket is, a katalánok pedig joggal mondhatnák, hogy ha Spanyolország továbbra is rajtuk fog élősködni, akkor a szecesszió elkerülhetetlenné válik.
A dél-tiroli osztrákoknak vagy 40 évig tartott, amíg Ausztria hathatós támogatásával kiharcolhatták az autonómiát. Ma már az olaszok is beletörődtek ebbe, bár időnként hallani olyan hangokat, amelyek sokallják Alto Adige ekkora önállóságát és főleg amiatt dohognak, hogy ez a prosperáló tartomány gyakorlatilag el van zárva a betelepülni vágyó dél-itáliaiak elől, nem úgy, mint a Tátra alól egyre nagyobb tömegben délre költőző szlovákok elől a Csallóköz északi részei. Az EU-ban és a globalizált világban az efféle újkori népvándorlás még akkor is természetesnek tűnik, ha ellenérzéseket kelt bennünk. Persze pl. Dél-Tirolban eleve léteznek olyan „fékek”, amelyek a tömeges „megélhetési” bevándorlást megnehezítik. Ráadásul a németek nagyobb hányada inkább falvakban él és a saját földjén gazdálkodik, míg a 120 ezernyi olasz zöme három nagyvárosban, még a Mussolini idejében, az 1920-as években alapított lakótelepeken él és az iparban dolgozik.
23_0
Kép: Körkép.sk
Sok emberrel beszéltem az utóbbi hetekben és hónapokban az autonómiáról és azt kell mondanom, hogy nem sok elképzelésük volt róla. Tehát ha ezt a témát komolyan be akarjuk vinni a köztudatba, először is sokkal alaposabb felvilágosító munkára lesz szükség. A Most-Híd valószínűleg ebben nem lesz partner, és kérdéses az MKP hajlandósága is, mivel egyelőre nem látunk ott olyan embereket, akik valóban komolyan gondolják az autonómia megvalósíthatóságát.
De a Bósza-féle partizánakcióktól sem várhatunk sokat, mert a felvidéki magyarok idősebb nemzedékei eleve meg vannak félemlítve (gondoljunk csak az 1946-48-as deportálásra és kitelepítésre, majd az 1968-as magyarellenes kirohanásokra, és persze az 1990 tavaszától máig tartó, hol burkolt, hol nyílt magyarellenes intézkedésekre és főleg gazdasági kifosztásunkra). A fiatalabb nemzedékek pedig már eleve a kisebb ellenállás felé mozdulnak, és különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül külföldre távoznak, feladva mindazt, amiért szüleik, nagyszüleik, dédszüleik még keményen kiálltak és ha kellett, a legkegyetlenebb megaláztatásokat is elviselték, csakhogy megőrizzék magyarságukat.
Korábban már többször is utaltam a fiatal felvidéki magyar értelmiségiek egyre nagyobb méreteket öltő elvándorlására. Márpedig az autonómia megvalósításához elsősorban olyan értelmes fiatalokra lenne szükség, akiket az utóbbi 23 év felvidéki magyar politizálása még nem „fertőzött meg”, és képesek nemcsak önállóan – stílszerűen: autonóm módon – gondolkodni, hanem bátran cselekedni is. Az 1990-es évek meghatározó, sőt „karizmatikus” politikusai ma már lassan átlépik a 70. életévüket, a tőlük fiatalabb – ma az ötvenes éveik derekán járó – politikusnemzedékek képviselői között jobbára megfáradt vagy elkopott embereket látni, akiknek a gyermekei eleve külföldön keresik a boldogulásukat, tehát már a családjukban sem tudnák átadni a stafétabotot.
polghiv
illusztrációs kép
De még ennél is kiábrándítóbb képet mutatnak a politika alsóbb szintjei és kivált az egyes települések önkormányzatai és polgármesteri irodái. Egy életképes autonómiát eleve alulról kellene elkezdeni építeni: a magyar többségű, egymással szomszédos települések vezetőinek kellene keresniük a szorosabb együttműködés lehetőségét, és persze a rivalizálást félre kellene tenniük. Sajnos „megélhetési polgármesterek” elég nagy számban akadnak Dél-Szlovákiában, és amíg ők fogják meghatározni egy-egy településen, hogy az ott élők miként kerülhetik el a konfliktusokat a hatalommal, addig az autonómiának nincs sok esélye.
A „civilek” szerepéről is érdemes lenne eltűnődni. Úgy tűnik, hogy a Szlovákiai Magyarok Kerekasztala egyelőre még nem tűzte napirendre a témát, pedig az előkészítés nem könnyű munkája végül erre a szerveződésre hárul majd. De addig is, amíg erre sor kerül, az autonómiáról egy szélesebb körű párbeszédet kellene kezdeni. Ezzel nem mondtunk ugyan semmi újat, hiszen a már említett Bósza János is állandóan ezzel bombázza a politikusokat, de ő sokak számára nem „szalonképes”, ezért most azzal a dilemmával kell szembesülniük, hogyan lehetne őt kihagyni mindebből. Erre a kérdésre viszont azoknak kellene válaszolniuk, akiket Bósza János név szerint is megemlített „szenvedélyes vitairataiban”.
HOMÉROSZ
|