A tótok szerepe a magyar történelemben

2009.3.6.
Kezdve a magyar állam alapításától, évszázadokon át a magyar honpolgárok, anyanyelvükre való tekintet nélkül, egységes magyar nemzetet alkotnak. - A magyar haza története mindnyájunknak közös története. Eme történet felöleli mindazt, amiért a magyar honpolgárok összessége lelkesedett, s mindazt, ami lelkét fájdalommal töltötte el, a dicső múlt emlékét és a csapásokat, melyeket a kegyetlen balsors mért a magyar hazára. A magyar honpolgárok osztályozása nyelv és nemzetiség szerint csak a múlt században kezdődik.

Magyarország kezdettől fogva alkotmányos ország volt, a rendi alkotmány csak a nemességnek juttatott történeti szerepet. Sok idealizmussal és forró hazaszeretettel iparkodott a magyar nemesség eme szerepét betölteni. S talán éppen ezzel szerezte meg rokonszenvét a sok idegennek, akik királyi kegy folytán itt birtokhoz jutva, csakhamar beleolvadtak a nemzet testébe, s hazafias tettekben versenyre keltek a régi magyar nemesekkel. - Minden magyar nemes büszke volt arra, hogy ő magyar nemes, „Membrum sacrae coronae"; Féltékenyen őrizte jogait és kiváltságait, s ez a tudat és ez a törekvés szoros egységet teremtett a nemesi osztályban. A nemes ura és parancsolója volt a neki alárendelt népnek. Valamint az össznemesség akarata érvényesült a rendi alkotmányban, a közügyek intézésénél; úgy érvényesült a nemes család akarata a nemesi kúriában és a hozzá tartozó birtokon.

Sasinek Ferenc, tót történetíró, mindenáron ki szeretné mutatni, hogy a tótok lakta Felvidék már az Árpádok korában külön hercegséget alkotott, és valamelyik királyi herceg birtokát képezte. Többen Trencséni Csák Mátét is úgy szeretnék feltüntetni, mint tót nemzeti hőst, aki fejedelem módjára uralkodott a Mátyusföldön. Meghisszük, hogy az ilyen magyarázatok beleillenek a tót túlzók politikájába, de történetet politika kedvéért csinálni nem lehet.

A magyar királyok megajándékozták elsősorban családjuk tagjait, azután más előkelőségeket várbirtokokkal, néha több megyével is. Hogy Géza királyi herceg kapta a nyitrai hercegséget (ducatus Nitriensis) ez Botto Gyula, tót historikus szerint sem bizonyít a Felvidék historiko politikai individualitása mellett, aminek nyomát különben az egész Árpád-korszakban hiába keressük. Korvin Jánosnak a Felvidéken kiterjedt birtokai voltak, liptói hercegnek is címezték, de ebből sem következik, hogy Liptó külön hercegséget alkotott.

Bottó Gyula beismeri, hogy egész a múlt század közepéig nem találunk bizonyítékot arra, hogy a tótság nemzeti politikát manifesztált volna, s hogy mindaz, amit a tót írók Csák Mátéról írtak, nem felel meg a történeti igazságnak. Záborsky Jónás pedig hozzáteszi, hogy Csák Máté nem lelkesedett a tót ügyért és nyelvért, hisz akkor erre senki sem gondolt.

Amidőn a magyar hazát meg kellett védelmezni az ellenség támadásaival szemben, egy táborban az ország zászlaja alá gyűltek össze a harcra kész vitézek az ország minden részéből. Ebben a küzdelmes időben érdemeket leginkább a harctéren lehetett szerezni, s hogy a felvidéki harcosok szereztek is ilyen érdemeket, erről tanúskodik a sok nemesi oklevél, melyeket számos felvidéki család kapott jutalmul. Sok felvidéki jobbágy család kapott így magyar nemességet. Keletkeztek a felvidéken „nemesi községek", de volt sok kiváltságos község is, mindezek kiváltságaikat hazafias érdemeik jutalmazásául kapták. A felvidéki hatalmas várurak (Zápolya, Rákóczi, Thököly, Thurzó, Illésházy, Wesselényi stb.) a magyar történelem kimagasló alakjai, felvidéki otthonukban, a felvidéki nemesség élénk részvéte mellett s reá támaszkodva készítették elő azokat a nagy történeti eseményeket, melyek befolyással voltak hazánk sorsára. A Felvidék, ha nyelvre nézve nem is, de érzelemre nézve magyar volt évszázadokon át, s a magyar haza szeretete éppúgy lelkesítette a szíveket, mint a tősgyökeres magyarság lakta vidékeken.

(sulinet.hu)
nemzetidal nyomán
http://www.nemzetidal.gportal.hu/gindex.php?pg=3730952&nid=4923655

Miért bántó, ha tótoknak nevezzük a szlovákokat?

Az ötvenes években erőszakos szlovákosítás folyt, meg is lett a következménye: egy ősi szó eltünik

szerző: Bártfai Gergely
2008. szeptember 28. vasárnap

Tiszta szerencse, hogy legalább Mikszáth novelláit nem cenzúrázták „Szlovák atyafiakká”.
Ma már bántónak számít, ha azt mondjuk, hogy tót, ahelyett, hogy szlovák. Vajon miért alakult át egy Árpád-kori magyar szó jelentése, és hogyan járult ehhez hozzá a Rákosi-korszak. A zóna megkereste a lehetséges magyarázatot.

Miért tótok a tótok? Vagy először is: kik azok a tótok?

Ha például abból a régi szólásmondásból indulunk ki, hogy „nekiesik, mint tót az anyjának”, akkor kézenfekvő a válasz: gúnynév. Azt meg eleve tudni véli az ember, hogy a szlovákoké. Pedig a megállapítás egyik eleme sem igazán egyértelmű. Az értelmező szótár szerint: tót – elavult, pejoratív: szlovák, horvát vagy szlovén.

Akkor hogy is van ez?

A tót igen régi szavunk. Nyelvészek feltevése szerint már az Árpád-házi királyok idejében használatos volt, írott nyomára legkorábban az 1400-as évek elejéről való szövegekben bukkantak. Ekkoriban tout alakban írták, ami segít föltárni eredetét. Minden bizonnyal az indoeurópai theuthból származik – akárcsak sok más európai nyelv sok más szava –, amelynek jelentése: törzs, nép. A tótnak ilyenformán „unokatestvére” például a teuton (latinul az ógermán törzseket nevezték így), a dutch (angolul holland) és a deutsch (németül német).

A középkorban a tót nemcsak az északi szláv szomszédokat jelölte, hanem általában minden környező szláv népcsoportot, a mai szlovének, horvátok és szerbek őseit is. Így talán már az is érthető, hogyan lehet ennyire gyakori magyar családnév a Tót(h): nem feltétlenül szlovák, sokkal általánosabban szláv felmenőkre utal, azokból pedig szinte bárkinek lehetett a Kárpát-medencében. A tót jelentése csak a 19. századtól szűkült le a szlovákokra, amikor a Magyar Királyság területén élő déli szláv népeknek már mind lett saját nevük: vend, szlavón, rác.

A tót a legkevésbé sem volt lekicsinylő vagy becsmérlő kifejezés. Bizonyság erre Mikszáth Kálmán szóhasználata. A Tót atyafiak (1881) elbeszéléseiben mélységes empátiával és szeretettel ír a felvidéki népről. Sőt maga a szlovák nemzeti ébredés vezéralakja,
L’udovít Štúr: (1815–1856) a szlovák nemzeti mozgalom vezetője, a szlovák irodalmi nyelv megteremtője, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc ellen harcoló szlovák önkéntes résztvevőinek toborzója, a Magyar Királyság országgyűlésében is részt vevő politikus, költő, író, újságíró, tanár, filozófus és nyelvész volt.
L’udovít Štúr (költő, nyelvújító és politikus, Párkány későbbi névadója) is a tót nemzetet emlegette, amikor magyarul beszélt, például a pozsonyi országgyűlésben,
Zólyom városának küldötteként. Százhatvan évvel ezelőtt tehát még biztosan nem volt sértő a „tótozás”.

A szlovák szó éppen ekkor, a reformkorban jelent meg a magyar nyelvben. A köznapi szóhasználatba csak
Trianon után ment át, amikor része lett az újonnan létrejött állam, Csehszlovákia nevének is. Döntően pedig a második világháború után váltotta fel a tótot, amikor a „politikai korrektség” jegyében (jóllehet a Rákosi-korszakban mind a fogalom, mind a gyakorlat tökéletesen ismeretlen volt) kötelezővé tették a használatát. A tótot akkora buzgalommal irtották, hogy olyan irodalmi művekben is átírták, amelyeknek a szerzői még nem is ismerhették a szlovák szót, így az teljesen anakronisztikusan hatott. Tiszta szerencse, hogy legalább Mikszáth novelláit nem cenzúrázták „Szlovák atyafiakká”.

Sajnos a tótozásnak létezik egy másik, sokkalta barátságtalanabb hagyománya is, példa erre a mondás: „A kása nem étel, a taliga nem szekér, a tót nem ember.” És az is kétségtelen, hogy a 21. század politikai szövegeiben már csak a legsötétebb szélsőjobbos retorika nevezi tótoknak a szlovákokat. Nem adnék tippeket, de aki kíváncsi rá, könnyen talál efféle hírcímeket az interneten, mint például „Esztergom polgármestere térden csúszik a tótok előtt”. (Ezt történetesen arra föl írták júliusban, hogy a fideszes Meggyes Tamás elnézést kért a párkányi polgármestertől néhány részeg magyar neonáci túloldali randalírozása miatt.)

Nem csoda, ha mára a szlovákok közül sokan sértőnek érzik, ha magyarul tótokként emlegetik őket. Ez pedig elég nyomós ok arra, hogy ezt a régi szavunkat – óperzsa eredete és történeti hagyománya dacára – ne használjuk ész nélkül.

forrás: http://zona.hu/article/1379/miert-banto-ha-totoknak-nevezzuk-a-szlovakokat.html#article_rest