Aki lezülött, az csak hazudni tud

2009.09.13.
Bugár: Nem második magyar párt a Híd-Most, hanem mindazok pártja, akik a toleranciát keresik, s nem akarnak feszültséget - jelentette ki a párt szombati, sorrendben már második közgyűlése után Bugár Béla pártelnök.

Bugár: "három kisebbségi téma van - nyelvhasználat, kultúra, oktatás."

Bósza: Hol a szlovák-magyar megbékélés, hol a jogegyenlőség, hol a megmaradásunk egyedüli garanciája az autonómia, a területi autonómia a Hodzsa-Bartha etnikai határon.

A Híd prograjába nem került be az autonómia, a pártvezér szerint három dolog fontos kimondottan a kisebbségek számára: a nyelvhasználat, a kultúra és az oktatás kérdése. Az összes többi probléma közös ügy, Szlovákia minden lakosára tartozik.

Közös ügy??? Mennyire lehetséges közös ügynek nevezni azt, ami a többségi népnek nem érdeke, csakis a kisebbségi népeknek. Igen, közösen kell megvalósítani, közösen kell kibeszélni az autonómia témáját, az azonos jogok mesgyéjén, de közös ügynek nevezni azt, ami a többségi népnek nem érdeke, ezt állítani a Bugár részéről arcátlan hazugság és mellébeszélés. Mellébeszélés azért, mert semmilyen többségi nép nem fog egy kisebbségi népnek, ha az nem fogja kérni, csakúgy alapon több jogot adni, mint amivel rendelkezik, plussz olyan jogokat, ami a kisebbségi népet megilleti, Szlovákia alkotmányából kiindulva, az azonos jogok értelmében. Minden többletjogot, az azonos alkotmányos polgári jogokról van szó, ha a kisebbségi nép úgy érzi diszkriminálva van azokat kérni szokás, de ha egy párt, amelyik a kisebbségi jogokat emleget és a programjába nem teszi bele az alkotmányos jogegyenlőség kikövetelését, vagy a szlovák-magyar megbékélést kisebbségi szemszögből nézve, vagy az ehhez szükséges közös területi autonómiát, ahol az alkotmányos azonos jogok érvényesülhetnek, annak a pártnak a képviselői, hazudnak és semmi lényegeset nem kívánnak tenni, ami megállítaná a kisebbségi népek további asszimilációját, beolvasztását a többségi népbe.

Az asszimiláció megállításához egészséges radikalizmus és a területi autonómia szükséges, aki mást mond és mást hirdet, az hazudik, vagy önző módon saját megélhetési politizálást folytat. Ebben az esetben ne beszéljen kisebbégi érdekképvisletről és ne akarja a magyarságot képviselni a parlamentben, mert valójában nem is a magyar nemzetrész érdekében akar politizálni, hanem a további elsorvasztásában, szorványosodásában vesz részt. Kezet foghatnak a szlovák sovinisztákkal, a szlotafélékkel.

Végre már meg kellene érteni mindenkineki, az autonómiának, a területi autonómiának, a magyarság megmaradásának érdekében az ezerszáz éves hazájában nincs alternatívája. Aki a magyarság magmaradásán akar munkálkodni, küzdeni a tudatos asszimilációs politikával szemben, az csak egyféleképpen gondolkodhat, ami manapság megvalósítható és az Európa józanabbik része idővel majd elfogad, ezt KÖZÖS TERÜLETI AUTONÓMIÁNAK hívják alkotányos AZONOS JOGOKKAL felruházva.

Ezért kell küzdeni, ezért érdemes küzdeni, mert egyedül csakis a területi autonómia képes megállítani a tudatos elsorvasztásunkat, az asszimilációt. Mindenfajta kultúra, oktatás és nyelvi jogok elmlegetése anélkül,hogy a megoldásokat is felvázolnánk, csupán közönséges hazudozás, mellébeszélés.

Békés együttélés, közös területi autonómia nélkül elképzelhetetlen. Hogyan lehet elvárni egy nemzeti kisebbségtől, hogy önszántából hagyja magát asszimilálni, s közben a többség európai standartra hivatkozik, hogy betart minden olyan előírást és normát, ami a kisebbségi népek fejlődését, nyelvhasználatát és kulturájának a megőrzését garantálja. Ha Bugár szlov-magy pártja a megbékélést így képzeli el, akkor valójában behódol a többség akaratának és aszisztál saját népének a beolvasztásánál a szlovákságba, vagyis nemzetárulást követ el.

Elgyengült, megroskadt, morálissan lezülött nemzetrész egyáltalán megérdemli, hogy ne beolvadás, nemzethalál legyen a sorsa, ha olyan vezetői vannak, mint Bugár, Csáky, Duray?

BJ-CA

Beszéljük meg
írta Csapó Endre
a HUNSOR munkatársa, a Magyar Élet fõszerkesztõje
http://www.hunsor.se/csapotudositasai/beszeljukmeg090910.htm
2009. szeptember 10., Magyar Élet, HUNSOR.se


Divatos témakör manapság a "Mi a magyar?" Sokan fel-vonulnak e téma kimerítésére. Tegyünk sínre egy másik kérdést: "Hányféle a magyar?" Szûkítsük le arra, hogy: "milyen vonatkozásban?" Egyelõre földrajzi vonatkozásban, azon belül is csak fõbb csoportok szerint.

Elsõ természetesen a jelenlegi magyar állam területén élõ magyarság. Második a jelenlegi határokon kívül, de a Kárpát-medencében élõ magyar nemzetrész. Harmadikként jelölhetjük a Kárpát-medencén kívül élõ magyarok összességét. További köröket kíván a távolság, példál a hazalátogatás kérdésében, hiszen nagy különbség Bécsbõl vagy Wellingtonból hazaruccanni. Más az is, hogy Európai Uniós az ország, vagy azon kívüli az új haza. Ennek abban is jelentõsége van, hogy mennyire távolodtunk el a magyar kultúra forrásától. De osztódunk még tovább is. Vagyunk (voltunk) emigránsok, kalandvágyból kiszökôk vagy elvándorlók, gazdasági kivándorlók, karrier érdekében kivándorlók, idegenben munkavállalók stb. Megosztódhatunk minden eddigi kategóriában aszerint is, fájt-e a haza elhagyása, vagy "ne is halljak többé magyar szót". Van még tovább is? Óh, igen.

Egy átfedõ, de nagyon fontos kategória: a bevándoroltak és a már kint születettek korosztálya. Látni fogjuk, hogy ez nagyon lényeges osztályozó tényezõ. Talán az sem mellékes, hogy mindezen fentiek jelenvalóan tagozódnak országok szerint is: akinek módja van utazni, azt tapasztalja, hogy más a kanadai magyar, más az USA-magyar, más a venezuelai, a braziliai, az argentínai magyar. És még ezen belül is vannak lépcsõk, gondoljunk csak Ausztrálián belül a magyar társas életben megfigyelhetõ lényeges eltérésekre például Melbourne és Sydney magyar közösségei között. Azután Adelaide is, Perth is, Brisbane-Gold Coast is egymástól eltérõ magyar karaktert mutat. Az említett eltérések helyi hatások, és az adott magyar társadalom vezetõ személyiségeinek karakterformáló hatása révén alakulnak. Távolról sem rontják a szülõhaza iránti érzést. Inkább csak színezik. Például: egyedül Melbourneben mûködik
több mint ötven éve az Erdélyi Szövetség. Sydneyben (és másutt nem) jött létre a Szent Korona Társaság, és Sydney valósította meg, és tartotta fenn ötven évig az interkontinentális emigrációs nemzetpolitikai kapcsolatot. A példa még sorolható. Tekinthetjük akár munkamegosztásnak is. Alkalmas, és rendkívül tudományos értékû lenne, szociálpszichológiai tanulmány tárgyává tenni a teljesen esetlegesen és egyidõben partratett tízezres létszámú magyar csoportok színes mikrotársadalommá szervezõdésének mechanizmusát. Regénytéma is lenne ez a csak Ausztráliában elõfordulhatott sajátosság, amiatt, hogy egyszerre érkezett ide nagyszámú magyar bevándorló, akik nem találtak itt korábban érkezõ honfitársakra, tehát egyszerre alakult ki ahány nagyváros, annyi magyar sajátosság. Nyom nélkül fog eltûnni ennek a rendkívüli történelmi epizódnak a lefolyása.

Az amerikai szociológus Nagy Károly egyik könyvének (Szigetmagyarság és szolidaritás) Elõszó-jában említi Csoóri Sándor: "Röstellni való tájékozatlanságom oka nem az érdektelenség, nem a közöny, hanem az az egyoldalú szellemi közlekedés, amely a nyugati magyarság és a hazai között az évtizedek során méltatlanul kialakult. A Nyugaton élõk jórésze szinte mindent tud rólunk. Ismeri helyzetünket, vitáinkat, az ország nehéz lélegzésének szorongásos pillanatait, sõt még életrevaló pletykáinkat is, amelyek, föltehetõen a röpködõ csészealjak zegzugos útján jutnak el hozzájuk. Mi viszont csak homályos tejüvegen át látunk, láthatunk bele életükbe. A könyveik, az újságjaik rendszertelenül és általában titkos ösvényeken érkeznek haza. Szívdobogásos izgalommal. Ha egyáltalán hazaérkeznek." Ez persze régen volt, jóval azelõtt, hogy a szovjet kloakát leeresztették az alsó
csatornába.

Azt is meglátta Csoóri Sándor, hogy áldozat az emigrációban magyarnak megmaradni: "fõként manapság, ami-kor a magyarságra olyan történelmi tennivalók szakadtak rá, amelyeknek jórészét a legszabadabban épp az emigrációs magyarok végezhetik el. Ilyen például a kisebbségi sorban vergõdõ magyarok érdekképviselete a nemzetközi nyilvánosság elõtt, a politikát befolyásoló nemzetek tájékoztatása, és ilyen a hazai ellenzék hangjának fölerõsítése, védelme, vagy az 1956-os magyar forradalom történelmi szerepének fönntartása a tudatban, kint a nagyvilágban, s részben Magyarországon is." Ez a szerep, az emigrációs felvilágosítás feladata ma - végre, ám jól elkésve - okafogyottá vált. Lehetne talán felkutatni és az emigráció (és a társemigrációk) szorgalmának nyomára lelni abban a nagy társadalmi erõhalmazatban, ami a Szovjetuniót letaszította a neki érdemtelenül juttatott világfelezõ
hatalomból. A háborús szövetség szovjetbarát légkörének feltisztulása Ausztráliában (és másutt is "nyugaton") az emigrációk érdeme. Ezt akkor itt sokkal jobban értékelték, mint a mai Magyarországon, ahol a mentális tisztulás a kommunizmusból elmaradt. Lépjünk tehát tovább, hiszen ez már csak történelmi kuriózum lesz.

Minket nemcsak az nyugtalanít, hogy a háborús veszteség tetejébe, 1944 és 1957 között, a bolsevizmus miatt eltávozott szülõhazájából egymilló magyar, hanem az is, hogy az elvándorlás a vasfüggöny lebontásával, és az otthoni helyzet következtében, ismét a szétáramlás méreteit ölti, és fõleg az, hogy ez Magyarországon szinte senkit nem érdekel. Nézzük az értékvesztés kérdését. Széles a térség, ahonnan meríthetünk idevágó ismeretet. Egyike ezeknek egy Bécsben kiadott könyv, amelynek hosszú címe van: "A felszívódás veszélye, a fennmaradás esélyei. Magyar szórványok Európában, Amerikában, Ausztráliában".

A könyv 292 oldalon egy kétnapos tanácskozás anyagát adja közzé, amely az ausztriai Felsõpulyán volt 2008. szeptember 6-7-én, az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetsége rendezésében. A tanácskozás - mint a cím is utal rá - a magyar szórványok dolgait elemezte, mert a szórványban élõ magyarságot veszélyezteti leginkább az asszimiláció. A szórvány szó nem igazán felel meg a világban szétáramlott magyarság megjelölésére. A szórvány szó inkább jelöli a Kárpát-medencében idegenek betelepedésével, elszaporodásával, õmaguk elvándorlásával, asszimilálódásával kisebbségi létbe kerülõ magyar szigeteket. A távoli országokba bevándorló, ott tömegesen le nem telepedõ magyarok megjelölésére alkalmasabb a diaszpóra kifejezés. Az említett tanácskozáson elhangzott, hogy "a diaszpóra lét még a kettõssé váló identitás körülményei között is tovább
folytatható. Különösen akkor, ha a kialakult diaszpórák láncolatai és az óhaza közötti éltetõ kapcsolatok nem szakadnak meg.. Ez lehetõséget nyújt a diaszpórák folyamatos felfrissítésére, sõt érdekeik fokozott érvényesítésére, még abban a társadalomban is, ahol csupán demográfiai töredékként vannak jelen." A diaszpóra akkor válik értékké a nemzet egésze részére, ha a szétszórtsága helyzeti elõnyeit tudása és pozíciója értékeivel tudja érvényesíteni az összesség javára.

Az említett elõadáson Pintér Lajos említette, hogy "a magyarországi egyetemeken végzett közvéleménykutatások alapján az a tragikus kép alakult ki, hogy a megkérdezett fiataloknak az 50-60 százaléka csak külföldön lát elfogadható és biztonságot nyújtó jövõt." Elmondta, hogy Olaszországba az utóbbi idõben a fiatal, fõleg értelmiségi réteg érkezett. Feltehetõen ugyanez elmondható a más országokba érkezettekrõl is. B. Szabó Péter a svájci magyar közösségrõl számolt be, kifejezte nézetét, mit vár el a mindenkori magyar kormányzattól: "Nekik kell tudniuk, mennyit ér az országnak a "külföldi" magyar! Az emigrációnak/diaszpórának csak egy magyar hazája lehet: a virtuális Magyarország! A mi feladatunk: megmaradni."

Bihari Szabolcs összegezi a svédországi magyarok sikereit. Mintegy 33-35 ezer magyar él Svédországban. Egyharmaduk a forradalom leverését követõen érkezett, õk fektették le a jelenlegi svédországi magyar közösségi élet alapjait. 2003 után jelentõsen megnõtt a magyarországi letelepültek száma. "A magyar bevándoroltak iskolázottsága, munkahelyi karrierjük átlaga messze meghaladja a svéd átlagot. Jelenleg több mint 8 ezer mûszaki, felsõvégzettségû, kb másfélezer orvos, 250 egyetemi, fõiskolai elõadó és kutató dolgozik Svédországban, de jelentõs a magyarok részaránya a tanügyben, valamint a kulturális és a képzõmûvészeti területeken is. Ez a felmérés az elsõ generációs bevándorlókra irányult. A második illetve a harmadik generáció esetében ez az arány tovább javult, mert azoknak, akik Svédországban születtek és itt tanultak, könnyebb a munkahelyi elhelyezkedés." Arról panaszkodik,
hogy sem a kárpát-medencei, sem a magyarországi magyarságot nemigazán érdekli sorsuk, eredményeik. "Mi svédországi magyarok a magyar nemzet szerves részének tartjuk magunkat. Valljuk, hogy mindazon tapasztalat, tudás és kapcsolat, amelynek az elmúlt évtizedekben birtokosai lettünk, komoly értéket jelent a magyar nemzet számára is. Ezt nem kihasználni, elfecsérelni nemzet és ország elleni vétek." Gyökeres szemléletváltást sürget, még azt is felveti, hogy "szükség volna törvénybe foglalt nemzetstratégiára, ami megteremti a határon túliak intézményrendszerét. Ha ez a szemléletváltás bekövetkezik, akkor van esélyünk a megmaradásra."

Bán István a kb. kétszáz fõs észtországi magyarokról adott számot, akik már három generációt képeznek. "Legtöbben egyetemet végzettek, van közöttük orvos, állatorvos, mérnök, matematikus, filológus. Nem az a célunk, hogy egy olyan gyerek, akinek az apja magyar, az anyja pedig észt vagy orosz, feltétlenül csak magyar akarjon lenni, hanem az, hogy tudja, honnan származik az apja, milyen az a nép, amelynek vére egy kicsit benne is csörgedezik, hogyan hangzik a nyelv, melyet nagyszülei és azok elõdei használtak, hogy büszkén és tudatosan vallja az apját is." Finnországból is az a hír érkezett, hogy a magyarok száma ott is gyarapodik, ugyanis "folyamatosan érkeznek új munkavállalók, akiknek jóhányada tartósan itt akar élni. Szervezeti életünkhöz minden támogatást megkapunk a befogadó államtól, az önkormányzatoktól". Tehát az ország értéket kap általuk, bizony, szomorú, ha az ország, ahonnan
elszármaznak, nem érzi, hogy minden elvándorolt magyarral veszteség éri.

Amerika magyarsága külön világ. Kimeríthetetlen kincsesbánya lenne az óhaza számára, ha... . A 2000-ben megtartott népszámláláskor az Egyesült Államok 1,4 millió lakosa válaszolta, hogy magyar származású, 118 ezer lakos jelentette, hogy otthonában magyarul is beszél. Ez 7,87 százalék. Ezek a számok gondolkozásra késztetnek - és ide még visszatérünk. Nyelvében él a nemzet - mondta Széchenyi István. Herder 1791-ben írta a "Gondolatok az emberiség történetének filozófiájáról" címû mûvében, hogy évszázadok múltával a ma-gyar nyelvvel alig lehet majd találkozni, eltûnik. Még a múlt század is azt vallja Máraival, hogy "az ország, a nép még nem a haza. A tényekbôl - az országból, a népbõl - akkor lesz haza, ha az anyanyelv nevet ad a tényeknek. ... Nincs más haza, csak az anyanyelv."
Nagyon elszomorító, ahogy a közvélemény - e derék gondolkodók nyomán még ma is - felebbezhetetlen ítéletként kezeli a nyelvek megmaradási küzdelmeinek idején megfogalmazott figyelmeztetést, úgy értelmezve azt, hogy a nyelv elvesztésével odavan a származástudat is. Ez azt eredményezi, hogy aki a körülményei folytán idegen nyelvû környezetben a mai idõk igényesebb kifejezéskészletét nem kapja meg magyar nyelven, azt elveszett magyarnak tekintjük.

Felsõpulyán a tanácskozás a szórványok illetve diaszpórák veszélyeirõl szólt. Az elõadók feltárták a tényeket, amik szerint a szórványok felszívódnak, az asszimilációt legfeljebb csak késleltetni lehet. Láthatjuk, hogy ebben a megállapításban az egyetlen alkalmazott mérték a nyelv bírása illetve elvesztése. Nézzük a részleteket. Szórványban, diaszpórában az iskoláztatás lépteti a gyermeket a házon belül megtanult nyelvbõl a környezet nyelvének ismeretébe. Nincs az a mûvelt családi környezet, amely lépést tarthatna az iskolában elsajátítható környezeti nyelv mûveltségszintû használatának kifejezéskészletével. Itt van a lemaradás elsõ legyõzhetetlen lépcsõje. A nagyon tiszteletre méltó hétvégi iskolák erõfeszítése jó esetben is csak a szülõi házon belül elsajátított kedves magyar nyelv csiszoltabbá tételét érheti el, ami gyakran a kamaszkorban elõálló
környezet-azonosulási hajlamban elvész. De ez sem általános tünet, hiszen szép ellenpéldákat mindenki talál a környezetében. De az is igaz, hogy a hétvégi iskolák lehetõségével a szülõk kis hányada él csak, fõként akik maguk is eljárnak magyar rendezvényekre, mert igénylik a nyelvi környezetet.
Most akkor hogy is állunk? Annyi az eredmény, ami ezekbõl az erõfeszítésekbõl elõálló magyar nyelvtudás? Mi van azokkal - vigyázat, sokan vannak -, akik felnõtt korukban sajnálják, hogy szüleik nem fogták õket a magyar nyelvre. Itt egy olyan igény jelentkezik, ami a nyelvi kötõdésen kívüli egyéb kötõdés jelenlétére utal. Sok életbõl vett példát lehet felsorolni a magyar származás feltörõ erejével jelentkezõ megnyilvánulására. De olyan is van, hogy valakit, egészen idegent, megragad a vágy megismerni azt a valamit, ami csak a magyar kultúra ismeretében rejlik. Nem kellene itt alaposabban foglalkozni a nyelvi követelményt meghaladó kötõdések lehetõségeivel?

Az Argentínai Magyar Hírlap és az Új-Zélandban megjelenõ Magyar Szó kétnyelvû megjelenésével a második, harmadik korosztályt igyekeznek megtartani a magyar kultúra iránti érdeklõdésben. Ezzel kísérleteztünk a Magyar Élet oldalain is, sajnos sikertelenül. Pedig ez lehet az a járható út, amire rá kell térni a nyelvi követelményt nélkülözõ nemzeti kultúra megtartásának útjára, mert nem fogadhatjuk el a fentebb említett USA-népszámlálással tudomásunkra jutó megdöbbentõen magas, több mint 90 százalékos veszteséget.

Magyarországnak barátokra van szüksége, és ha szerte a nagyvilágban élõ magyar származású emberek jelentõs számú hányadában fel tudja kelteni a magyar kultúra iránti érdeklõdést, arra már lehet építeni gyümölcsözõ kapcsolatrendszert. És ami legalább ennyire fontos, a magyar kultúrában való megtartás idegen nyelven gyakorolt módszerével visszanyerhetõ lenne a Kárpát-medencén belül asszimilációval elveszített magyarok származástudata. Igen, az elveszített nyelvi identitás eseteiben, tehát az általa beszélt nyelven felkeltett magyar származási identitásról van szó.

Az idézett tanácskozáson Gyurgyik László a Felvidék etnikai számszerûségével kezdte elõadását: "1921 és 2001 között Szlovákia lakosainak száma 3 millióról 5,38 millióra (79,3 %-kal) növekedett. A magyar nemzetiségûek lélekszáma 651 ezerrõl 527 ezerre, 20%-kal, Szlovákia lakónépességén belüli részaránya 21,7%-ról 9,7%-ra csökkent". Következtethetõ, hogy a többi részeken is hasonló az arány, tehát tekintélyes létszámú egykori magyarszármazású embert lehet megcélozni a magyar kultúra kincseinek részbeni visszafogadására. Az identitásváltás bonyolultságát jól érzékelteti az idézett kötetben olvasható elõadásában Gereben Ferenc. A Kárpát-medencén belüli származási felújulás felmérhetetlen hasznára lehet a szomszédsági békességnek illetve a magyarellenesség leszerelésének.

Ilyen értelemben a Kárpát-medencén kívüli magyar származásúakkal való elgondolásról Csapó Endre dolgozata foglalkozott, amit a felsôpulyai konferencián Bakos István adott elõ. Errõl már korábban beszámoltunk, itt csak a lényegre utaló idézetre van hely: "Amikor ilyen átfogóan szólunk a Magyarországról eltávozottakról, mellõznünk kell olyan kérdéseket, hogy ezek között mennyi azok száma, akik beszélik a magyar nyelvet, kötõdnek-e az országhoz, számon tartják-e magyar származásukat? A kötõdés fenntartása vagy újra létrehozása és a számontartás az ország feladata, és itt újabb hangsúly jelentkezik: minderre az országnak és a nemzet összességének van égetõen szüksége. ... Ennek a nemzetrésznek a tudásanyaga, tapasztalata, összeköttetése becsatlakoztatható kölcsönös értékrendszerrel az országba és a nemzetbe - csupán magyar származás alapján."

Kell ezekrõl a dolgokról a hetilap nyilvánossága elõtt is szólni, mert általános értékek megtartásáról, visszaszerzésérõl van szó, és jó ha minél többen érezzük a szükségét, és követeljük a nemzetegyesítés ezen módjának felkarolását a nyolc hónap múlva remélhetõen megválasztásra kerülõ nemzeti elkötelezettségû kormányzattól.

[HUNSOR medencefigyelõ

Az események és önmagunk fogságában

A szlovákiai magyar közbeszéd a zajló események sodrásában van: ez az utóbbi hónapokban a szlovák-magyar konfliktusok jelentették. Ahogy arra sokan rámutattak internetes fórumokon: a szlovákiai magyarság s így a közbeszédünk elsősorban ezekre a külső eseményekre reagál, saját kezdeményezésre már nem futja. Politikusainkon, intézményeinken, médiánkon szüntelenül a minket ért támadásokra reagálunk, saját „kezdeményezésekkel” csak Bósza János szolgáltat.

S ha a szlovák nacionalisták vagy Budapest felől elfogy a téma, akkor a közbeszédbe visszakerülnek az inkább személyi kérdéseket érintő témák: Csákyról, Bugárról, Világiról, rektorjelöltekről, bárkiről, elég csak visszalapozni pár hónappal az újságokat és az internetes portálok oldalait. Ilyenkor a közbeszéd inkább a „ki” , „kinek az érdeke” kérdéseken rágódik, semmint a „miérteken”, „hogyanokon” és végképpen nem a nagyobb bátorságot igénylő „miért ne-ken”.


Úgy tűnik, hogy hasznos, előremutató gondolatok és viták helyett ezen a vidékies csevejen végképpen nem tudunk felülemelkedi. A sodródásnak és a ki-kicsodákon való filózásnak viszont magas ára van. Egyrészt távol tart számos értelmes embert, hogy aktívabban foglalkozzon közéleti kérdésekkel. A szlovákiai magyar közélet így is krónikusan vérszegény humánerőforrások tekintetében. Kevés az egyetemista is, s közülük még kevesebb olvas rendszeresen újságot vagy jár valamilyen közösségi rendezvényekre.

Továbbá nem kerülnek terítékre más, igazán égető témák: iskoláink, elvándorlás, helyi demokrácia, halmozott ráutaltságunk az államra vagy például a szlovákiai magyarok szinte sehol nem tárgyalt krónikusan rossz egészségügyi, mentálhigiéniai állapota. A demográfiáról, asszimilációról nem is beszélve…

Ezek mellett természetesen a szlovák-magyar viszonyt rendezni kell, s azt csakis úgy, hogy az nekünk, szlovákiai magyaroknak jó legyen. Ehhez szerintem mindenképp ragaszkodni kell, más lehetőség nincs. Kérdés, hogy folytonos reagálások, támadáskivédések és kényszerített magyarázkodások után marad e elég levegő ennek a „jónak” az igényes megfogalmazásához és tökös képviseletéhez. Ez nem csak az MKP, Fórum Intézet vagy az Új Szó feladata, hanem mindenkié, aki a közbeszédben így vagy úgy részt vesz.
http://parkanyer.blogspot.com/2008/11/az-esemnyek-s-nmagunk-fogsgban.html