Akkor mi végre is politizálnak?

2009. június 16.
Publicisztika
Az Európai Parlamenti választás nemzetpolitikai tanulságai
[ 2009. június 15., 17:57 ]

EP – választás a Felvidéken és Erdélyben

2009. június 7-én Európai Parlamenti képviselőket választott a Felvidék, Erdély és az anyarország magyarsága. A Felvidéken a frissen kialakult magyar belpolitikai konfliktusok sokkal súlyosabbak és a jövő szempontjából jelentősebbek, mint maga a választás. A Felvidéken kompromittálódott legsúlyosabban a magyarnak nevezett érdekképviselet, a komprádor-logika itt érvényesült a legdurvábban. Egy jó kezdet után – társnemzeti státusz, területi autonómia követelése, a polgármesterek 1994-es találkozója – gellert kapott a magyar érdekképviselet politikája. A Magyar Koalíciót megalkotó pártok, a Kereszténydemokrata Mozgalom, az Együttélés, valamint a Magyar Polgári Párt 1997. december 10-én a szlovák ellenzéki „demokratikus” erőkkel aláírták „A hosszú távú együttműködés alapja” című dokumentumot, melyben lényegében semmiért lemondtak a felvidéki magyarság legfontosabb követeléséről. Hadd idézzük: „A Magyar Koalíció kijelenti, hogy a koalíció egyetlen pártja sem szorgalmazza és politikai programjában vagy gyakorlati politikájában nem is fogja szorgalmazni az etnikai elvű területi autonómiát”.*1 Akkor mi végre is politizálnak? Ha nem is tűznek ki egy olyan célt, melynek elérése a közösség hosszú távú fennmaradását szavatolná, akkor mi értelme van a politikai cselekvésnek? A szlovákokat külföldön hitelesítő álmagyar politika „önmagáért” felesleges, nem rendelkezik létalappal. Ha ehhez hozzávesszük azt is, hogy a magyarságnak lett volna módja megszorítani a szlovák diplomáciát a Benes dekrétumok ügyében is, melyről a szlovák EU-integrációig hallgattak, akkor túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy a Felvidéken a mulasztásban és aktív cselekvésben egyaránt jelentkező komprádor-logikájú nemzetárulás még súlyosabb mérteket öltött, mint Erdélyben. Most annak lehetünk tanúi, hogy a szlovák EU-csatlakozás előtti kiváló nemzetstratégiai konstelláció megszűnte után s egy nyíltan magyarellenes szlovák vezetés politikájának hatására észbekapó Csáky kissé keményít a vonalvezetésén, ami az alighanem közvetlen szlovák bekötöttségű Bugárnak már sok. Bugár kiválik és közös pártot hoz létre a szlovákokkal. (Egy rövid passzus Bósza János felvidéki magyar kisebbségjogi aktivistától: „Mi fogja egybetartani az új bugárista pártot? A sok pénz és az igazi magyar érdekek mellőzése, a golfpályák, a marhacsordák és a hazudozás.”) Reméljük az lesz a sorsuk, mint a párttöredékeknek általában: némi nyilatkozgatás után szép csendben eltűnnek a történelem süllyesztőjében. E forgatókönyvet külön valószínűsíti, hogy az MKP Szlovákia 13 EP mandátumából kettő birtokol a választás eredményeképpen. Ugyanakkor nehéz elképzelni, hogy akár Bugártalanul is, de alapjaiban megváltozik az MKP politikája anélkül, hogy ki legyen egyszer mondva: tévút volt az, amin a párt 1997. decemberében elindult.

Erdélyben enyhén megerősödött a magyar képviselet. Románia eddig 35 mandátummal rendelkezett, ezentúl 33 mandátuma lesz az EP-ben. Az Erdélyből delegált magyar képviselők személy szerint ugyanazok, mint eddig, azzal a különbséggel, hogy egy listán, a Magyar Összefogás listáján kerültek be. Az RMDSZ és az EMNT összefogásának előnyeit és hátrányait több írásban is elemeztem, most nem térnék ki erre a kérdésre.*2 Azt viszont fontos leszögezni, hogy az összefogásra lényegesen kevesebben voksoltak, mint 2007-ben Tőkés Lászlóra és az RMDSZ-ra. Az EMNT ki is adott egy nyilatkozatot az ügyben, mely egyrészt egyes RMDSZ szervezeteket, másrészt a Magyar Polgári Párt elnökségét okolja az eredményért. Holott minden bizonnyal azoknak az urnától való távolmaradása okozta a kudarcnak semmiképp nem nevezhető, de a vártnál valamivel rosszabb eredményt, akik nem tudták elfogadni a 2007-es külön indulást követő összeborulást. Személyesen is ismerek nem kevés olyan erdélyi magyart, aki nem ment el szavazni, mert a tulipánra, az RMDSZ választási jelére a múltban e szimbólum alatt elkövetett megalkuvások miatt soha semmi szín alatt nem hajlandó pecsételni. Őket aligha tudta volna urnához szólítani akár Szász Jenő, akár bármiféle RMDSZ-es kampány. A román abszenteizmus viszont ezúttal is a magyarság malmára hajtotta vizet, így Tőkés László, Winkler Gyula és Sógor Csaba lesznek továbbra is az EP-képviselőink.

A választás nemzetpolitikailag legjelentősebb eredményeit az anyaország produkálta. A Fidesz abszolút többséget szerzett, a Jobbik pedig 15%-ot. Az MSZP középpárttá süllyedt, az MDF éppen hogy elérte a küszöböt, az SZDSZ pedig eltűnt a porondról. Ahogy több jobbikos fórumon is elhangzott némi optimizmussal: „a szebb jövő elkezdődött”. Tény s való: a június 7-i eredményre lehet nemzetstratégiát építeni. Ez az eredmény olyan folyamatokat indíthat el, melyek nemcsak átrajzolhatják a teljes magyar politikai palettát, s a nemzeti erők kezébe adhatják a kormányrudat, hanem a magyar társadalom tudatát és közélet alaptémáit is átprogramozhatják, átszabhatják a közgondolkodást a politikai alapfogalmakról, a tabukról s a szalonképességről. S ez van annyira fontos, mint a kormányzati hatalom megszerzése. Sőt.

Szalonképesség az anyaországban

Oly gyakran halljuk közéleti szereplőkkel, politikai erőkkel kapcsolatban ezt a megállapítást: szalonképtelen. S aki szalonképtelen, az többnyire magától értetődő természetességgel szélsőséges, meg persze rasszista, náci, fasiszta, antiszemita, xenofób meg miegyéb. Sajátos módon azok, akik a rendszerváltás után Magyarországon voltak bátrak maguknak vindikálni annak eldöntési jogát, hogy kik a szalonképesek, jellemzően nem akadtak fel az ártatlan politikai foglyok kínzásában jeleskedő volt ÁVH-s tisztek (pl. Bauer Tamás SZDSZ-es képviselő édesapja, a körömletépésről elhíresült szadista) és irodatársaik (Eörsi Mátyás) „szalonképességén” vagy az 56-os forradalomban a szovjet oldalon a magyarság ellen harcoló pribékek (Horn Gyula) s az előkelő ballib klubok esetleges értékrendi inkompatibilitásán.

A „szalonképesség” meghatározásának kvázi-monopóliuma a baloldal kezében rendkívül erős nyelvpolitikai fegyver. A nyelvpolitika – lásd ehhez Pokol Béla vonatkozó tanulmányait – a logikai feszességű érvelést megkerülő kommunikációs technika, mely az adott kifejezéshez többnyire a tudattalan szinten kötődő asszociációkra épít. De a nyelvpolitikához sorolnám a fogalmi összemosás által kísért démon-kreálást is. Előbb megteremtik a Gonoszt, lásd: nacionalizmus, sovinizmus, nácizmus, majd összemossák azt az ellenfél eszmerendszerével. Vagyis szinonimként alkalmazzák a nemzeti felelősségtudatot, a patriotizmust a nacionalizmussal. S íme, így lesz Orbán Viktorból Hitler (lásd Veér András vonatkozó írását), finomabb esetben a demokráciára veszélyes nacionalista diktátor (lásd a korábbi önmagából teljesen kivetkőzött Debreczeni József irományait). S így lesz a Jobbikból szélsőséges jobboldali erő.

Ha egy társadalom intellektuális-morális védekezőképessége le van gyengítve – mint a német társadalom esetében – akkor ez a technika irtózatos pusztítást tud végezni a köztudatban és a közéletben. Magyarországon is azt láthatjuk, hogy a nemzeti (vagy magát annak mondó) oldal pártjai sok esetben besétáltak az ellenfél kognitív csapdájába. Azon igyekeztek, hogy maximálisan szalonképesek és eurokonformak legyenek. Nem vették észre, hogy amikor Zuschlag János fejét követelték egy ostoba, ízléstelen, de teljességgel súlytalan élcelődésért, akkor indirekte maguk is hozzájárulnak a civilizált világ egyik legnagyobb, törvényalkotás szintjén jelentő justizmord*3, a holocausttagadás esetleges kriminalizálásához.*4 Nem veszik észre, hogy amikor maguk is átveszik a szélsőjobbozást, szélsőségesezést, akkor egyrészt erősítik a baloldal egyik nyelvpolitikai fegyverének hatékonyságát, másrészt hozzájárulnak a magyar politikai nyelvezet további lezüllesztéséhez.

Teljes fordulat a baloldalon

Egymás között legyen szólva, nem akármilyen teljesítmény az, amit a magát baloldalként aposztrofáló politikai bűnszövetkezet az elmúlt 7 évben nyújtott. A lehető legkedvezőbb peremfeltételek mellett is képes volt leküzdeni magát 20% környékére.*5

Minden ütőkártya a kezükben volt, a média elsöprő többsége, az ebül szerzett gazdasági erő, a múltból átörökölt infrastruktúra és kapcsolati háló s mindehhez hozzájárult a globalizáció, mint megatrend hátszele. A globalista erők ugyanis, melyek ma az egész világot gyarmatosítani szeretnék, sejthették, hogy jó szövetségesre találnak a volt kommunista nómenklatúrában, hogy Kovácsék seperc alatt köpönyeget forgatnak, s ahogy gátlás nélkül kiszolgálták a szovjet hatalmat, úgy fognak hajbókolni a korábban „amerikai imperializmus” címszó alatt annyit szidott új kenyéradó gazdáiknak is. S lőn. 1994-től a gyarmatosítók komprádor-kormánya irányította Magyarországot MSZP – SZDSZ fedőnév alatt.

A nemzeti oldal küzdelme a balliberális hidrával

Az igazság és igazságosság, az ügyszeretet, az elhivatottság-tudat a nemzeti oldalon nem volt ahhoz elég, hogy eme világraszóló gazságot leleplezze és a magyar nemzet szavazni hajlandó részét meggyőzze arról, hogy egy gigantikus megtévesztési manővernek részese. Az MDF-et és a FIDESZ-t az 1994-es választások előtt a ballib média szétbombázta, a MIÉP a megyék kb. felében nem tudott listát állítani, a Kisgazdapárt egy gyanús múltú akarnok, Torgyán József kezében volt. Horn Gyuláék úgy kezdtek 72-%os többséggel kormányozni, hogy minden adu a kezükben volt. Mégis elszúrták. 1998-ban győzött az időközben megerősödött Fidesz – MDF szövetség, bejutott a Kisgazdapárt, és a MIÉP. Az előbbi két politikai erő kormányt alakíthatott. A MIÉP pedig együttműködésre kész volt a nemzeti problémákban.

A FIDESZ nagyon ügyelt megszerzett ballib „szalonképességére”. Plakátjaikon a kormányzás időszakában alig láthattunk piros-fehér-zöld kombinációt, elengedték a kereskedelmi tévék áfa-tartozását, visszafogták a nemzeti retorikát, nem tisztogattak a kulcsfontosságú minisztériumokban, komoly pénzekkel támogatták az ellenséges sajtót. Én persze, ki tagadhatná, sok tekintetben előreléptek. Antall emlékezetes tizenötmilliós kijelentését Orbán átfogalmazta (a magyar nemzet és a magyar állam határai nem esnek egybe és ezzel a mindenkori kormánynak számolni kell) és „átmentette” a kimondható kategóriába, létrehozták az erdélyi magyar egyetemet, újjáépítették a Mária Valéria hidat, a milleniumi emlékzászlókkal jelentősen erősítették a magyar vidék nemzettudatát, átvitték a Szent Koronát a parlamentbe s még sorolhatnám. Mindemellett az „egy a tábor, egy a zászló” valóságellenes elvének stratégiává emelésével és a MIÉP táborának sikeres elszívásával sikerült elveszítsék a 2002-es választást. A két forduló között Orbán Viktor határozott nemzeti hangot ütött meg és kódoltan ugyan, de a lényegről mert beszélni (többek között azt is hallhattuk tőle, hogy ha a nemzeti oldal veszít, akkor az SZDSZ és az MSZP által megtestesítve a pénztőke és a nagytőke alakít kormányt Magyarországon) a választói közeg rezonált és kis híján sikerült megfordítani az elveszett választás sorsát. A polgári körök és a saját „második” nyilvánosság létrehozásának koncepciója előre mutató kezdeményezés volt a választások után. Sajnos a Fidesz nem törekedett életben tartani és működtetni ezt a második nyilvánosságot. Hogy a szalonképtelenség vádjától való félelmében vagy más okból, nem tudni. A 2006-os választáson a Fidesz alul maradt az MSZP-vel szemben, s a későn összefogó nemzeti radikálisok, a MIÉP – JOBBIK szövetség sem sikerült meggyőzze potenciális választóit az életképességéről.

S jött 2009, amikor az EP választáson a hitelességét az eszement ügynöközés és minden komoly, tisztességes politikus párttól való elmarása miatt teljességgel elvesztett MIÉP listát sem tudott állítani, viszont a JOBBIK közel 15%-ot ért el és egy csapásra a harmadik erővé emelkedett. Úgy, hogy közben fittyet hányt a szalonképességről papolókra, nem törődött azzal, hogy az általa felvetett nemzetstratégiai témák miatt szinte minden médiaorgánumból kitiltják és vagyontalanul, média nélkül felzárkózott az MSZP mögé. A legnagyobb eredmény az, hogy létrejött és megerősödött egy olyan politikai erő, mely nem hajlandó védekező pozícióból bizonygatni, hogy ő bizony nem szélsőséges, nem hajlandó a baloldali média vélt tűrőképességéhez igazítani mondanivalóját, nem hajlandó öncenzúrára pusztán azért, mert a Magyarországot gyarmatosítóknak csípi a szemét, hogy szervezetileg artikulált ellenállásba ütköztek. Külön öröm, hogy józanabb politológusok, mint például Stumpf István fontosnak látták leszögezni, hogy a Jobbik programja radikális, de nem szélsőséges.

A szalonképesség június 7. óta átértékelődött s van esély rá, hogy fokozatosan leépüljön ez a nyilvánvalóan magyarellenes hatalmi célokat szolgáló nyelvpolitikai eszköz. Azt kell elérni, hogy mihelyt valaki alap nélkül szélsőjobbról, szalonképtelenségről brekeg (co. by Kondor Katalin) a józan többség szemberöhögje. Hiszen nem az a szélsőséges és szalonképtelen Magyarországon, aki az államalkotó nemzetnek szuverén jogait védelmezi, hanem az, aki megpróbálja ennek a nemzetnek az életerejét, öntudatát megtörni, földjét felvásárolni, a népet pedig modern rabszolgaságba kényszeríteni, aki a rendőrséget politikai rendőrségként használja és rendszeresen sérti a polgárok alkotmányos jogait . A június 7-i választáson eme ténylegesen szélsőséges erők kiütéses vereséget szenvedtek. A Jobbik megerősödése mellett a magát baloldalnak hazudó komprádor bűnszövetkezet veresége a másik rendkívül pozitív és reményre okot adó fejlemény.

Jobb és bal a politikában

Kevés olyan politikai kategória van, melyek esetében annyi félreértés, annyi parttalan és lényegkerülő vita, annyi csúsztatás és öncélú szójáték fogalmazódott meg, mint a bal és jobb kategóriarendszer vonatkozásában. De mivel mélyen beleitta magát mind a politológia, mind a politikai publicisztika, mind pedig a mindennapi politikai kommunikáció mélyrétegeibe, lényegében kiirthatatlannak tűnik.

A kategóriapárossal kapcsolatban két dolgot kell leszögezzünk. Az egyik, hogy gazdasági és eszmei-ideológia síkon a bal és a jobb mást-mást jelent. Olyannyira, hogy a gazdaságilag értelmezett baloldali program kapcsolódhat jobboldali eszmei tézisekhez és fordítva: jobboldali gazdaságpolitikával is jelentkezhet egy eszmeileg a baloldalhoz kötődő párt. Mert a szociális háló sűrűbbre fonását, az állami beavatkozást hirdető baloldali gazdasági filozófia összekapcsolhat mind a nemzeti-keresztény gondolatrendszert képviselő, a hagyományt, a közösséget tisztelő jobboldali ideológiai „csomaggal”, mind pedig ezek ellentétével, a baloldal antiklerikalizmusával, kozmopolitizmusával, individualizmusával, urbánus gondolkodásával. Éppen így, a piac mindenhatóságába vetett hiten alapuló jobboldali gazdaságpolitikának is adhat eszmei alapzatot mind a tradíció-tisztelő jobboldal, mind a szekuláris, nemzetellenes/nemzetsemleges baloldali értékrend.

Amikor például az MDF lebaloldalizza a Fideszt azért mert, véget kíván vetni az MSZP-s SZDSZ-es gazdasági ámokfutásnak, akkor egy nyelvpolitikai fegyverhez nyúl. Azokra az előítéletekre épít, melyek a nemzeti táborban az ideológiai baloldallal szemben épültek fel. Vagyis a nemzetellenséggel, egyházellenességgel, hagyomány-ellenességgel szembeni averziókra. S azt a hamis látszatot kelti, mintha csak a jobb-jobb és bal-bal lenne koherens ideológia.

Lehet azon vitatkozni, hogy a politológiai értelemben vett, érték-semlegesen, leíró jelleggel használt nacionalizmus önálló ideológia-e vagy sem, de az egyértelmű, hogy hiteles nemzeti erő, óhatatlanul is csak jobboldali ideológia programot és valamilyen mértékben baloldali gazdasági programot hirdethet. Hiszen a nemzeti gondolkodás kvint-esszenciája, hogy a nemzet nemcsak a ma élők közössége, hanem a már meghaltak, a jelenleg élők és a majdan megszületendők időn túli szövetsége. A hagyományápolás, a kulturális–történelmi örökség átadása a nemzeti politika elsőrendű feladata. Ez pedig elképzelhetetlen úgy, hogy beengedjük a lefelé nivelláló piacot a kultúra területére. Az állami intervencionalizmus óhatatlan része a nemzeti gondolkodásnak, annál is inkább, hogy a politika ilyetén megközelítése az államot tartja a nemzet első számú érdekérvényesítő eszközének a nemzetközi konkurrencia-harcban. De aligha nevezhető nemzeti politikusnak az, akinek nem célja az anyagi szempontból – s így többnyire kulturálisan is – leszakadó rétegek felemelése. Ami állami eszközök és a szociális programok nélkül elképzelhetetlen. A nemzeti politika nem tagadhatja a szociális gondolatot, viszont a nemzeti önépítkezés szempontjából célszerű megfogalmazást kíván annak adni. Konkrét példával élve mind a Fidesz, mind a Jobbik a gyermekek után adókedvezményt szeretne adni, hogy az aktív, dolgozó, a társadalom gazdasági fenntartásához hozzájáruló rétegeket támogassa.

A másik fontos leszögezendő a bal-jobb kategória-párossal kapcsolatban az, hogy eme megkülönböztetés elfedi a legfontosabb mai törésvonalat s így lényegében alkalmatlan a valóság helyes leírására. A bal-jobb felosztás nem sokat mond a globalizmus versus lokalitás ellentétről, a multinacionális vállalatok és a helyi gazdaság szembenállásáról.

Nemzeti politikát!

A nemzeti politika, mint már láthattuk eszmeileg jobboldali, de programja tartalmazhat baloldalinak mondott eszközrendszert is. Aki őszintén nemzetben gondolkodik, annak inkább nyűg az ideológiai címkézés, annak céljai és eszközei nem feltétlenül sorolhatók be a szobatudósok valóságidegen eszmei fogalomkészletébe. Hová sorolhatnánk a nemzetépítő államban gondolkodó Széchenyit? Hát a radikális jobboldalról érkező, de államszervezési elveit, szociális programját tekintve messzemenően antidogmatikus Gömböst? Mit számít, hogy például a környezetvédelem gondolatát többnyire baloldali pártok vállalták fel eddig, ha nemcsak maga a nemzet, de az egész emberiség eltűnhet, ha nem sikerül ezen a fronton áttörést elérni? Mit számít, hogy a „kertmagyarország” Németh László-i víziója a magát baloldalinak mondó író szellemi örökségéhez tartozik, ha ez a nemzet fejlődése szempontjából jótékony hatású lehet?

A Fidesz elnökének beszédeiben nem egyszer hallhattunk utalásokat arra, hogy nem ideológiák mentén kell gondolkodni, hanem a nemzetet szolgálni. Orbán Viktor most sajátos helyzetben van. Pártja abszolút többséget ért a nemrégiben lezajlott választáson. Ugyanakkor ez a párt nem kevés nemzet-semleges karrieristát integrál a nem elhanyagolható nemzeti erők mellett. Orbánnak úgy kell egyensúlyoznia, hogy egyben tartsa a pártot, s annak táborát. A választások utáni hivatalos retorika az, hogy van a centrumban a Fidesz, mind nagy párt, s „tőle balra és jobbra egy-egy két szélsőségre hajlamos, időnként szélsőségbe hajló párt. (…) A Fidesztől balra, a diktatúra örököseiként az MSZP, a másik oldalon pedig a Jobbik.” Ennek a nyilatkozatnak erénye az, hogy az MSZP szélsőségesnek bélyegzi meg, azaz szalonképtelennek nyilvánítja, hibája ugyanaz: átveszi a másik oldal címkéit és nyelvpolitikai fordulatait. S persze messzemenően igazságtalan, hogy egyáltalán együtt emlegeti, egy szintre helyezi az idegen megszálló hatalom helyi adminisztrációját „magyar kormány” címszó alatt működtető nemzetellenes MSZP-t a magyar politikai élet legtisztább erejével, a Jobbikkal. De ennyi machiavellizmust talán még a Jobbikosok is elnéznek a közös cél érdekében. Az mindenképpen dicséretes, hogy Orbán a kongresszusi beszédében kitért a magyar föld és vízkészlet privatizálásának veszélyére. Ha realisták vagyunk, akkor azzal számolhatunk, hogy egy év múlva ő lesz a miniszterelnök. S ha már elérte ezt a pozíciót, akkor megnézhetjük, hogy mit tesz majd annak birtokában. Megvédi-e a magyar földet és magyar vizet, ellenáll-e Magyarország további felvásárlásának? Tesz-e azért, hogy véget érjen az oktatásban az SZDSZ-es rombolás? Helyreállítja-e a közrendet? Átalakítja-e a mai öngyilkos családtámogatási rendszert? Más oldalról közelítve: tényleg fellép-e kormányzói pózban tetszelegve a nemzeti radikálisok ellen, mint ígérte Kériék szemináriumán vagy pedig konstruktív parlamenti együttműködésre törekszik a nemzeti erőkkel, mint tette azt 1998 és 2002 között. Azt ő is hirdeti: nemzetépítő államra van szükség.

Márpedig ez adja a Jobbik programjának lényegét. Annak a programnak a lényegét, amely 15%-os támogatottságot szerzett a minap. A júniusi Jobbikos siker egyben a magyar közgondolkodás megrögzöttségei számára is kihívás. Egy olyan politikai erő jelent meg, melyet nem foglalkoztat, hogy eddig milyen jelzős szerkezetek mentén sorolták be egymást a politikusok és a közírók, mely nem jobboldal és baloldal, liberalizmus és konzervativizmus mentén gondolkodik, mely nem „választói rétegeket” akar megcélozni, mely tabukat nem ismerve a lényegről mer beszélni, melyet csak és kizárólag a nemzeti érdek mozgat.

Epilógus

Egy politikai blogon érdekes eszmefuttatást olvashattunk a nemrégiben: szerzője szerint a Jobbik párhuzamba hozható az 1988-as Fidesszel. Egy fiatalokból álló csapat elhatározta, hogy nem hajlandó belemenni a fennálló rendszer csapdájába, nem köti meg a kisstílű kompromisszumokat, hanem vállalva az ezzel járó kockázatot kimondja az igazságot és aszerint él. Az első akadályt mindketten sikerrel vették.

Most már csak az a kérdés: kormányon lesznek–e a megalakulástól számított tíz esztendőn belül, azaz 2014-ben.

Borbély Zsolt Attila
www.kapu.cc

*1 In.: Bárdi Nándor – Éger György (szerk.): Útkeresés és integráció – Válogatás a határon túli magyar érdekvédelmi szervezetek dokumentumaiból 1989 – 1999, Teleki László Alapítvány kiadása, 2000, 344. o.
*2 EMNT – RMDSZ koalíció – új kezdet?, (Kapu 2009/3), Erdélyi helyzetkép rajt előtt, (Kapu, 2009/4)
*3 A justizmord fogalmát jellemzően az igazságtalan, az írott és íratlan jogot többnyire egyszerre meggyalázó bírói ítéletek minősítésére alkalmazzák. De bízvást kiterjeszthetjük olyan jogszabályokra is, melyek az ítéletben jelentkező justizmordok sokaságát eredményezhetik elfogadásuk esetén.
*4 Itt és most nincs tere e kérdéskör részletes kifejtésének. Annyit viszont leszögeznék: mint ahogy alabárddal sem lehet operálni, úgy a történelmi kérdések eldöntésének nem a büntetőjog a megfelelő eszköze. A holocaust tagadás-kriminalizálása ráadásul épp a zsidó közösség egésze elleni előítéleteknek adhat tápot azzal, hogy azt sugallja: a zsidó közösséget ért sérelem erkölcsileg, történelmileg súlyosabb és elítélendőbb, mint más közösségeket (búrokat, németeket, ukránokat stb.) ért atrocitás.
*5 „Környékére”, mondom, mert nem egyértelmű, hogy hozzászámítandók–e a „baloldal” szavazataihoz az LMP és az MDF által összegyűjtött voksok. De ha mindezeket összeadjuk és számításba vesszük a magyar választási rendszernek a győztest az egyéni kerületek révén „premizáló” hatását, akkor azt találjuk, hogy ha parlamenti választások lettek volna június 7-én, akkor a baloldal lényegében megszűnt volna politikai hatótényező lenni a törvényhozás szintjén.

forrás: http://www.erdely.ma/publicisztika.php?id=53474