Autonóm Székelyföldet akarunk

2008.6.11
Amikor egy székelynek felteszik a kérdést, hogy számára hol van a haza, akkor rendszerint zavarba jön. Ahány embert megkérdezünk, annyi választ kapunk. Legtöbbje Erdélyt, Székelyföldet, Magyarországot tartja hazájának. Olyan is kerül, aki az országot, Romániát gondolja annak. Ez utóbbiak elsősorban azok közül kerülnek ki, akik nem ismerik a magyar történelmet és kultúrát, nem volt hivatástudattal felvértezett történelem szakos tanáruk.

Van, akinek szívében él a haza, másnak a lelkében, mert az 1300 éves Kárpát-medencei magyar történelmet — a 677-es, első honfoglalástól számítva — nem lehet könnyen kitörölni az érzésvilágból. Egy gerinces magyar ember nem vált nációt csak azért, mert 1920-ban megkérdezése nélkül idegen országnak ajándékozták azt a területet, amelyet apái, nagyapái és azok elődei a betörő hordákkal szemben évszázadokon keresztül védelmeztek.

Miért fájdalmas a székelynek meghatározni a haza fogalmát? Mert ő Székelyföldön él, egy olyan területen, amely az önrendelkezés elve alapján önálló államiságra lenne jogos, de erről a román alkotmányok és a nemzetközi szerződések sora nem hajlandó tudomást venni. A székelynek gyakran hallania kell a bicskarángató lebozgorozást, hazátlanozást, a csonka országban élők részéről pedig a lerománozást, leoláhozást. Ezt akkor, amikor neki van háza, hazája, „élete", szülőföldje. Sehol a világon nincs még egy olyan népcsoport, amely telkét, udvarát, házát életnek, életének nevezné. A székely, ha vendéget fogad, akkor ma is azt mondja: lépjen be nyugodtan az életembe! Ez magyar nyelvre fordítva azt jelenti, hogy a vendéget szívesen fogadja a telkén, az udvarában, a házában.

Nos, hol a székely haza? A székelymagyar hazája a Székelyföld, lelke az egész Kárpát-medence történelme és kultúrája, anyanyelve a magyar. Számára minden neheztelés ellenére még mindig idegen nyelv a román, mert erőszakos módon, kisebbségként akarják kezelni azon a földön, ahol ő a többség. Egy olyan élettérben éli életét, amelynek történelme hozzá kötődik, ahol otthon érzi magát. Ezért fáj neki, ha senkiházi jövevények akarják megszabni az ő életét! Azért sem érezheti hazájának Romániát, mert ebben az országban még a Székelyföld megnevezést (is) tűzzel-vassal irtják. Hasonlóképp nem lehet haza az a megcsonkolt ország sem, melynek népe nemmel szavazott az egységes magyar nemzetben való gondolkodásra.

A székelynek nem maradt más hazája, csak a szülőföldje, a Székelyföld, melynek megtartásáért napról napra meg kell küzdenie, mert ez az ő sorsa, másképp nem cselekedhet. Anyagi jóléte, kultúrája, nyelvének szabad szárnyalása csak a saját „életében", házában-hazájában lehet, olyanban, ahol ő maga az úr. Belső önrendelkezését, autonómiáját Románia keretében is el tudja képzelni, csak hagyják, élje a saját életét!

Székelyföld volt és lesz!

Egy szép őszi napon, 2007 szeptemberében az egyik vadonatúj román püspöki székhelyen, Csíkszeredában nagy találkozóra került sor. Az összegyűlt székelyföldi román civil szervezetek és papság krémje úgy döntött, komoly, felelősségteljes emberek gyülekezeteként, hogy követelni fogják a kormánytól a román nyelv régi módszerekkel való oktatását. Az idegen nyelvként való tanítást még akkor sem tartják elfogadhatónak, ha azt maga az államelnök szorgalmazza.

A Csíkszeredában ülésezők úgy gondolták, ha a román nyelvről kijelentik, hogy az nem idegen nyelv a székelyeknek, akkor azok lelkesebben fognak tanulni románul. De elképzelésük ugyanúgy járhat, mint a harang, amelyet az 1930-as években küldtek Ó-Romániából Székelyföldre, Gheorghe Doja falujában élő székelymagyaroknak. Az „elnemzettelenített románok" számára küldött kis harang egy kétágú fán ücsörgött évtizedeken keresztül, mint az árva madár, amely nem tudja, hogy a sors miért vetette oda. Tény, hogy Dálnokon e harang által senki nem vált románná! Leleményes székelyeink azonban hasznát vették a kéretlen küldeménynek, igaz, lefokozták, csak iskolacsengő feladatkört kapott az ezeréves magyar államiság tiszteletére emelt iskola udvarán.

Úgy tűnik, a csíkszeredai nyelvvédők még mindig hisznek a szómágiában, ugyanúgy, mint azok, akik a harangra könnyes szemmel felíratták, hogy szeretettel küldik az elnemzettelenített román testvéreknek, arra gondolván, hogy elolvasva a szöveget, lelkiismeretük megrezdül, és hanyatt-homlok sietnek vallást és nációt cserélni. A fajelmélet fasiszta emlőin nevelkedettek utódai, a harangküldők mai zászlóvivői titokban szintén abban reménykednek, hogy a román második anyanyelvként való tanításának szorgalmazása révén fokozható a székelyek elrománosítása. De tévednek, akárcsak a harangküldők, mert a székely magyarabb a magyarnál, hosszabb távon még az autonómia jogát sem lehet megtagadni tőlük. Hisszük, hogy eljön az idő, amikor Székelyföldön a román nyelvet a magyar hivatalos nyelvvel egyenrangúként fogják oktatni.

Ne feledje se az őslakos székely, se a betelepedett román, hogy a székely harangok 1848—1849-ben ágyúként dörögtek, és ma is azt kongják: Székelyföld volt és lesz, csak akarnunk kell! E kérdésben nem szabad habozni, nem szabad félmegoldásokban gondolkodni! Régiókban, három megyében… Csak a történelmi Székelyföld lehet garancia arra, hogy bármikor meg lehet akadályozni a jogsértéseket, a már kivívott jogok korlátozását.

Nem mi veszélyeztetjük a román államiságot

Ki az áldozat, ki a bárány? Van-e szükség Székelyföld autonómiájára, önkormányzatára? Székelyföld-szerte ilyen és hasonló viták zajlanak. A székelyföldi románság jogfosztottságának emlegetése hasonlít a farkas és a bárány meséjéhez. 1923-tól nyíltan hirdeti meg a homogén román nemzetállam létrehozásának vágyát. Propagandájuk szerint — az Osztrák—Magyar Birodalomban, a bécsi döntéssel Magyarországhoz visszakerült Észak-Erdélyben, de a független Romániában is — a magyarság mindig a románság sírásója volt.

Állítólag most épp a székelyföldi románokat juttatták a kétségbeesés határára.

Az áldozat szerepében megbúvó, vicsorgó román elit egy nacionalista része napjainkban is kész félrevezetni a román tömegeket, arról áradozik, hogy a székelyföldi románság bárány módra ki van szolgáltatva az erőszakos magyarosításnak. Teszik ezt akkor, amikor farkas módra állnak ugrásra készen, hogy keresztbe tegyenek, ha a székely és a magyar nemzeti közösség jogairól van szó. Hazug propagandájuk mákonya hat, mert a románság zöme ma is úgy gondolja, a magyarság túlzó követeléseit meg kell akadályozni. Nem azért keltenek hangulatot, mert féltik a néhány tízezer székelyföldi román jogait, hanem attól tartanak, hogy Székelyföld magyar népének beolvasztása nem valósul meg, ha nem szorgalmazzák a román nyelv erőszakos terjesztését, hisz ezzel a módszerrel és betelepítéssel sikerült rövid idő alatt románná változtatniuk Dobrudzsát és Erdély hatalmas térségeit. Idegesíti őket az is, hogy a székelyek élni kívánnak az önrendelkezés jogával, amely lehetetlenné tenné a beolvasztásukat és az e területen élő húszszázaléknyi románság vezető elitjének kiváltságos helyzetét.

Nemrég, az elmúlt év őszén Dan Voiculescu az erőszakos magyarosítás elleni harc bajnokaként szervezett tiltakozást a székelyföldi román iskolák felszámolása, a magyarosítás ellen. Nyugodtan teremthettek magyarellenes hangulatot, mert az bizonyos körökben hazafias tettnek számít. Kit érdekel a valóság, kit érdekel az, hogy Székelyföldön a románságnak nagyszámú közép- és általános iskolája van, és arról is keveset tud a közvélemény, hogy színmagyar településeken egy-két tanulóval román tagozatok működnek. Háromszé­ken például tizennyolc olyan román tagozat működik, amelyeket külön miniszteri engedéllyel tartanak fenn a helyi magyar közösségek adójából, miközben a román diákok összlétszáma alig négy és fél magyar osztálynyira rúg. Mindezt akkor, amikor a szórványmagyarság, a romániai magyar tanulók egyharmada — az 1990-es évek adatai szerint százezernél több — román iskolákban tanul, amikor a moldvai magyarság nem rendelkezhet egyetlen magyar tannyelvű állami iskolával sem.

Ki kell nyíltan mondani, hogy Erdély területének tíz százalékán, Románia területének 3,5 százalékán, a magyar határtól 300—450 km távolságra kialakítandó székely haza, a mindössze két és fél megyét magában foglaló autonómia, a saját önkormányzat, amelyben a magyar mellett továbbra is hivatalos nyelv marad a román, nem veszélyezteti a román államiságot. Ha e térségben a székelymagyar otthon érzi magát román társaival együtt, akkor szívesebben tesz meg mindent szülőföldjéért, a saját ,,életéért". Nem szabad elfelejteni: Székelyföld gazdasági felvirágoztatása minden itt élő közös érdeke!

Kádár Gyula
Háromszék