Autonómia vagy grandománia?

Az autonómia kérdése sokakat foglalkoztat részben örök aktualitása miatt, mint egy effektív konfliktusmegoldó módszer, részben mint egy történelmi igazságtalanságokat kiegyenlítő legitim követelmény.

2010.01.31.
Autonómia vagy grandománia?
február 24, 2009 · 2 hozzászólás

Sajátos ötlettel rukkolt elő a Limba Cailor blog egyik hozzászólója: a Székelyföld autonómiájáról folyó vita kapcsán azon félelmének adott hangot, hogy Székelyföld „függetlenségét” más, magyarlakta régiók (példának okáért Partium) önrendelkezése követheti, egészen addig, amíg valahogy csak kitriblizi az erdélyi magyarság azt a bizonyos „folyosót” a határig – onnan pedig már csak egy lépés az anyaországhoz való csatlakozás…

Mivelhogy a fenti gyöngyszemhez kapcsolódó észjárás már unalomig ismerős, nem is az az igazán érdekes, hogy juthatott ilyesmi eszébe a tisztelt hozzászólónak, hanem, hogy egyáltalán miért is foglalkoztatja őt – és sokan másokat – oly intenzíven a határrevízió kérdése?

Hasonló esetekben amúgy a magyar hozzáállás is mondhatni sablonos. Rendszerint kétségbeesett tiltakozásban merül ki, hogy márpedig mi nem vagyunk olyan rosszak, eszünk ágában sincs ártani az ország területi egységének – és érdekes módon maga a naplóbejegyzés szerzője is szemérmesen félreáll a magasra dobott labda útjából. Pedig ha illetékeseink

nem pont ugyanazt csinálnák, mint román ajkú „bosszantóik”,

azaz érzelmileg túlfűtötten, a dolog racionális vonzatait elegánsan szőnyeg alá seperve próbálnának reagálni, hanem saját fejüket használnák, izgalmas nézőpontokra derülhetne fény.

Először lássuk, mi is a helyzet a (határ)revíziót illetően. Magával a revízió szóval a tömbházlakásban élők nap mint nap találkozhatnak, a liftre szerelt kis fémtábla formájában: „data următoarei revizii” (a következő revízió időpontja). Eszerint a karbantartó szakember is egyfajta revizionistának tekinthető: a felvonó időszakos felülvizsgálatát (revízióját) feltétlenül szükségesnek tartja – még akkor is, ha legtöbbször

tulajdonképpen semmi változ(tat)ás nem történik a rendszerben.

Magyarán, önmagában a kifejezésben nincs semmi ördöngős – egy bizonyos helyzet, állapot (időszakos) újragondolását, ellenőrzését jelenti, lehetőséget teremtve az esetleges (tehát távolról sem mindig esedékes!) módosításnak, korrekciónak.

A mai határokat a második világháborút követő békeszerződések alkalmával módosították legutóbb, azóta folyamatosan tabutémának számít nemhogy a döntés megkérdőjelezése, de egyáltalán a probléma felvetése is. Pedig – amint a fentiekben kifejtettük – a puszta újragondolás nem feltételezi a változás szükségességét, sőt. Esetünkben a határok nagyvonalú ide-oda tologatása lehet, hogy maguknak az érintett együttélő nemzetiségeknek sem lenne a legszerencsésebb megoldás.

Tegyük fel például, hogy a „jótündér” EU egyszer csak leszakítja a többségükben magyarlakta területeket az ország testéről és Magyarországhoz csatolja.

Na bumm és akkor mi van,

kérdezhetnénk hamarosan, a kezdeti eufória(?) lecsengése után. Valóban, miért is akkora pláne az anyaországhoz való csatlakozás?

* Azontúl nem Bukarestbe ömlene a helyi gazdasági egységek által kitermelt pénz, hanem Budapestre.
* Az erdélyi magyarság nagyobbik része politikailag, gazdaságilag és társadalmilag részévé válna egy olyan közösségnek, mely
o döntő többségében magyar ajkú ugyan, de attól még egy szabadeső gazdaság távolról sem boldog tulajdonosának mondhatja magát, és a válságból való kiutat a ország gyakorlatilag kettészakadását eredményező politikai csatározásokban meg egymás kölcsönös gáncsolásában látja. Hab a tortán, hogy a közösség vezetői nemcsak hogy inkompetensek, de már finoman szólva le is járatták magukat, és helyüket az újabb parlamenti ciklusra borítékolhatóan még inkompetensebb és önmagukat finoman szólva még inkább lejárató csapat fogja átvenni;
o az utóbbi száz évben semmiféle helyi (neadj’isten területi) autonómiára való hajlandóságot nem mutatott, még ezek egykori hagyománya is kiveszőfélben van a köztudatból, kisebbségvédelmi téren pedig még azt a nyavalyás kisebbségenkénti egy parlamenti helyet se hajlandó törvény által szentesíteni.

Pedig az erdélyi magyar kisebbségnek – szerintem legalábbis – inkább a következőkre lenne szüksége:

* helyi erőforrások helyi szinten való menedzselése;
* közösséget érintő kérdésekben közösségi szinten történő döntés;
* törvényes keret arra nézve, hogy – a prefektusi tisztséget leszámítva – minden állami költségvetésű vezető pozíciót csakis helyi szavazás útján vagy versenyvizsgával lehessen elnyerni – különös tekintettel például a rendőrségre;
* anyanyelvhasználat garantálása a közügyekben illetve igazságszolgáltatásban;
* kisebbség nyelvén értő hivatalnokok;
* feliratok kisebbség nyelvén, közpénzből való finanszírozással;
* teljes oktatási hálózat magyar nyelven, önálló magyar egyetemet ideértve;
* anyanyelvű kultúra arányos, közpénzen történő támogatása.

Nos, a fenti pontok mindegyikére a területi autonómia (nem etnikai alapú, hiszen a kettő együtt fából vaskarika: nemcsak településeket, de hálószobákat is kettévágna) bőven elégséges – sőt, optimális – megoldásnak számítana. Anélkül, hogy határmódosításokkal piszkálnánk a hazai és nemzetközi kedélyeket.

És ezzel mindkét fél felelős gondolkodói nagyon is tisztában vannak,

valamint azzal is, hogy ez a szemlélet Románia területi integritását vajmi kevéssé csorbítaná.
Akkor pedig miért annyira lerághtatatlan csont a Romániától való elszakadás illetve a Magyarországhoz való csatlakozás – egyik részről támadó, másikról védekező pozícióból?

Amilyen meglepő a válasz, pont olyan egyszerű. Mindkét fél – tudat alatt legalábbis – továbbra is impozáns, erős, befolyásos, büszke országban gondolkozik. Elvégre jó érzés „nagy” nép fiának lenni, nemdebár?

Az már csak a senkit és semmit nem tisztelő cinizmusomnak tudható be, hogy a nemzeti grandomániáról az Amerikai Egyesült Államok jut eszembe. Hatalmas, büszke ország,

még a disznóólakon is nemzeti lobogó lengedez,

éppen csak egy összeomlás-közeli gazdasággal, bolygószerte alig leplezett közutálattal, keresztény fundamentalizmussal, össznemzeti paranoiával, ebből kifolyóan emberi jogok durva megerőszakolásával, valamint eszement háborúk csillagászati költségvetésével küszködik – és jöhet Obama vagy akárki, igazán nem az a hely, ahol szívesen élne az ember az elkövetkezendő néhány évben.

Másik póluson pedig ott van Európa két sikersztorija: Finnország és Szlovénia. Mindkettő jelentéktelenül kis nép, a finnekről legfeljebb a Nokia, a szauna és esetleg Sibelius juthatna eszünkbe – a szlovénekről még ennyi sem. Egyik alig emberöltő alatt, nyomorból, orosz fennhatóság(!) alól küszködte fel magát az Európai civilizáció, demokrácia, emberi jogok és jólét bástyájává, másik szinte észrevétlenül, néhány év alatt suhant át az egykori véres Jugoszláviából az EU középmezőnyébe. Pedig egyiknek sincsenek Nobel-díjas tudósai, nagy költői, világszerte olvasott írói, nemzetközi hírű sportolói,

urambocsá’ Attila- vagy Burebista-kaliberű történelmi személyiségei,

még csak (több)ezeréves múlttal sem büszkélkedhetnek. Jelenük és jövőjük van mindössze, de az nem akármilyen. És – nem utolsósorban – náluk nacionalista hőzöngés helyett inkább a legjobb értelemben vett szerénység, illetve alázat dívik, na meg persze az ésszerű, hatékony munka, ami nélkül nem is tudtak volna országot építeni.

Mért nem vagyunk képesek abbahagyni mi is a nemzeti rongyrázást „şi de o parte, şi de alta”*, levetkőzni a – párbeszédet és cselekvést bénító – tudatalatti nacionalista beidegződéseinket, és végre-valahára nekilátni a nem feltétlenül hatalmas és dicsőséges, inkább egyszerűen csak élhető – és pont emiatt szerethető – haza megteremtésének?
http://szabadter.wordpress.com/2009/02/24/autonomia-vagy-grandomania/

Hozzászólások

#

Lehet, hogy téves az autonómia kérdésének felvetése. Arról kellett volna beszélni az elmúlt 20 évben, hogy miként lehetne elkerülni azt, hogy ne legyen polgárháború és ne csatolják Erdélyt Magyarországhoz.

Tény, hogy a románok többsége megoldandó problémaként tekint a magyar lakosságra Erdélyben, attól félnek hogy “idegen nyelvet” kellene tanulniuk vagy hátrányba kerülhetnek a származásuk vagy nyelvtudásuk miatt a “saját országukban”.

Másrészt egy lehetőséget látnak arra, hogy a nyelvi korlátokat – a magyar lakosság elszigeteltségét és a román többség félelmét kihasználva jelentős tulajdonra és vagyonra tegyenek szert.
#

masvalaki // február 25, 2009 at 10:39 am

“Tény, hogy a románok többsége megoldandó problémaként tekint a magyar lakosságra Erdélyben, attól félnek hogy “idegen nyelvet” kellene tanulniuk vagy hátrányba kerülhetnek a származásuk vagy nyelvtudásuk miatt a “saját országukban”.”
Ahogy nagyszuleik, szuleik idekoltoztek pont ugy el is lehet koltozni ha mar ilyen felelmeik vannak, de az en tapasztalatom az hogy aki idejott az szereti is es tobbseguk meg is tanult magyarul meg ha nem is lett volna foltetlen szuksege is ra.

Autonómia Szkülla és Kharübdisz* között

Autonómia Szkülla és Kharübdisz* között
Gyújtópontban - Gyújtópontban


A jogászokat képzésük folyamán igyekeznek arra megtanítani, hogy ha lehet, mindig fenntartásokkal teli, nyakatekert módon válaszolják meg a nekik szegezett kérdéseket; sőt, az optimális az, ha mindent e két szócskával kezdenek: ”attól függ”. Minden ebből fakadó kisebb-nagyobb bosszúság ellenére valójában ez jellemző a legtöbb jogi területre, így a nemzetközi jogra is: az aktuális eset mindig sok mindentől függ, legyen az nemzetközi okmány, országok közti szerződés, hasonló precedensek vagy jelen politika és nem utolsósorban a történelem, ami erősen befolyásolja a eset, lefolyását és jövőjét. Az autonómia területe ilyen szempontból tökéletesen összefogja a jog minden efféle komponensét: nincsenek nemzetközi szerződések vagy kötelező egyezségokmányok, melyek pontosan szabályoznák létrehozását és működését, precedensek vannak ugyan, de nem használhatóak arra, hogy az esetleges követelményeket arra alapozzák és sok, túlságosan sok függ a politikától és a kisebbség-többség közti történelmi (és jelenlegi) viszonytól.



Az autonómia fogalma valamint jogi háttere a nemzetközi jogon belül még viszonylag messze van az egyértelműségtől, az egyetemes egyetértéstől és a világos jogi defíníciótól. Jelen pillanatban helyzetét azzal a kifejezéssel lehetne legjobban kifejezni, hogy két szék közt a pad alá kerülhet. A két szék ebben az esetben az autonómia két legfőbb jogi forrása; egyrészt a kisebbségi jogok, másrészt a nemzetközileg elismert önrendelkezési jog. Ami a kisebbségi jogokat illeti, a legtöbbjüket nyilatkozat formában tette közzé az ENSz, ami azt jelenti, hogy nem kötelező erejűek (csak ha az egyes országok belső joguk részeivé teszik vagy államközti szerződésbe foglalják őket), az önrendelkezési jogot pedig már a hatvanas évek óta számos egyezségokmány mondta ki. Az autonómia jelensége legalább egy fokkal magasabban áll az alapvető kisebbségi jogoknál (mint például az anyanyelv használata, vallás gyakorlása), s egyben mindig egy fokkal a teljes önrendelkezési jog(tehát teljes elszakadás) alatt fog állni. Magyarul: megtévesztő az ’önrendelkezési jog’ fogalma, hiszen e megnevezés szerint már eleve olyan jogról lenne szó, amelyre alapozva a kisebbség korlátlanul támaszthat legitim követelményeket valakivel vagy valamivel szemben, feltehetően a többség hatalmával szemben. Ez a jog az ENSz-egyezségokmányok szerint minden népet megillet; ám a jog gyakorlati alkalmazását megnehezíti ( sõt,szinte ellehetetleníti…) az a körülmény, hogy a világ országai eddig még nem tudtak megegyezni egy a ’nép’ fogalmát körülíró definícióban. A legkisebb közös nevező, amelyben megegyezés született az, hogy ennek a fogalomnak két oldala van: egy objektív és egy szubjektív. Az objektív oldalt például a közös nyelv és a közös történelem jelenti, a szubjektív pedig az illető népcsoport kinyilvánított akarata, hogy összetartoznak és a következőkben is össze szeretnének tartozni. Ám, hogy jobban illusztráljam a helyzet bonyolultságát: ugyanezek a vonások egyaránt a ’kisebbség’ defíniciójának is szerves részei, márpedig csupán a ’népeket’ illeti meg az önrendelkezési jog, a kisebbségeket (még?) nem. Az ENSz 2007-es őshonos kisebbségeket védő nyilatkozata mondta ki világelsőként az autonómiához való jogot, de (mert ugye mindig beférkőzik egy ilyen is…) nyilatkozat lévén nincs kötelező ereje.



Milyen megoldások létezhetnek tehát, ha az út nem vezet egyenesen a nemzetközi jogon keresztül? Már a 1648-as vesztfáliai béke óta a mindent átszövő vezérelv a nemzeti szuverenitás, amelyet még kellő mértékben sem az Európai Unió, sem az ENSz sem tudott (s talán nem is akart…) kiegyensúlyozni. Márpedig szinte kizárólag csakis egy önkéntesen megcsorbított szuverenitáson keresztül tudna létrejönni egy autonómia. Ez azonban szinte utópiaszámba menne: az országok nem hajlandóak hatáskörükből a kelleténél többről önként lemondani, főleg nem területi integritásukból és főleg nem a (szemüket szúró) kisebbségnek. Elméletben a következő lépeseken keresztül jöhet létre egy autonómia (vagy nemzeten belüli szokásos törvényhozás által vagy alkotmányos úton): az első lépés, bármilyen banálisan hangzanék is, egy kisebbség létezése, a második pedig ennek törvényes elismerése. A kisebbség elismerése (és itt ne tanuljunk Franciaország esetéből, amely egyáltalán nem ismeri el a kisebbségek létezését!) legitim kisebbségi jogokhoz vezetne; melyeknek a tetőfoka a kollektív, azaz közösségi jogok élvezete lenne. Ám a közösségi jogok puszta említése is rettenetes félemet vált kis számos fiatal, nem túl hosszú jogállami hagyománnyal (de annál nagyobb kisebbséggel…) rendelkező országból (lásd Szlovákia, Románia). Hadd idézzem ide vágóan a román államelnököt, Traian Basescut, aki idén januárban Sógor Csaba RMDSz-es európa parlamenti képviselővel való brüsszeli beszélgetés kapcsán (a cikk az Új Kelet újság honlapján olvasható) kijelentette: a kollektív jogokról ’nevetséges’ beszélni, hiszen Románia alkotmánya védi a kisebbségeket. Arra a kérdésre, hogy hogyan vélekedik azokról az európai országokról, amelyek elismerték a közösségi jogokat (mint pl. Finnország, Olaszország és Nagy.Brittánia) azt felelte, hogy ’akkor fog gratulálni ezeknek az országoknak, mikor ők is elérik Románia szintjét a kisebbségvédelem terén’. Tehát a közösségi jogoknak legfelsőbb foka lenne az autonómia (konkrétan a területi autonómia), más szóval: a legmagasabb jogi státusz, amelyet egy kisebbség el tud érni, anélkül, hogy kiválna az illető államból.



Az Európában létező területi autonómiák egy része alkotmányos úton jött létre (például a katalánok és baszkok autonómiája – a spanyol különben az egyetlen olyan alkotmány a világon, amely kimondja az autonómia jogát), míg mások nemzetközi segítséggel, külső ráhatással keletkeztek és mára már alkotmányos kereteken belül működnek (mint például az Åland szigetek autonómiája vagy Dél-Tirol).




Az autonómia kérdése sokakat foglalkoztat részben örök aktualitása miatt, mint egy effektív konfliktusmegoldó módszer, részben mint egy történelmi igazságtalanságokat kiegyenlítő legitim követelmény. Sokak szerint az ”autonómia korszakában” élünk; a hagyományos egy népen, egy területen, egy államon alapuló nemzetállam fogalmát komolyan kétségbe vonja az egyes államok területén élő jelentős számú kisebbség, s ennek a jogai. Sok államban már nem egybevágó a nemzet és az állam fogalma, és ebből számos hosszú, elkeseredett etnikai konfliktus fakadt és fakad. Nyugati demokráciáink gyakran bizonyultak elégtelennek a kisebbség-többség, őshonos lakosság és új szuverén hatalom közti gondok és feszültségek megoldására. Itt merül fel az autonómia kérdése, mint lehetséges megoldás, s ezt egyre több állam látja be. Bármennyire is meghatározatlan még az autonómia fogalma, e meghatározatlanságot tőkévé is lehet kovácsolni. Lehet belőle olyan rugalmas eszköz, melynek használatával a legjobb esetben mindkét fél számára (legalább) elfogadhatóvá válhat az eredmény. De addig, ameddig az államok önszántukból nem hajlandók asztalhoz ülni és bona fidében megtárgyalni az autonómia kérdését, az autonómia sajnos a két tengeri szörny, Szkülla és Kharübdisz között tovább fog úszni egy kis bárkában.



Sántha Hanga



• Szkülla és Kharübdisz a görög mitológiában szereplő tengeri szörnyek, akikkel Odüsszeusz is hadakozott. Valószínűleg a Szicília és Calabria közötti tengeri szoros veszélyes szikláinak felelnek meg.( a szerk.)
http://hirado.smosz.org/index.php?option=com_content&view=article&id=51%3Aautonomia-szkuella-es-kharuebdisz-koezoett&Itemid=90

Dióhéjban az autonómiáról

Dióhéjban
az autonómiáról
Orbán Balázs
1. Az autonómia fogalmi keretei
autonómia – a görög „autos” (ön) és „nomos” (törvény) szavakból tevdik össze, és
öntörvénykezést, saját törvénykezést, függetlenséget, önállóságot jelent
Napjaink Európájában, a kisebbségek vonatkozásában, többféle autonómiáról
beszélünk:
• etnikai
• helyi
• területi
• pénzügyi
• közigazgatási
Az autonómia nem kapcsolódik szükségszer)en a nemzeti és etnikai kisebbségek
kérdésköréhez. Autonómia alatt általánosan a helyi autonómiát értjük, mely egy demokratikus
jogállamban egyrészt a hatalom decentralizációját jelenti, másrészt a központi hatalom egyes
részeinek átruházását a helyi közigazgatási egységekre, olyan feladatok megoldására, melyek
helyi jelleg)ek és helyileg rendezhetek a legmegfelelbben. Ennek értelmében az autonómia
szoros kapcsolatban áll a szubszidiaritás fogalmával, mely szerint a jogosítványokat a lehet
legközelebbi szintre kell levinni ahhoz a közösséghez, amelyre a döntések vonatkoznak.
A kisebbségekre jellemz autonómiaformáktól tehát meg kell különböztetnünk a
szervezkedési (a helyi közigazgatási szervek tagjainak szabad megválasztása), funkcionális (a
helyi szervek kompetenciája minden, a helyi közösséget érint ügyre kiterjed) valamint
gazdasági szabadság megvalósulását feltételez helyi közigazgatási autonómiát.
A kisebbségi autonómia sokkal szélesebb kör) jogosítványokat feltételez, mint a
közigazgatási autonómia. A kisebbségi jogok vonatkozásában az autonómia intézménye
egyike a lehetséges megoldásoknak, azoknak a jogi eszközöknek, melyek a kisebbségi
csoportok fennmaradását és boldogulását hivatottak szolgálni.
Miként ragadható meg az autonómia lényege a kisebbségek vonatkozásában?
Az autonómia fogalmával kapcsolatosan felmerül problémák között meghatározó
jelentség), hogy nem rendelkezik egy pontos definícióval. Bár számos állam alkotmánya
valamint törvényei kitérnek az autonómiára, a nemzetközi jogban a mai napig nem nyert
meghatározást. Ennek ellenére az autonómia fogalma, mint döntési és adminisztratív jogkörök
egy meghatározott csoportra történ átruházása, e csoportok fennmaradása és kulturális
reprodukciója érdekében, régi hagyományokkal rendelkezik az európai politikai és jogi
kultúrában.
Az egyes szerzk hasonló módon igyekeznek az autonómiát meghatározni.
Kisebbségi autonómia
• „egy olyan intézményes keret, mely célja egy, az állam többségi lakosságától
különböz, de egy adott régión belül többségben lév csoport számára azon
eszközök biztosítása, melyek által ki tudja fejezni saját identitását” (Ruth
Lapidoth)
• olyan kisebbségi intézményrendszer, mely „pozitív rendelkezésekkel biztosítja
a speciális kisebbségi érdekek érvényesülését azáltal, hogy az államhatalom
legalábbis bizonyos ügyeket illetleg a kisebbséghez tartozók felett
elkülönítve, az  intenciójuk szerint, esetleg az  közrem)ködésükkel vagy
éppen általuk gyakoroltatik” (Buza László)
• „az autonómia egy eltér identitással rendelkez csoportnak bizonyos fokig
terjed önkormányzás biztosítását jelenti. Az autonómia a szubszidiaritás
elvének kiteljesítése. (…) A nemzetközi jog szerint az autonómia jelentését
egy megállapodásban lehetne összefoglalni, amelyben a kisebbség az állam
bizonyos területén a saját helyi ügyeit intézheti az önkormányzás alapján, új
állam létrehozatala nélkül” (H-J. Heintze)
Az autonómia lényegét megvilágítani kívánó, fentebb idézett definíciók jól tükrözik e
megfogalmazások legfontosabb közös elemét: a hatalommegosztást, mely révén a kisebbség
megosztott vagy teljes kör) döntéshozatali jogosítványokat kap az államtól saját ügyeinek
irányítására.
A fentiekkel összhangban, a kisebbségi autonómia megvalósulásáról a modern korban
akkor beszélhetünk, amikor az állam közhatalmi jogosítványokat ruház át a kisebbség tagjai
által demokratikus úton megválasztott szervezetekre.
A kisebbségek autonómiája, az identitás megrzésének céljából kiindulva, a következ
jogok érvényesülését feltételezi, anélkül, hogy azonos lenne ezekkel: az anyanyelvhasználat
joga a magánéletben, oktatásban, az igazságszolgáltatásban és közigazgatásban; a saját
oktatási rendszer kialakításának jogát; a köztisztség viselethez és közszolgáltatásokhoz való
jogot; a hazához való jogot; a természeti kincsekkel való szabad rendelkezést és a helyi
politikai képviselethez való jogot.
Az autonómia a kisebbségi jogok hierarchiájának fels szintjén foglal helyet, és a
kisebbség számára az állam keretében elérhet legmagasabb státust jelenti. A kisebbségi
autonómia lényege az önkormányzás, általában kulturális, oktatási, gazdasági valamint
társadalmi ügyekre terjed ki, ugyanakkor egyes esetekben korlátozott nemzetközi
jogosítványokat is magába foglalhat.
2. Kisebbségi autonómiaformák
A kisebbségi autonómia különböz típusait illeten a szakirodalom több formát is
megkülönböztet. Az autonómia egyes formáinak osztályozási kritériumául szolgál, hogy
milyen területekre terjed ki, valamint, hogy kik az alanyai.
Az autonómia, alanyát illeten, vagy egy adott területhez vagy a kisebbség egyes
tagjaihoz kapcsolódhat. Elbbi esetben területi, utóbbiban pedig perszonális (személyi elv))
autonómiáról beszélünk. E két forma egymástól eltér esetben valósul meg, tekintettel a
kisebbség területi elhelyezkedésére: területi autonómia hozható létre ott, ahol a kisebbség
többségben van egy adott területen, személyi elv) autonómia pedig akkor, ha a kisebbség
szétszórtan él.
Amint megnevezése is tükrözi, a területi autonómia esetében egy adott kisebbség
által lakott terület különleges jogállással van felruházva, azaz egy földrajzi értelemben
behatárolt területen él kisebbség élvez bizonyos jogokat. A különleges jogállást az
alkotmány, törvény vagy statútum biztosíthatja. Az autonómia-jogok alanya az adott területi
közösség, ennek önkormányzati jogosítványait egy közjogi testület, reprezentatív szerv
gyakorolja, melynek feladatköre a fontos döntések meghozatala valamint ezek
végrehajtásának ellenrzése. A központi kormány valamint az autonóm entitás közötti
hatáskörök elosztásának függvényében a kisebbségnek a korlátozottól a magas szint)
befolyásig terjedhetnek a kompetenciái az t érint politikai, gazdasági és kulturális ügyeket
illeten.
Az autonóm terület behatárolása történhet az állam általános adminisztratív
struktúráján belül. Ennek megfelelen a területi autonómia alanyaivá válhatnak egyes
helyhatósági entitások (például a Moldáviai Gagauz területi autonómia), régiók illetve
provinciák (például Dél-Tirol), vagy egy föderális berendezkedés területi alkotóelemei
(pédául a spanyolországi autonóm területek). Így a területi autonómia intézményén belül
megkülönböztethetjük a helyi területi autonómiát, amellyel egy kis térségben él kisebbség
ön-adminisztrálása valósul meg, f célja a demokratikus elvek teljes mérték) érvényesítése a
helyi közösség tagjainak a közéletben való részvétele által. A regionális területi autonómia az
ország közigazgatási egységeiként fennálló tartományok illetve régiók autonóm hatáskörökkel
történ felruházása mellett, a különleges státusú, összetettebb hatáskör) helyi
önkormányzatok társulása révén is létrejöhet, amennyiben az állam ezt közjogilag is elismeri.
Több példája van az állam területi-adminisztratív beosztásától eltér módon létrejött
autonómiának: ebbe a csoportba tartoznak < többek közt < az Åland-szigetek, a Feröerszigetek,
Korzika, Skócia vagy Wales. Mindezen területi autonómiák olyan politikai
entitások, amelyek nem illeszkednek az ország általános közigazgatási rendszerébe, de egy
speciális jogi rezsim alatti egységet képeznek, különleges státusú területi autonómiák. Területi
autonómia létrehozása lehetséges továbbá az állam többi részétl elkülönítve is. Klasszikus
példája ennek a Szerb Köztársaság keretében felállított vajdasági vagy koszovói autonómiák.
Ugyanakkor a területi autonómia egy speciális formája érvényesíthet a multietnikus
régiókban. Egy régió < amely több etnikai közösség lakhelye < nem rendelkezik egy adott
kisebbség helyi többségével, de különleges multietnikus igazgatási rendszerrel ruházható fel
saját területi autonómiájának igazgatásához. Ez az elrendezés legitim képviseletet nyújthat az
összes érintett kisebbségnek. Napjainkban erre szemléletes példa Brüsszel státusa.
Mivel a területi autonómia behatárolása a terület, nem pedig a lakosság szempontjából
történik, a ki tartozik a kisebbséghez kérdése nem merül fel. A terület behatárolásánál azt kell
mindenekeltt figyelembe venni, hogy ez garantálja a többséget az illet területen belül a
kisebbség számára, továbbá annyi, az illet kisebbséghez tartozó személyt foglaljon magába,
amennyi csak lehetséges. A kisebbségi területi autonómia esetében tehát két alapvet
feltételnek kell teljesülnie: a kisebbségnek lehetleg egy zárt területen kell laknia, és az adott
vidéken a lakosság többségét kell képeznie. Viszont lehetetlen a területi autonómia olymódú
körülhatárolása, hogy az az adott kisebbség minden tagját magába foglalja, a többég tagjai
közül azonban egyet se. Ennek következtében a területi autonómiának mindig lesznek a
többséghez, esetleg egy harmadik kisebbségi csoporthoz tartozó tagjai, akik esetében a
kisebbségi jogok egy nem-területi alapú szervezdés keretében biztosíthatóak, ugyanakkor az
illet kisebbségnek lesznek olyan tagjai, kik a területi autonómia határain kívül maradnak.
A személyi elv autonómia esetében az autonómia jogának gyakorlása nem egy adott
területhez, hanem az etnikai hovatartozáshoz kötdik. A személyi elv) autonómia az államon
belüli lakhelytl függetlenül vonatkozik egy adott csoport összes tagjára, magába foglalja a
kisebbséghez tartozók összességét, de kizárólag csak ket. Ennek megfelelen, a személyi
elv) autonómia két fontos jellemvonása: a kisebbséghez való tartozás meghatározásának
szükségessége, továbbá egy olyan intézmény létrehozása, mely magába foglalja és
megszervezi a tagságot.
Az autonómia e formájának megvalósulása olyan ismérvek meghatározását teszi
szükségessé, melyek alapján be lehet határolni, ki tartozik az adott kisebbséghez, illetve ki
nem. További kérdés, hogy azok, akik egy adott kisebbséghez tartózóknak vallják magukat,
miként lesznek tagjai a személyi elv) autonómiát m)ködtet testületnek. A személyi elv)
autonómia m)ködése megköveteli a kisebbségi választópolgárok „szavazói névjegyzékének”
létrejöttét, ennek hiánya megkérdjelezheti az autonómia intézményeinek legitimitását. Az
egyik elterjedt megvalósítási módozata a kisebbségi hovatartozás regisztrálása, mely bizonyos
követelmények teljesülése mellett történhet. Az egyéni tagság meghatározásának három
lehetséges módja van: az állami hatóságok osztályozzák az állampolgárokat nemzeti
kategóriák szerint, valamilyen objektív kritériumok alapján; az érintett közösség képviseli
eldönthetik, hogy ki a tag; vagy az egyének maguk szabadon döntik el, melyik közösséghez
tartozónak vallják magukat. A m)köd személyi elv) autonómiák valamint autonómiajavaslatok
túlnyomó többsége ezen utóbbi elvet alkalmazza. Általános nézet ugyanis, hogy
minden egyénnek joga eldönteni, a kisebbséghez vagy a többséghez tartozik-e. Ennek
értelmében a kisebbséghez tartozó személyek testületének az önkéntességen kell alapulnia, az
ehhez való társulás, a szabad identitásválasztás elvének megfelelen, személyes
akaratnyilvánításon kell alapulnia. Ennek megfelelen a kisebbségi testületbe csak azok
integrálódnak, akik kinyilvánítják hovatartozásukat. Ugyanakkor a kisebbségi
nyilvántartásokba történ felvételnek objektív kritériumai is lehetnek, a nem az adott
kisebbséghez tartozó személyek „kisz)rése” érdekében. Ezen kritériumok viszont csak
indokolt esetekben alkalmazhatók, valamennyi kisebbségre vonatkoztatható objektív
kritériumrendszert valószín)leg nem lehet felállítani. A személyi elv) autonómia esetében
felmerülhet a kötelez tagság bevezetése, ugyanis a szervezet azért van közjogi feladatokkal
felruházva, hogy a kisebbséghez tartozó személyek érdekeit szolgálja. Az átfogó
érdekképviselet csak akkor biztosított, ha az adott kisebbség minden alanya tagja a
testületnek.
Bár a perszonális autonómia hatáskörét a gyakorlatban eddig általában a kulturális,
vallási, nyelvi valamint oktatási ügyekre korlátozták, a közösség széles kör) jogosítványokat
kaphat a politikai, gazdasági és szociális életben. A személyi elvet ma általában akkor
alkalmazzák, ha egy közösség kisebbségben és szórványban él valamely területen (például a
lapp kisebbség esetében Észak-Skandináviában).
Eredményes m)ködtetése érett politikai kultúrát feltételez, és általában azért bizonyul
nehezen m)ködtethetnek, mert a kormányzás – és ebbl ereden az önkormányzás –
legelterjedtebb formái a területi elvhez kapcsolódnak. Ennek ellenére, a leggyakoribb példát
arra, hogy a személyi részvételen alapuló, a területi elvtl független önkormányzatiságot
gyakorolni lehet, az egyházak kínálják.
Annak függvényében, hogy az autonómia mely területekre terjed ki, a szakirodalom
megkülönböztet kulturális és politikai autonómiát. A kulturális autonómia, mely a
kisebbségek kulturális és szociális életére vonatkozik, a kulturális közszolgáltatások
igazgatási jogosítványait a kisebbség választott képviselinek a hatáskörébe utalja (a
kulturális autonómia releváns példái a két világháború között fennálló észtországi modell,
vaamint a napjainkban is virágzó lapp autonómia Finnországban). A kulturális autonómia
intézményeinek döntéshozó és végrehajtó hatalma a kulturális élet területére korlátozódik. A
kisebbségi autonómia ezen formája független a központi kormánytól, biztosítja a saját
nyelven való tanulás, továbbá a kulturális kérdések területén mind a központi, mind a helyi
döntéshozó testületekre gyakorolható befolyásolás jogát. A politikai autonómia a helyi
autonómia számára az összes fontos kérdésben (nyelv, oktatás, vallás, közigazgatás)
törvényhozási és szabályozási hatáskört jelent. Ugyanezen szférákban az autonómia a
végrehajtó hatalmi ágra is kiterjed, bizonyos kormányzati kompetenciát is tartalmaz.
Egyes szerzk nem különböztetik meg, illetve nem kezelik külön típusként a kulturális
autonómiát a személyi elv) autonómiától. Ennek magyarázata, hogy a személyi autonómia
elvén szervezd közhatalmi szerveket – többnyire, de nem feltétlenül – az oktatás, a
m)veldés és a tömegtájékoztatás területein ruházzák fel jogosítványokkal. Kovács Péter
kisebbségjogász szavait idézve, a kulturális autonómia „mindig is a különböz személyi
autonómiák sine qua non-ja, azaz elengedhetetlen feltétele, másképpen szólva »kemény
magja« volt.” Ugyanakkor a kulturális autonómia a területi autonómiához rendszerint szintén
kapcsolódik.
3. A kisebbségi autonómiák jogforrásai, hivatkozási alapjai
A kisebbségi autonómiatörekvések folyamatában megkerülhetetlen azok hivatkozási
alapjainak, jogforrásainak világos és egyértelm) behatárolása. A kisebbségi autonómia
intézményrendszerének létrehozása viszonylatában elmondhatjuk, hogy e közjogi megoldás
esetében meghatározó jelentséggel bír, hogy milyen szinten és milyen jogi formában
szentesítették azt.
Ennek megfelelen, az autonómiát mind a bels$, mind a küls$ vagy nemzetközi
jog létrehozhatja. A bels jog alkotta autonómia jellegzetessége, hogy adott állam
jogalkotója hozza létre az autonómiát (például Grönland és Korzika területi autonómiája,
vagy a skandináviai lappok személyi autonómiája). Ez történhet alkotmány, törvény, statútum
kidolgozásával vagy ezek kombinációja révén, esetleg a szokásjog alapján.
A küls, avagy nemzetközi jog alapján létrehozott autonómiák alapulhatnak kétoldalú
szerzdésen, (például Dél-Tirol és Åland-szigete), egyoldalú nemzetközi jogi aktuson
(például a Nemzetek Szövetségek idején Albánia és Irak), a nemzetközi jogközösség döntése
alapján, a rend és a béke érdekében (például az iraki kurd lakosság védelme vagy a délszláv
államban a biztonsági övezetek).
Kitérve egy gondolat erejéig az 1989 utáni romániai magyar autonómiatörekvésekre,
elmondhatjuk, hogy az elmúlt tizenöt évben az erdélyi magyarság jogi státusával kapcsolatos
elgondolások alapveten három elzményre, illetve mintaérték) megoldásra tekinthettek
(vissza):
(1) a két világháború közötti autonómiatervezetekre;
(2) az 1945-ös Nemzetiségi Statútumra;
(3) az európai integrációval eltérbe kerül emberjogi és kisebbségjogi dokumentumokra,
valamint az integráció révén eltérbe kerül, m)köd európai autonómiák mintáira.
A minták keresésében viszonylag hamar dominánssá váltak a korábbi erdélyi törekvések és a
mai európai példák. Ennek ellenére megállapítható, hogy az erdélyi magyarság közjogi
helyzetére/autonómiájára vonatkozó elgondolásoknak nem volt egyetlen olyan markáns
elzetes koncepciója sem, amely meghatározónak bizonyult volna az autonómia-kérdés
felmerülésekor.
A kisebbségek autonómiáért folytatott küzdelme során az egyik leggyakoribb
támaszpontkeresés a nemzetközi normák irányába mutat. Ezek sorában elssorban az ENSZ,
az Európa Tanács, az Európai Biztonsági és Együttm)ködési Szervezet (EBESZ), valamint az
Európai Unió által elfogadott dokumentumokat értjük. Azonban a kisebbségvédelem, a
kisebbségi jogok, illetve ehhez kapcsolódóan az autonómia biztosítása, mint a kisebbségi
kérdések rendezésének egyik lehetséges módja vonatkozásában elmondhatjuk, elég
ambivalensen viszonyul az autonómiához a nemzetközi jog. Míg az egyetemes emberi jogok,
a demokratizálódási folyamat vagy a piacgazdaság tekintetében a nemzetközi közösség
álláspontja egyértelm), a kisebbségi jogok és különösen az autonómia vonatkozásában
magatartása meglehetsen kétértelm). Ez abban nyilvánul meg, hogy egyfell nem száll síkra
nyíltan az autonómia, mint a kisebbségi sors összetett rendezését felvállaló jogintézmény
mellett, másfell ugyanakkor támogatja a kisebbségi helyzetet ezen az úton rendezni kívánó
törekvéseket.
A nemzetközi jog nem tartalmaz olyan normát, amely kötelezvé tenné az autonómiák
megalkotását. Alig lehet olyan kapaszkodót találni, amely kétséget kizáró biztonsággal hozna
létre egy csoport számára autonómiát. Ennek ellenére ajánlás (soft law) jelleg)
dokumentumok léteznek:
• az Európai Regionális és Helyi Közhatóságok Állandó Konferenciája
(CLRAE) által kidolgozott 52/1997 számú Határozat, a 43/1998 számú
Ajánlás;
• az Európa Tanács Parlamenti Közgy)lésének 1201/1993 számú Ajánlása
• a 2003-ban, a Gross-jelentés nyomán szintén az Európa Tanács által elfogadott
Az autonóm régiók pozitív tapasztalatai mint konfliktusmegoldást sugalmazó
ihletforrás Európában címet visel 1334/2003 számú Határozat, valamint
1609/2003 számú Ajánlás.
Ezen dokumentumok – habár az egyes államokra nézve nem rendelkeznek kötelez
jogi ervel –, politikai súlya nem elhanyagolható.
Azt is látnunk kell, hogy nem véletlen a nemzetközi jog hiányossága ezen a téren.
Európában kevés olyan állam van, ahol nem élnek kisebbségek. A szuverén nemzetállamok
továbbra is a legfontosabb szerepli a nemzetközi kapcsolatoknak. A nemzetközi jogi
szabályozásokat csaknem kizárólagosan a nemzetállamok hívják életre és ültetik gyakorlatba,
mely államok a nemzetközi kapcsolatok napirendjének elsdleges meghatározói. Az államok
nagy része fél az autonómiától, mert valamiféle fenyegetettséget lát benne területi
integritására, szuverenitására nézve. Ebben a kontextusban a kisebbségeknek alapvet érdeke
a nemzetközi közösség figyelmének felkeltése, más államok, államcsoportok vagy
nemzetközi szervezetek esetleges támogatásának megszerzése. Küls szereplk lényeges
nyomást gyakorolhatnak egy kormányzatra, melyre egy kisebbségi csoport gyakran nem
képes.
Ugyanakkor a nemzetközi közösség autonómiával szembeni ambivalens magatartása
nyomon követhet az autonómia intézményének egyes esetekben biztonsági kérdésként való
kezelésében is. A biztonság-alapú megközelítés alapján az autonómia biztosítása a stabilitás
megszületésének valószín)ségét tekinti elsdleges szempontnak, így ha a kisebbség fellázad
és szecesszióra törekszik, mint például a koszovói albánok, krími oroszok, a területi
autonómia biztosítása támogatást élvez, mert hozzájárul egyrészt a kisebbségi követelések
mérsékléséhez, másrészt a stabilitás megrzéséhez. De ugyanakkor számos más esetben a
nemzetközi közösség a kisebbségi autonómia-követeléseket elbátortalanítja.
Annak ellenére, hogy az elmúlt évtizedben erteljesen eltérbe került, a kisebbségi
kérdés még nem nyert el egy általánosan elfogadott választ. Néhány eredmény ellenére, ami a
nemzeti kisebbségek nemzetközi jogi védelmét illeti, nem valószín)síthet egy olyan
koherens nemzetközi normarendszer megszületése, amely a felmerül konfliktusok
megoldására szolgáló szankciókat vagy bíróságot is magában foglalná.
A nemzetközi jogszabályozás jelenlegi szakaszában nehéz lenne az autonómiához való
jogot követelni az érvényes nemzetközi jogszabályok alapján. Mint ahogyan az aktuális
esetek is mutatják, az autonómia lehetségét rendszerint az államok egyoldalú alapon
ajánlják, szuverenitásuk korlátozásaként, nem létezvén olyan nemzetközi jogi eszköz, mely
kényszeríthetné az egyes államokat a kisebbségeik irányában történ autonómia létrehozására.
Mindezek ellenére, fként a bels jogalkotás valamint nemzetközi kétoldalú szerzdések
alapján számos sikeresen m)köd autonómia-modell jött létre Európában, melyek sorában a
személyi és területi elven alapuló kialakítások egyaránt megtalálhatóak.
Az autonómiatörekvésekrl általánosságban elmondhatjuk, hogy elssorban bels$,
vagy alkotmányjogi megoldásra várnak, jogalapjuk a kétoldalú nemzetközi
egyezményekben gyökerezhet, a nemzetközi jog szerepe jelenleg az asszisztálás.
Mindazonáltal az egyes nemzetközi jogi kodifikációk hivatkozási alapként szolgálhatnak.
4. Kisebbségi autonómia – a megfelel$ megoldás?

Napjainkban, különösképpen Közép- és Kelet-Európában a nemzeti vagy etnikai
kisebbségek közösségi jogainak biztosítása az egyik legtöbb politikai és jogi vitát kiváltó
kérdés. A kisebbségek közösségi jellegének és közösségi jogainak elismerése a régió legtöbb
országában a többségi társadalom és politikai elit számára politikailag elfogadhatatlan. Az
állam területi épségére és szuverenitásának sérthetetlenségére hivatkozva az ilyen jelleg)
követeléseket már gyakran megfogalmazásuk eltt igyekeznek kiiktatni a politikai napirend
legitim témái közül.
Miért tekintik a nemzeti kisebbségek az autonómiát közösségi jogaik megfelel$
biztosítékaként?
A döntéshozatali folyamatok állampolgárok általi befolyásolása a demokratikuspluralista
politikai rendszereken belül központi kérdésként jelenik meg. Ez a kérdés sokkal
bonyolultabb formában jelentkezik azokban az országokban, ahol egy vagy több, a többségi
nemzettl különböz etnikai csoport él: nemzeti, nyelvi, vallási vagy etnikai kisebbségek. Egy
demokratikus rendszer önmagában nem nyújt automatikusan megoldást e kisebbségek
problémáira. A demokrácia a többség döntésének a kisebbség általi elfogadását jelenti.
Viszont a „gyztes mindent visz” modell nem lehet a megfelel paradigma a nemzeti
kisebbségekkel rendelkez társadalmak számára. A nemzeti kisebbségek által önként
elfogadott többségi döntés a közös sors erteljes érzetét feltételezi, mely hiányozhat ott, ahol
az állam szerkezete erteljesen etnicizált, azon államokban, hol különböz, sok esetben nagy
lélekszámú kisebbségi csoportok élnek. Ez utóbbi esetekben a konfrontáció nagy
valószín)séggel az etnikai törésvonalak mentén jelentkezik: az elmúlt évek eseményei is
bizonyították, hogy a szembenálló felek számára elfogadható megoldás megtalálása egyre
sürgetbb feladat.
Kiindulva a demokrácia alapelvébl, a mindenkori többség elnyben
részesítettségébl, megállapíthatjuk, hogy a kisebbségvédelem érvényesülése érdekében
széles kör), az emberi jogok és a demokratikus jogállamiság keretei közötti, pozitívan
megkülönböztet$ intézkedések meghozatalára van szükség, mely intézkedések célja nem
többletjogok biztosítása, hanem az adott kisebbséghez tartozó személyeket megillet$, a
többségi lakossággal azonos jogok érvényesülésének szavatolása. A nemzeti kisebbség és
többség közötti formálisan egyenl bánásmód önmagában nem elég arra, hogy feloldja a
demokráciából és az emberi jogokból ered diszkrimináció dilemmáját. Az emberi jogok és
alapvet szabadságok gyakorlásakor a többség és a kisebbség két olyan kategória, amely
különböz elfeltételek függvénye. Ha különböz helyzeteket hasonló módon kezelnek, az
valószín)leg valós diszkriminációt eredményez. Szükség van tehát a jogok valódi
egyenlségére, ezért kell a kisebbségvédelemnek a demokratikus rendszer okozta hátrányokat
kompenzálnia mind az egyéni, mind a csoportjogok szintjén.
A kisebbségek tényleges képviselete az egyes döntéshozatali szinteken, az ers,
kisebbségi képviseletet is magába foglaló önkormányzás, a speciális kisebbségi
önkormányzat, vagy az állam intézményrendszerén belüli hatalommegosztás hozzájárulhat a
demokratikus, többnemzetiség) államok hiányosságainak orvoslásához.
A kisebbségek jelents része tehát azért igényli a kisebbségi autonómia valamely
formáját, mivel ezáltal biztosítottnak látja, hogy nem születik akarata ellenére kedveztlen
döntés. A különféle autonómia-elrendezések sok esetben egy kompromisszumot jelenthetnek
az egyik fél követelései és a másik fél kezdeti álláspontja között. Az állam
intézményrendszeréhez kapcsolódva, az egyes autonómia-elrendezések elsegítik a
kisebbségek hatékony védelmét, megteremtve a megfelel közjogi kereteket a kisebbségek
részvételére az ket érint döntések meghozatalában.
Megállapítható tehát, hogy az autonómia egy intézményes keret. A kisebbségi
autonómia ugyanakkor eszköz is. Meghatározó eszköz, amelyet annak érdekében
használhatnak fel, hogy tiszteletben tartsák a kisebbségi csoportok jogait és érdekeit, a
politikai rendszeren belül leképezzék a lakosság sokféleségét, ugyanakkor pedig megrizzék
az állam területi integritását. Az autonómia, az önkormányzatiság azért is t)nik politikailag
kedveznek, mivel a kisebbségeket érint ügyek saját hatáskörben történ intézése révén a
kisebbség biztosítékot kap arra, hogy akarata ellenére nem születik döntés, tehát vagy önmaga
dönt, vagy pedig megkerülhetetlenül hozzájárul ahhoz a döntéshez, amelyet az az állam hoz,
ahol számbelileg alulmarad a domináns helyzetben lev etnikummal szemben. Ha a kisebbség
rendelkezik ezzel a lehetséggel, akkor biztonságban lehet az identitása, nyelvi, kulturális
sajátosságainak megmaradása fell. Ebben az értelemben dönt a kisebbségi
érdekérvényesítést biztosító intézményrendszer léte, m)ködképessége, valamint ennek
anyagi potenciálja, a szükséges erforrások megléte.
Bár számos sikeres autonómia épült ki Európában, hangsúlyoznunk kell, hogy nem
létezik olyan általános érvény autonómiamodell, amely bárhol gyakorlatba ültethet$
lenne. Az egyes országokon belül a többség-kisebbség közötti viszonya különböz, maguk az
egyes kisebbségi csoportok jellegzetességei, azok helyzete is nagymértékben eltérnek
egymástól. Ennek megfelelen minden autonómia más és sajátos, kiépülésük semmilyen
általános modellt nem követ.
Az autonómia intézményesülése sokféle formában bekövetkezhet, sikeres m)ködésük
vagy esetleges bukásuk az adott, releváns politikai kontextus és gyakorlat függvénye. Az
egyes konkrét helyzeteket történelmi, gazdasági, demográfiai, stratégiai, valamint más
tényezk befolyásolják, a legmegfelelbb autonómiaforma megtalálása és kiépítése során az
érintett politikai szereplknek ezen tényezkre kiemelt figyelmet kell fordítaniuk, melyek
esetenkénti partikuláris vonásai dönt módon befolyásolják az autonómia megteremtdését.
Az autonómia kiépülése kölcsönös engedmények elfogadását feltételezi: a többség
lemondását a homogén nemzetállam megteremtésérl, s a kisebbségét, mely lemondva az
elszakadásról elfogadja, hogy nemzeti kisebbségként él az adott állam területén.
Az autonómia megvalósítása gyakran fokozatos lépések során, egy hosszabb folyamat
keretében történik. Nehezen elképzelhet, hogy egy, a távlatokban is jól m)köd kisebbségi
autonómia egyszer s mindenkorra megteremthet. A kisebbségi autonómia kiépülése
folyamatos szabályozáshoz, valamint gyakran kisebb-nagyobb politikai-jogi reformokhoz
kötdik. Ennek keretében a többségi valamint kisebbségi elit közötti folyamatos párbeszéd
rendkívül fontos részét képezi a kisebbségi autonómia felállításának. Európa azon
országaiban, ahol már van m)köd kisebbségi autonómia, az ahhoz vezet úton az államok
kisebbségeikkel folyamatosan tárgyaltak. E tárgyalások keretében elfogadott dokumentumok
pontosan rögzítik a teljes egészében a kisebbségnek átadott hatásköröket, továbbá azokat, ahol
az állammal együtt dönt a kisebbség vagy esetleg fordítva: ahol az állam döntésével szemben
gyakorolhatja a kisebbség a vétójogát, illetve azokat, ahol az állam a fbb irányvonalat jelöli
ki (pl. oktatásügy alapkövetelményei), de a felállított keretek között az érintett kisebbség dönt.
A pénzügyi vetületek részletes kidolgozása szintén mell$zhetetlen: melyek azok a
területek, amelyeket az állam finanszíroz, s melyek azok a szférák, ahol a kisebbség saját
er$b$l is tudja biztosítani a fedezetet. Az ütemterv készítésére is láthatunk skandináv és
dél-tiroli példákat: mely szférák mikor és milyen feltételekkel kerülnek át a kisebbség kezébe.
Az autonómia-modellek sikerességéhez ugyanakkor jelents mértékben hozzájárul
mind a kisebbségi, mind a többségi civil társadalom részér$l történ$ támogatottság
elnyerése. Minden autonómia-modell, ahhoz hogy tartós és életképes legyen, megkívánja
az érintett csoportok hallgatólagos egyetértésének és együttélésének akarását. Továbbá
nem elhanyagolható a demokrácia szerepe sem: a kisebbségi autonómia sikere huzamos
fenntarthatóságra a jogállamiság és a demokrácia tekintetében hagyománnyal rendelkez
államokban a legnagyobb.
Az egyes esetek általánosításából levonható következtetés, hogy az autonómia
megfelel szakértelemmel történ kialakítása esetén alkalmas arra, hogy a kisebbségi
konfliktusokat és problémás ügyeket kielégíten megoldja. Az autonómiák nyugat-európai
alkalmazása pozitív képet nyújt, bizonyítva, hogy alkalmas elrendezés egy adott terület vagy
nemzeti kisebbség érdekeinek védelmére.

A fenti tanulmány más kiadványokban felhasználható a forrás és a
szerz megjelölésével.
http://www.mit.com.ro/autonomia.pdf