Az a fekete betűs nap

2008.12.5
A napokban a fődíjat nyert fiatal felvidéki filmrendező, Bartók Csaba mondta ezeket a megrendítő szavakat Lakiteleken, a kistérségi és kisközösségi televíziók filmfesztiválján: ,,…én Szepsiről már csak Magyarországra jövök látogatni, és nem az anyaországba. Mert igazi anya soha sem dobja el gyermekét."

Világos, egyértelmű szavak. Négy évvel ezelőtt, 2004. december 5-én a kettős állampolgárságról szóló népszavazáson bár győztek az igenek, az alacsony részvétel miatt mégis eredménytelen lett a szavazás. Sokan ekkor szembesültek döbbenten azzal, hogy a nemzet lényegében feladta magát, nem kellenek az ,,anyaországnak" a trianoni békediktátum által elszakított területek magyarjai, nem kell a közös kultúra, az egyazon történelmi múlt. Egy jelentős erővel rendelkező kisebbség megtagadta a több mint ezeréves gyökereket, a hagyományokat, a környező országokban élő, anyanyelven beszélő magyarokat.

Mi vezetett idáig? Kétségtelenül óriási szerepet játszott az évtizedeken át tartó Rákosi-, majd a Kádár-rendszer oktatása, amely szinte nem létezőnek tekintette a magyar nemzeti kisebbségeket, holott óvatos becslés szerint is a rendszerváltásig csaknem három és fél millióan voltak. A magyar kommunisták történetük során egy percig sem voltak nemzetiek – ellentétben a szomszéd országok kommunista államaival –, mindig idegen érdekeket vagy nagy általánosságokban az internacionalizmust képviselték.
Egyik sztálinista történelemtanárom a Köbölkút utcai általános iskolában az ötvenes években odáig merészkedett az órán, hogy egyenesen kimondta: ,,Erdélyben románok élnek, ott nincsenek magyarok, nem is voltak." Valószínűleg nagy megfelelésében a székelyeket románoknak gondolta. Összegezve, a baloldali oktatáspolitika, majd az elmúlt csaknem tíz év liberális oktatása nemcsak a Kárpát-medencei magyarok történelmét írta át – olykor hamisította meg –, hanem minden erővel igyekezett csökkenteni a történelemórák számát, akár a történelmi érettségi eltörlésével is.

Ennek célja nem lehetett más, mint a magyar önazonosság tudat gyengítése, akár megsemmisítése is. Ebben élen járt és példát mutatott hat évvel ezelőtt Medgyessy Péter miniszterelnök, amikor 2002. december 1-jén együtt ünnepelt a román nemzeti ünnepen egy budapesti szállodában Adrian Nastase miniszterelnökkel, és pezsgővel koccintott vele. Ezt tette egy magyar miniszterelnök.

Pedig ez az ünnep Erdély elvesztésének napja, kilencven évvel ezelőtt, ezen a napon az erdélyi románok gyulafehérvári gyűlésükön kimondták a Magyarországtól való elszakadást, és ezzel megszűnt a történelmi Magyar Királyság. Nem tudom, milyen oktatásban, nevelésben részesítették Medgyessy Pétert, de talán tudnia kellett volna, hogy az ezeréves magyar állam területének kétharmad részét nem veszítjük el, ha nem politikai szerencselovagok, mint Károlyi Mihály vagy Linder Béla, kezébe kerül a hatalom. Ők ugyanis lelkiismeretlenül, hit és illúziók nélkül leszerelték a magyar hadsereget, 1,2 millió katonát, és ezzel védtelenné tették a történelmi Magyarországot. Magyarán átjátszották Erdélyt, a Felvidéket, a Délvidéket, Kárpátalját és Burgenlandot a románoknak, cseheknek, szlovákoknak, szerbeknek és az osztrákoknak. A hazafiatlanság tehát már ott elkezdődött, s Kun Béláékkal, Szamuely Tiborékkal folytatódott. Ennek miért kellett örülni? Miért kellett a trianoni tragédia előzményeit ünnepelni a rendszerváltás tizenkettedik esztendejében?

Jó, cselekedetük nem megbocsátható, de érthető, mert kommunisták voltak. Rákosi Mátyás szerette volna, ha Magyarország a Szovjetunió tagállama lesz. Nem lett az. Kádár János erdélyi látogatásakor, marosvásárhelyi beszédében lemondott Erdélyről. Ezek után nem meglepő, hogy a kettős állampolgárság ügydöntő népszavazásán a bal- és liberális oldal minden eszközt bevetett a népszavazás sikertelenségéért. Holott nem lett volna másról szó, mint hogy magyar állampolgárságot kaphassanak azok, akik magyarnak vallják magukat. Kovács László szocialista külügyminiszter még a magyarigazolvány kiadásakor azzal ijesztgette az embereket, hogy huszonhárommillió román lepi el az országot. Tabajdi Csaba szocialista politikus szerint a kettős állampolgárság kiürítené a határon túli, magyarok lakta területeket, ,,szívó hatása" lenne. Lendvai Ildikó MSZP-s frakcióvezető rátett egy lapáttal. Ő úgy vélte, hogy a kettős állampolgárság nem megoldás sem a határon túli magyaroknak, sem Magyarországnak, mert egy tömeges bevándorlás összeroppanthatja az anyaország gazdaságát. A költségvetésből elvett, ötvenmillió forintba kerülő kormányzati propaganda sikerrel járt. A nemmel szavazásra buzdított Gyurcsány Ferenc miniszterelnök és szövetségese, az SZDSZ is. A létében megnyomorított, lelkében megroppantott kisemberek hittek a hazug szavaknak.

Gyászos, fekete nap tehát 2004. december 5. Végkifejletében a jelenlegi szocialista és az őt támogató szabad demokrata politikai elitnek, valamint a magyar értelmiség egy részének súlyos a felelőssége. Súlyos a felelőssége, hogy balliberális sajtója útján, nyilvános fórumokon részt vesz az ősi magyar szimbólumrendszer – Szent Korona, turulmadár, árpádsávos zászló – lejáratásában.
Felelőssége, hogy kialakulhatott az a szellemi Mohács, amelynek már nincs más tartalma, mint a túlélés, egymás letiprása. Felelőssége az is, hogy saját zsebre kiárusítják javainkat idegeneknek, jöttment embereknek. Persze, tudjuk, létezik olyan magyar többség is az országban, s az értelmiségnek is van olyan része, amelynek számít a magyarsága, a magyar föld szeretete, a nemzet, a haza.

Valószínűleg igaza van a jelen legkiemelkedőbb magyar költőjének, a rendszerváltás egyik meghatározó szereplőjének, amikor azt fejtegeti: ez a rendszerváltás, amelyben szerepet vállaltunk, félresikerült, megbukott. A magyar társadalom egészséges erejének fel kell készülnie a második rendszerváltásra!

Remélem, lesz erre erőnk.
Stefka István