Egyetemes emberi jogok?

2008.12.13
„Minden emberi lény szabadon születik és egyenlő méltósága és joga van. Az emberek, ésszel és lelkiismerettel bírván, egymással szemben testvéri szellemben kell, hogy viseltessenek.” Ez a két mondat alkotja az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának híres 1. cikkét. Éppen hatvan évvel ezelőtt fogadta el az ENSZ Közgyűlése e korszakalkotó dokumentumot. A nyilatkozat elfogadása paradigmaváltást jelentett az emberi jogokhoz való viszonyulásban. Jogaink azért vannak, mert emberi természetünkből fakadnak, nem pedig azért, mert valakik adják – ez a paradigmaváltás lényege. Az emberi jogok mindenkit megilletnek – „fajra, színre, nemre, nyelvre, vallásra, politikai vagy bármely más véleményre, nemzeti vagy társadalmi eredetre, vagyonra, születésre vagy bármely más körülményre való tekintet nélkül.”

Az állam feladata szavatolni az emberi jogok betartását, nem kegyként osztogatni azokat. Nem is az, hogy elismerésüket speciális feladatok teljesítéséhez kösse. Emberi jogok és állampolgári kötelességek között egymást feltételező egyenes összefüggés nincs. Emberi jogai még egy veszélyes bűnözőnek (vagy egy futballhuligánnak) is vannak.

Politikusok, államférfiak (vagy legalább a tanácsadóik) bizonyára sokszor elolvasták az elmúlt hatvan év alatt a fent említett két mondatot. Olvasták, de nem értették. Nézték a szöveget, de nem látták a mögötte megbúvó erkölcsi tartalmat. Hivatkoztak rá, de félremagyarázták. Hirdették, de közben csak a saját érdekeikre gondoltak. Nagyon gyakran így volt, és még ma is nagyon gyakran így van. Elég, ha Kínára, Kubára, a Közép-Keletre vagy Afrika számos országára gondolunk, ahol az emberi élet vagy az emberi méltóság keveset jelent. Európában sem teljesen ideális a helyzet, habár összességében el kell ismerni, hogy mind az Egyetemes Nyilatkozat, mind a rá épülő többi fontos nemzetközi emberi jogi egyezmény fontos szerepet játszott abban, hogy az emberi jogok kérdését manapság már semmilyen körülmények között nem lehet megkerülni vagy teljességgel ignorálni.

Mivel az Emberi Jogok Világnapja év végére esik, így jó alkalmat nyújt arra, hogy a saját államunk emberi jogi politikáját ezen a napon értékeljük. Szlovákia 2008-ban rosszul szerepelt. Az állami intézmények működésében ismét felülkerekedett az az irányzat, amely az ún. nemzeti és állami érdeket („národno-štátny záujem”) az egyén jogai fölé helyezi. Ismét megkérdőjelezhetővé vált a bűnüldöző szervek, valamint az igazságszolgáltatás függetlensége. Ismét gyaníthatóvá vált, hogy a rendőrség, egyes ügyészek, sőt bírók hatalmi megrendelésre dolgoznak, vagy legalábbis bizonyos esetekben úgy járnak el, mintha a végrehajtó hatalom meghosszabbított karjaként működnének, vagy korrupciós befolyás alatt hoznák meg döntéseiket. Mindezeket a visszásságokat pedig a szlovák–magyar feszültség szításával, a magyar veszéllyel való riogatással, művileg kreált álproblémák végtelenségig elnyújtott boncolgatásával próbálja elkendőzni a hatalom, miközben ténylegesen is csökkenti a kisebbségi jogok egyszer már elért szintjét. Ez ugyancsak ellentétes az emberi jogok modern felfogásával.

Halmozott sűrítménye a kérdés mindezen sajnálatos dimenziójának Malina Hedvig esete, amely mind a mai napig nincs lezárva. Ez az ügy abba a kategóriába tartozik, ahol még a végrehajtó hatalom befolyásának látszólag szilárdan ellenálló állami szervek függetlensége is meginogni látszik (konkrétan a Főügyészségről van szó). Mert ez, ugye, magyar ügy.

Ugyanúgy, mint Slota magyarellenes kirohanásai. Ezek az eperjesi ügyészség szerint a szólásszabadság tágabb értelmezésébe még beletartoznak. Nem úgy azonban Duray Miklós véleménye Slotáról, az már becsületsértésnek számít a bíróság szerint és elkövetőjét keményen meg kell büntetni. És még csak „nem is illik” úgy istenigazából kiállni mellette, mert hát Durayról van szó. Meg szerencsétlen Bósza János mellett sem illik kiállni, pedig hát teljesen indokolatlanul utasította el a belügyminisztérium a polgári társulása bejegyzését. Egy komáromi hagyományőrző csoportot sem volt hajlandó a belügy addig bejegyezni, amíg nem zárkózott el a Kárpát-medence kifejezés használatától, mert ez a kifejezés állítólag aláássa a szlovák állam érdekeit. Meg a Pospolitosť működését is teljesen indokolatlanul függesztették fel. Legalábbis akkor, amikor megtették, erre valóban nem volt komoly indok. Mindenesetre nem több, mint az alatt a tizenhárom év alatt, amióta a szervezet működik. Meg a Ria, ria, Hungária rigmus skandálása, vagy a történelmi Magyarországot ábrázoló zászlók lengetése – ez sem tartozik a szólásszabadság körébe. Ez már nemzetgyalázás és az ország területi épsége elleni támadás, amiért elkövetőit, meg a véletlenül ott tartózkodókat agyba-főbe kell verni. A bíróság megbüntette a Viva Rádiót (azelőtt Twist), mert állítólag csúnyát mondott Harabin igazságügyi miniszter egyik barátjáról, egy nagymihályi bíróról. Illetve nem is a rádió mondta, csak idézte az akkori belügyminiszter, Vladimír Palko szavait. De azért megbüntették. A rend kedvéért. Mert Harabinnal és barátaival nem lehet csak úgy packázni.

Evezzünk más vizekre. Az illetékes szervek a bazini polgárok és a bazini önkormányzat véleményét, érdekeit semmibe véve, az európai normákat megkerülve, tűrik, hogy a város tőszomszédságában, gyakorlatilag a házaktól néhány méterre, óriási szemétlerakat épüljön. Az i-re a pontot a pozsonyi kerületi bíróság tette fel azzal, hogy elutasította a polgárok beadványát. Mindezt nem csak azért kiemelten említésre méltó, mert ezek után bármely város Bazin sorsára juthat, hanem azért is, mert itt a participáció elvének súlyos megsértéséről van szó. Általános jogszabályok meghozatalánál demokráciában a többségi döntés elve érvényesül ugyan, ám speciális jogszabályoknál a döntéshozatal elképzelhetetlen az érintett (általában számbeli kisebbségben levő) csoport megkérdezése, sőt, aktív részvétele nélkül.

Ugyanez a gond a magyar nyelvű tankönyvek névhasználatával. Ha a kisebbségnek joga van használni saját nyelvét, ebbe beletartoznak a földrajzi elnevezések is. Ez az érem egyik oldala. A másik pedig az, hogy fontos kisebbségi oktatásügyi kérdésekben döntéseket csak a kisebbségek bevonásával szabadna hozni. Ez nemcsak EBESZ-ajánlás, hanem bevált gyakorlat azokban az országokban, ahol valóban „szinten felüli” a nemzetiségi politika. A kérdés újbóli megnyitása a „bevett”, illetve „nem bevett” megnevezések problémája mentén pedig egyenesen visszataszító. Egyrészt azért, mert az 1898. évi, „a község- és helynevekről” szóló törvény alapján magyarosított helységnevekből egy negyedikes honismeretkönyvben bizonyára nem szerepel egy sem. Másrészt, az állam nyugodtan ráhagyhatja a magyarokra, illetve a szakértőkre, mit tekintenek bevett névnek. (Az is lehet, hogy az 1898-as Bánffy-féle listáról egyet sem, vagy nagyon keveset.) Harmadrészt pedig, ha az 1898-as törvény érzéketlen beavatkozást jelentett a nemzetiségek életébe, minek nevezhető az 1947-es frontális szlovákosítás? Óriási pofonnak? Mert Štúrovo, Hurbanovo, Kolárovo, Sládkovičovo, Šafárikovo, Gabčíkovo, Hamuljakovo, Palárikovo, Švermovo, Palkovičovo, Kalinčiakovo név addig nem létezett, semmilyen formában. A parlament elfogadott egy törvényt, utána még „javított” is rajta, mely szerint, ha az államérdek úgy kívánja, az emberek vagyonát szabályos végzés nélkül is ki lehet sajátítani, autópályavagy gyorsforgalmú út építése miatt.

Összességében tehát el lehet mondani, hogy 2008-ban ez az ország megközelítette azt a pontot, amelyet úgy szokás jellemezni, hogy ha a kormány vagy a parlament ülésezik, a polgárok vagyona és szabadsága veszélyben van. Még szerencse, hogy az alkotmány és a nemzetközi emberi jogi egyezmények ilyen esetekre is nyújtanak a polgároknak fogódzót arra vonatkozólag, mit is tehetnek saját érdekükben. (Petőcz Kálmán)
forrás: Újszó