Már a székelyek is rájöttek, hogy az etnikai alapú autonómia kivitelezhetetlen. Az ami a CA tervezetében már 3 éve benne van, azt Erdélyben most fedezik fel. Amire Öllős azt mondta hülyeség, vagyis a CA autonómia tervezete, valójában ez az egyedüli járható út.
A székely autonómia-küzdelem tíz legnagyobb hibája
bedaráló
A székely autonómia-küzdelem tíz legnagyobb hibája
Czika Tihamér | 2009-09-18 20:30:03
Körmére néztünk a harcnak, és az köldöknézősnek bizonyult. Első öt kifogás javaslatokkal fűszerezve.
A székely „autonómiaharc” valahol 2003 környékén gyorsult igazán fel, először 1918 óta. Azóta már minden kampányban újra és újra folyik a küzdelem. De ne legyünk rosszak, most már kampányon kívül is. Ki ahogy tud, úgy küzd. Van, aki térképet rajzol, és azt reméli, hogy ettől már nemcsak az ő fejében, hanem a Hivatalos Közlönyben is autonómia lesz.
Mások önkormányzati gyűléseket tartanak, ahol ha más kézzelfogható eredmény egyelőre nem is születik, a polgármesterek 300 kilométert átívelő kapcsolatokat teremtenek, amelyekből akár virágzó együttműködések is származhatnak.
Ezeket a két héttel ezelőtti autonómiagyűlés-dömping óta összevetettem azzal, amit más európai autonómia-küzdelem történetéről, mindennapjairól, problémáiról és sikereiről olvastam, tapasztaltam. Az alábbi tíz pont az itthoni hibákról nincs feltétlenül fontossági sorrendben, a bírálatokhoz javaslatokat is társítottam.
1. Magyarul zajlik, románul kellene
Talán furcsa, hogy ezzel kötekszem, de az autonómiaharcot nem önmagunkkal kell megvívni, hanem a többséggel, a románokkal. Ezzel nem azt mondom, hogy nem fontos a saját belső közéletben ennek a célnak a kommunikációja. Nem azt mondom, hogy nem fontos azon erdélyi magyarok meggyőzése, akik talán még nem hisznek benne, nem értik, vagy egyszerűen nem érdekli őket.
De ezeknél sokkal fontosabb az, hogy a románok megértsék, a román közvélemény, politikum, a román szomszéd az udvarban vagy a román munkatárs a pékségben. Mivel bármilyen területi autonómia elfogadása a román parlament joga, amelynek 90 százaléka románokból áll, és amely 90 százalékban a román etnikumú állampolgárok kegyeit keresi a következő választásra. Akit tehát meg kell győzni ennek szükségességéről, azok ők, és nem a székelyek.
A székely autonómiaharc elsősorban román nyelvű kellene, hogy legyen román tájékoztató anyagokkal, román médianyomulással, román honlapokkal és gerillamarketinggel, és nem utolsó sorban románul igen jól beszélni és vitázni tudó üzenethordozókkal, politikusokkal, akiknek olyan gyakran kellene megjelenniük a román médiában, amilyen gyakran csak lehetőségük adódik rá.
2. Egység helyett megosztottság
Teljesen normálisnak tartom, hogy egy 1,5 milliós közösség politikailag megosztott, sokszínű. Ennél kisebb lakosságú államoknak van teljes spektrumú politikája. Persze kisebbségi létben már másképp tevődnek fel a dolgok. Az udvarhelyi választásokon elfogadható, hogy két magyar politikai erő szapulja egymást, az autonómiaküzdelemben azonban ez már öngyilkosság.
Nincs olyan európai autonómia, amelyet két külön projektként futtatva harcoltak volna ki úgy, hogy a harc közepette a két autonomista tábor egymást szidta volna, egymás legitimitását és hitelét kérdőjelezte volna meg hetente. Belső viták mindenütt voltak, de a kulcsfontosságú időszakban mindenki egységet mutatott a a többségiek felé.
Lehet bármi másban küzdeni közösségen belül, de kifele egy darab autonómiaprojekt mögé kell felsorakozni, egyetlen törvénytervezet, egyetlen térkép, egyetlen igénylista, egyetlen szimbólumrendszer és mindennél fontosabb módon: egyetlen harci stratégia és egységes kommunikáció mögé. Ha ez nincs, akkor egyszerű a képlet: divide et impera.
3. A gazdasági perspektíva mellőzése
Vitatható, hogy mennyire szegény vagy sem Székelyföld. Kérdés, hogy mihez képest, Botoşani-hoz vagy Brassóhoz? Vitatható az a román közhely is, miszerint a székely megyék költségvetési hiányait Bukarestből kell kipótolni, vagyis ezek a megyék „eltartott megyék”.
Ha figyelembe vesszük azt, hogy hány nagy forgalmú székelyföldi céget kényszerítenek az adózási törvények bukaresti adófizetésre, akkor máris másképp néz ki a régió valódi termelése. Nem mindegy az sem, hogy Parajd környékéről beszélünk vagy Balánbányáról a régión belül, ha az önellátási szintet akarjuk mérni.
Egy dologban azonban kiegyezhetünk: Székelyföld, az a két és fél megye, amit mi annak tartunk, nem tartozik Románia leggazdagabb, legjobban húzó régiói közé. Sőt a terület nagyobbik része inkább a szegényebbek fele húz, mintsem a gazdagabbak felé. Minden valószínűség szerint jelen pillanatban egy székelyföldi autonóm régió központi költségvetési forrásokra szorulna.
Szegény autonóm területek csak a volt szovjet utódállamokban vannak, de olyan kiszolgáltatott és kontrollált „autonómia” talán nem kívánunk lenni. Nyugat-Európa autonómiái tipikusan gazdag régiók, amelyek autonóm módon tudnak létezni gazdasági szempontból is, sőt gazdasági hatalmukkal, egyesek stratégiai fekvésükkel is erős tárgyalási pozícióban vannak a központi kormánnyal szemben.
Böhömnagy tüntetés Csíkszeredában
A XXI. század újra a gazdasági erő, a tőke százada lesz. Akinek van pénze, az erős, akinek nincs, az gyenge. A gyengéknek gyengék az alkupozíciói, gyengék a zsarolási pozíciói, gyengék a lobbipozíciói. Székelyföld autonómia-küzdelmének sikere lehetetlen gazdasági megerősödés nélkül.
Egyetlen autonómia-terv, stratégia, felkészülés sem nélkülözheti a helyi gazdasági parkok létesítését, a befektetők idevonzását, az infrastruktúra rendbetételét, a munkaerő piaci igények szerinti képzését, a kereskedelmi kapcsolatok segítését, a kormányzati befektetések növelését, stratégiai beosztását, stb.
A már-már közhelyes turizmust is át kellene gondolni. Az etno-, vidéki turizmus soha nem fog nagy összegeket hozni, az mindig is csak a magyarországi középréteg évi nemzeti fapados kiruccanása marad. Egy professzionális szállodalánc mai standardoknak megfelelő wellnes-gyógyászati szolgáltatásokkal, télen sí-, nyáron tracking és wildlife-turizmussal megspékelve már olyan nyugati rétegeket is idehozhat, akik nem aprópénzben mérik a vakációt. Ehhez azonban közeli reptér kell, jó minőségű utak, és természetesen ötcsillagos szolgáltatások. Magyarul: befektetés, tőke. És talán egy kis mentalitásváltás is.
4. Szimbólumok előtérben, nem a szubsztancia
A székely autonómia-küzdelem kezdetektől fogva elsősorban a nemzeti szimbólumokra épített, politikai kommunikációs játék volt. Így van ez nagyjából ma is, akár az SZNT-MPP, akár az RMDSZ-EMNT oldalt nézzük. Az autonómiával előbb találkozott a székely polgár kampányszlogenként, mint tájékozatófüzetként, előbb hallott róla politikai beszédben, mint szakmai konferencián, előbb tudta a himnuszát, mint a területét.
Az autonómia kérdésének politikai jellegével nincs baj, egyértelmű, hogy a politikusok dolga lesz azt véghezvinni. A baj azzal van, hogy igen vékony az, ami e mögött van. Kevés a szaktanulmány egy-egy stratégiai területen, kevés a konferencia, kevés a tájékoztatófüzet, kevés a honlap, hiányzik gyakorlatilag a kérdés részletes kibontása, rendszerezése.
Máig nem tudjuk pontosan, melyek Székelyföld határai, máig nincs egy olyan törvénytervezet, amelyet mindenki elfogadna, és amely bemutatná, pontosan milyen jogköröket és intézményrendszert akarunk, máig nem tudjuk, milyen gazdasági, szociális és interetnikus kapcsolati hatásai lennének, ha életbe lépne a terület autonómiája.
Mivel hiányoznak a részletek, nincs amit társadalmiasítani sem, a szimbolikán kívül. Hisz mit tud ma mondani egy székely politikus az érzelmek felhergelésére hajtó történelmi és nemzeti közhelyeken kívül a székely területi autonómiáról? Ha egy politikus nem tudja részleteiben elmagyarázni ennek a struktúrának a lényegi elemeit, hogyan várhatjuk el, hogy a laikus polgár megértse, miről is van szó?
Autonómia követelés
Még több autonómiáért kattanj a képre!
Még súlyosabb és fontosabb: hogyan várhatjuk el, hogy egy román polgár vagy politikus értsen ebből bármit azonkívül, hogy a magyarok megint el akarnak szakadni tőlünk valamilyen módon?
Ha belátható időn belül, azaz maximum 1-2 éven belül nem születik meg egy olyan közös autonómiatervezet, amelyet mindenki felvállal, amelyről ki lehet adni egy román és magyar nyelvű, részletes tájékoztató anyagot, az autonómia fogalma teljesen át fog menni az értelmezhető realitás világából a vallásos dogma kategóriájába (amiben hiszünk, de nem tudjuk, hogy mi az, hogy néz ki, mire jó, sőt abban sem vagyunk biztosak, hogy létezik-e egyáltalán).
5. Történelemre hivatkozik, amely mindenkinek más
Az autonómia-diskurzus központi eleme Székelyföld, a székelység történelmére való alapozás. Kérjük vissza az évszázados autonómiánkat, az volt nekünk, az jár nekünk. Csakhogy ezzel az érveléssel több nagy baj is van. Székelyföld autonómiáját nem a románok, hanem a magyar kormány szüntette meg 1876-ban, Erdély vármegyésítésekor, mert annak struktúráját túl elavultnak találta. Az is volt, és még inkább az lenne ma is.
A kis, rurális székekre való töredezés teljesen felesleges bürokratikus rendszereket hozna létre, amelyek még jobban nehezítenék az így is gyengén működő államigazgatást, nem beszélve gazdasági értelmetlenségéről.
A középkori erdélyi politikai berendezkedés emlegetése egy román emberben pontosan az ellenkező reakciót váltja ki, mint amit mi szeretnénk. A románokat bár említik a hiteles helyek oklevelei a magyar államiság erdélyi kiterjeszkedésének idején, vallásilag a XVIII. század elejéig, politikailag egészen a XIX. század második feléig nem ismerték el közösségként. Pedig a XVII. század második fele óta a lakosság többségét alkották.
Mit gondolnak a székelyek az autonómiáról? Hát a székelyföldi románok? Itt megnézheted.
Egy románnak az erdélyi középkor nem visszahozandó berendezkedést jelent, hanem mellőzést, politikai és vallási diszkriminációt, a saját oktatás és magaskultúra létrehozásának a lehetetlenségét, a más etnikumú elitek kormányzását. Az ő középkori és újkori erdélyi történelmük más, mint a mienk, arra hivatkozni teljesen kontraproduktív. Úgy kell ezt elképzelni, mintha egy magyart arról próbálnánk meggyőzni, hogy a török megszállás alatti politikai-közigazgatási rendszert kellene visszahozni, mert az volt a legjobb.
Itt nem a történelmi igazságokat vitatom, hisz a maga szemszögéből valószínűleg mindkét félnek igaza van, hanem a mai, történelmi alapú érvelés kommunikációs zsákutcáját kívánom hangsúlyozni.
Egy autonómmá válni kívánó régió történelmi alapjai fontosak. Az uniós regionális politikák is azt állítják, annak a régiónak van esélye fejlődni, belső kohéziót kialakítani, amely történelmileg is egységben volt. De egy területi autonómia-követelés esetében a történelmi érv valahol a 13. kellene, hogy legyen a politikai, közigazgatási, gazdasági, emberközelségi, kulturális, stb. után. Különösen akkor, ha a két fél történelem-értelmezése teljesen más. És tudjuk: teljesen más.
Bírálat-ízelítő a folytatásból:
* külpolitikai lobbi kezdetlegessége és maradisága
* etnikai jelleg túlhangsúlyozása az európai helyett
* regionális autonómiában érdekelt szövetségesek hiánya
* érdektelenség a 60 százaléknyi, nem székelyföldi erdélyi magyarral szemben
http://www.manna.ro/bedaralo/szekely_autonomia_kuzdelem_tiz_legnagyobb_hibaja_2009_09_18.html
Czika Tihamér:
A székely autonómia-küzdelem tíz legnagyobb hibája II.
6. A külpolitikai lobbi kezdetleges és maradi
Egyik legalapvetőbb kommunikációs szabály, hogy egy marketingszöveget a befogadó ízlésére, mentalitására, ingervilágára kell építeni, nem az üzenet küldőjére.
Konkrétan: teljesen felesleges a székely autonómiáért felszólalni nyugaton magyar történelmi, etnopolitikai és eltúlzott sérelmi érvekkel.
Ezek nem működnek Brüsszelben, Strassbourgban, New Yorkban, nemzetközi intézmények előtt általában.
A régió történelmét nem ismerik egyik verzióban sem, ha meg röviden előadjuk, indulásból nagyon szkeptikusak, hisz megszokták, hogy Közép-kelet Európában még egy tanyának is két történelme van.
Kisebbségi jogok hiányát, elnyomást kiáltani ugyanakkor teljesen hiteltelen. Jogosan nem veszik be, hisz Románia valóban teljesítette azokat a minimális standardokat, amelyeket az európai nagypolitika elvár, amelyeket az Európa Tanács különböző chartái ratifikálásával vállalt. Az alkalmazásnál vannak hézagok, de valljuk be, túlzás az a kijelentés, hogy el vagyunk nyomva. Helyzetünk egy európai kisebbségjogi skálán a pozitív kétharmad környékén van, ha Baszkföldet vesszük a maximumnak, és a görögországi kisebbségek helyzetét a minimumnak.
Hogy ez nekünk nem elég, hogy ekkora méretű és örökségű kisebbségként többre volna jogunk és lehetőségünk, nem vitás. De ez a „több” már nem a „vannak jogaink, vagy nincsenek jogaink, van elnyomás, vagy nincs elnyomás” kategóriába tartozik. Itt a kérdés – és ezt nyugaton nagyon jól tudják – a kollektív önrendelkezési jogokról szól. Ez már csak akkor lesz nemzetközi kérdés – jogi és politikai értelemben egyaránt –, ha polgárháború, etnikai tisztogatás veszélye áll fenn.
Kollektív jogok területi alapú érvényesítéséről a nyugati nagyhatalmak ma már jobban irtóznak, mint egy nukleáris háborútól. Megégették magukat Boszniában, Koszovóban, legújabban Grúziában is. Legyen tiszta: sem az EU, sem az ET, sem az EBESZ, sem az ENSZ, sem az USA, sem senki más nem fog soha kiállni a székely területi autonómiatörekvések mellett, legfeljebb ha népirtás veszélye áll fenn. Attól meg őrizzen meg minket a sors.
Dupla mérce ez valóban, ahol a fegyvert fogó kisebbséget előnyben részesítik, a békésen harcolót pedig érdektelenséggel büntetik. De jelenleg ez a helyzet. Nem akarnak újabb etnikai konfliktusgócot (ők ennek látnak minden ilyen törekvést), menekülnek a döntőbírói felelősségtől, és nincs semmiféle hatáskörük kollektív kisebbségi jogok érvényesítésére, kikényszerítésére Romániában.
Nem is valószínű, hogy belátható időn belül meg fog születni jogilag kötelező erejű nemzetközi jogszabály a kollektív kisebbségi jogok terén, hisz az több európai állam érdekeit sértené. Ettől ezt még igényelni kell, de érdemes mégis a lobbitevékenységet a célzott befogadóképességéhez és érdeklődéséhez szabni.
A székely autonómiatörekvés nyugati lobbija későn indult, túl kevés finanszírozással és túlságosan gyenge emberállomány bevetésével. Ez a lobbi jelen pillanatban téves érvekre épül (történelem, elnyomás, sérelmek), hiányoznak az angol és francia nyelvű tájékoztató anyagok. Szinte kizárólag politikai síkon folyik, vagyis hiányzik a szakmai és média oldala (konferenciák, honlapok, online videók, sajtóhirdetések, fizetett riportok, akadémiai marketing, stb.). Nem utolsó sorban kezdetleges állapotban van az európai szintű szövetségesek bevonása is.
A feladat: eljutni legalább arra a szintre, amilyen szinten a katalánok promoválják jelen pillanatban saját önrendelkezési harcukat: sok helyen, digitális médiával, közérthető tájékoztatással, idegen nyelven, olyan témákkal, területekkel, amelyek érdeklik a világot, amelyek a máról szólnak, nem (csak) a múltról. Nekünk az első feladat még mindig az, hogy egyáltalán behelyezzük magunkat az európai köztudatba, hogy ne legyen többé olyan mérvadó politikus, aki ne tudja, hogy hol élünk, mennyien, milyen jogokkal, milyen célokkal.
7. Túldimenzionált az etnikai jelleg az európaival szemben
Sokkal eladhatóbb lenne Székelyföld autonómiája a románok és Európa felé is, ha azt legalábbis kommunikációban nem az etnikai alapra építenénk. Persze nem hülye senki, tudják, hogy nem véletlenül akarunk pont olyan területen autonómiát, amelynek határai többé-kevésbé egybeesnek a román-magyar etnikai határokkal.
Mégis, ha a kommunikációban állandóan az EU által is preferált regionalizmusra hivatkoznánk, ha minden alkalommal, amikor etnikai szeparatizmussal vádolnak, kihangsúlyoznánk, hogy ez nem a magyarok, hanem az ott élő, bármely etnikumú egyének autonóm közigazgatása akar lenni, máris jóval emészthetőbb lenne.
Amíg az egész székelyföldi autonómia a „székely nép” önrendelkezési jogaira épül, ez a projekt emészthetetlen. Mert kirekesztő. Kirekeszti az ott élő, nem kis számú román és roma közösséget. Emészthetetlen azért is, mert minden román szemében etnikai szeparációról szól, még akkor is, ha ez nem teljes értékű (nem függetlenséget követelünk), hanem csak részleges (a szuverenitás egy kis, nem stratégiai része adódik csak át helyi szintre).
Igen hamar elfelejtettük, hogy 1918 előtt az akkori kisebbségeink hasonló követeléseitől pontosan ugyanúgy borsózott a hátunk, mint a románoknak most. Hogy lássuk ezt a másik oldalról, képzeljük csak el, hogy Jász-Nagykun-Szolnok megyét nagy többségében románok laknák, akik egyszer csak kijelentik, márpedig etnikai alapú autonóm területet akarnak ott létrehozni, az ENSZ által is elismert népek önrendelkezési jogára hivatkozva. Vajon hogyan reagálna erre Budapest?
A másik gond a nemzeti önrendelkezési jogra való hivatkozással az, hogy mind a románok, mind a nyugatiak fejében azonnal Koszovó esete kattan be. Érthető, hisz a közelmúlt legismertebb nemzeti alapú önrendelkezési küzdelme ehhez a területhez kapcsolódik. Mi a baj Koszovóval? A probléma vele az, hogy Koszovó előbb autonómiáját kérte vissza, majd a kedvező nemzetközi helyzetet kihasználva, elszakadt. Más kérdés, hogy a szerb népirtás következtében erre akár joga is volt, de itt most az eredményen van a hangsúly.
Hogyan legyen bizalma egy többséginek egy olyan autonómia-törekvésben, amely ugyanazokra az érvekre épül, mint a koszovói, ugyanazokra az önrendelkezési és történelmi jogokra, elnyomás-diskurzusra épít? Hogyan higgye el egy többségi, hogy mi megelégszünk a területi autonómiával, ha állandóan Koszovóval példálózunk, előszeretettel hivatkozunk rá, sőt üdvözöltük a függetlenségét?
Az a logika, miszerint a Koszovóra való hivatkozásból a románok azt a következtetést kellene, hogy levonják, hogy mi éppen hogy nem akarunk elszakadni, mi csak az autonómiánkat akarjuk, és hogyha azt nem adják meg, lám mi lesz – tanuljanak ebből –, teljesen téves. Egy román politikus, közéleti ember szemében – tegyük hozzá, egy nyugati szemében is – Koszovó egyenlő az etnikai szeparatizmussal, Baszkfölddel, Abbháziával, Dél-Oszétiával, Nagorno-Karabakhal, fegyveres konfliktussal, és cseppet sem az jut eszébe, hogy lám mi a vége annak, ha nem adnak autonómiát.
Mi tudjuk, hogy nem akarunk függetlenséget, nem akarunk elszakadni, de ezt nehezen tudják elhinni nekünk, ha pontosan egy olyan esettel példálózunk, amelynek épp ez a lényege. A mi logikánk, nem az ő logikájuk, a figyelem-felhívásba álcázott fenyegetés pedig nem bizalomgerjesztő politikai üzenet.
Székelyföld területi autonómiájának csak akkor van esélye, ha azt nem etnikai, nemzeti önrendelkezési alapokra, hanem az európai regionalizmus, közigazgatási decentralizáció, szubszidiaritás elveire építjük. Magyarul: el kell felejteni a „székely nép” önrendelkezési jogát. Előtérbe kell helyezni az aszimmetrikus regionalizmust mindenféle etnikai, etno-történelmi, etno-sérelmi hivatkozás nélkül. Előtérbe kell helyezni a régió multikulturalitását, saját egyedi, megvédendő multikulturális örökségét, és meg kell győzni a helyi románságot és cigányságot is, hogy álljanak a projekt mellé. Ez az igazi kihívás.
8. Hiányoznak a regionális autonómiában érdekelt szövetségesek
A spanyol és az olasz példa talán a legjobb arra, amikor egy általánosan igényelt regionalizáláson belül, egyes autonóm régióknak sikerült a mindenki által megkapott közigazgatási autonómián túlmenni, és annak sajátos etnikai dimenziót is adni. Spanyolországban 1978-ban a központi kormány alkotmányos reform keretében, több régió közös nyomására végül mind a 17 régiónak nagyjából hasonló autonóm státust adott. Ezután kezdődött a jogkörök további bővítése, amelynek az élén Baszkföld és Katalónia saját autonómiájuk állandó újratárgyalásával annak nemcsak teljes körű etnikai spektrumot adott, de még nagyobb gazdasági, adópolitikai vonzatot is.
Azaz sokkal több esélye volna a székelyföldi autonómia-törekvésnek, ha ahhoz szövetségeseket lehetne találni más régiókban. Vannak még olyan régiók Romániában, amelyek szívesen látnák a saját adójuk helybennmaradását, jogköreik bővítését a központi kormányzattal szemben. Itt van elsősorban az átlagnál jóval fejlettebb Bánát, Brassó vagy Kolozs, de érdekelt lehet ebben akár Szucsáva megye (Bukovina) vagy Dobrudzsa is.
Ehhez természetesen az is kell, hogy Székelyföld területi autonómiáját az ország regionalizálásának folyamatába kell csomagolni, mentesíteni kell etnikai jellegétől, és elsősorban a szubszidiaritás elvére kell helyezni (lehozni a minket érintő döntéseket helyi szintre). Közös nyomásra – figyelembe véve a román pártok helyzetét is, ahol a helyi kiskirályok nyomásgyakorlási ereje egyre nagyobb – Bukarest nagyobb eséllyel vágna bele egy olyan közigazgatási reformba, amely a mai megyéknél területileg nagyobb, jogosítványokban autonómabb régiókat eredményezne.
Ezen belül egy székelyföldi, de akár partiumi vagy közép-erdélyi régió megteremtésének jóval elérhetőbbek az esélyei. Egy létező, elismert közigazgatási egységen belül már könnyebben lehet etnikai elemeket is érvényesíteni. Gyakorlatilag ez történik ma a két magyar többségű megyében, ahol minden létező helyi közigazgatási jogszabályi keretet arra is használunk, hogy erősítsük ezen megyék kétnyelvű, bi-kulturális jellegét.
Az ország erős – akár az autonóm régiókig elmenő – decentralizációja minden gazdagabb régió érdeke. Ezt a tényt még nem ismertük fel kellőképpen elsősorban azért, mert elvakítjuk magunkat a román többségű régiók által fel nem vállalható etnikai és sérelmi alapú üzenettel, történelmi diskurzussal, holott nem ezek a kérdések a XXI. század Európájában a regionalizálódás fő mozgatórugói.
Nem lenne baj az, ha Udvarhelynek annyi autonómiája volna, mint Caracalnak akkor, ha ennek a szintje ütné a spanyol vagy olasz autonóm közösségek jogköreinek a szintjét. Egy ilyen keretben már csak egy-két lépés lenne Katalóniává válni.
9. Tudatos vagy bagatellizált összemosódás a szélsőjobbal
Székelyföldön ritka az a magyar felvonulás, legyen az egy autonomista tüntetés, nagygyűlés vagy akár egy március 15.-i ünnep, ahol ne jelennének meg a HVIM képviselői, a sajátos katonás egyenruhában, bakancsosan, Árpád-sávos zászlókkal, saját fekete zászlóikkal. Senkit nem zavarnak.
A legutóbbi SZNT-MPP székelyudvarhelyi autonomista rendezvényen, jól látható helyen a HVIM képviselői mellett a Magyar Gárda képviselői is helyet foglaltak, saját felszerelésben, ruházatban, zászlókkal.
Hasonló elemekkel tűzdelt sajtóbeszámolót lehetne írni évente a gyergyószentmiklósi EMI táborból is, ahol a Székelyföld autonómiájának a különböző előadásokban elhangzott követelését könnyen össze lehet mosni a szóban és jelképekben felvonuló erdélyi és magyarországi magyar szélsőjobb szervezetekkel, a revizionista Jobbikkal. Az SZNT szervezte székelyföldi autonomista rendezvényekről nem hiányoznak a revizionista szimbólumok sem, legyen az Nagymagyarország térképe vagy a fáklyás, T betűs Trianon zászló.
De nemcsak külsőségekről van szó. Ilyen rendezvények egyes felszólalásai sem mellőzik a revizionizmust. Trianon a kötelező hergelőszó, a román „megszállás”, elnyomás pedig már egyenesen közhely. Pengeélen táncol egy-egy elhangzott mondat a történelmi nosztalgia és az irredentizmus között.
A revizionista üzenet a halál csókja az autonómia-küzdelemnek. Nagyon magas labdát kap ezzel a román politikum és a román sajtó is. Hiába magyarázzuk, hogy mi csak Székelyföld területi autonómiáját akarjuk Románián belül, a román állam szuverenitását és integritását megőrizve, ha a legtöbb autonomista rendezvényről szóló beszámolóba bele lehet írni (bele is írják) a szélsőjobboldali szervezetek felvonulását, irredenta szimbólumok használatát, a revizionista üzenetek elhangzását.
Természetesen a román sajtó, a román politikum rosszindulatúan ki is használja ezt, és igen könnyen irredentizmussá skatulyázza be az autonómia kérést – holott valójában nem az, nincs Trianont revideáló célja. De nem mi adunk erre lehetőséget? Nem mi adjuk a muníciót a kezükbe azzal, hogy akár tudatosan, akár csak bagatellizálva, de helyet adunk rendezvényeinken a szélsőjobboldali irredenta üzeneteknek is?
Nehéz megérteni ennek a problémának a súlyát magyar szemmel. Megint csak azt tudom mondani: nézzük meg a fordított helyzetet. Melyik magyar államférfi hitte el 1892-ben az erdélyi román Memorandistáknak, hogy ők csak a kollektív kisebbségi jogaikat, választási rendszeri, oktatáspolitikai, sajtópolitikai, valláspolitikai, stb. jogaikat követelték azzal, hogy Erdély autonómiáját kérték vissza, és megkérdőjelezték a magyar állam nemzetállam jellegét? Egy sem.
Sosem tudjuk már meg, hogy ha ekkor enged a magyar állam, megálltak volna-e itt. Nem is ez a fontos. A fontos ebből a történetből az, hogy az állam egységét féltő reflexek ugyanazok voltak akkor is, ma is, még akkor is, ha más korszak volt, más hangulattal, más európai szintű kisebbségvédelmi igényekkel (vagy inkább azok hiányával).
Ha revizionista üzenetekkel, jelképekkel, szervezetekkel keverjük az autonomista üzenetet, azt nem fogjuk tudni megértetni, célba juttatni. A határ persze vékony, magyar szemmel nehéz is érezni néha azt, de kis odafigyeléssel betartható mind szervezési, mind üzeneti szinten. Mindenkinek, aki Székelyföld autonómiájáért kíván felszólalni, el kell határolódnia a szélsőjobboldali szervezetektől, a kommunikációban pedig nem szabad keverni a terület autonómiáját sem Trianonnal, sem a második bécsi döntéssel, sem Nagymagyarországgal vagy más hasonló témával. Ha ezt nem tesszük meg, saját magunk játsszuk el a bizalmat, és adunk könnyű muníciót a román nacionalistáknak.
10. Érdektelenség a nem székely erdélyi magyarokkal szemben
A székelyföldi autonómia-küzdelem legnagyobb, közösségen belüli problémája talán nem is a székely politikum megosztottsága, hanem annak a Székelyföldön kívüli erdélyi magyarok iránti érdektelensége. A másfél milliós erdélyi magyarság 60 százaléka nem Székelyföldön él.
Székelyföld területi autonómiája nem sokat mond egy kolozsvári, nagyváradi, aradi, temesvári, szatmári, szilágysági vagy vajdahunyadi erdélyi magyarnak. Nem könnyű érdekeltté tenni őket ebben, hisz az ő életüket nem különösebben érinti, kisebbségi jogaikat nem növeli. Valószínűleg nem különösebben lelkesíti azokat a Maros vagy Brassó megyei magyarokat sem, akik egy esetleges autonóm terület határához közel, de azon kívül maradnának.
Emlékezzünk csak a 2008 tavaszi malőrre, amikor a Kovászna megyei tanács elnöke Székelyföldön üdvözlő táblát helyeztetett két magyar többségű falu, a Kovászna megyei Nagyajta és a Brassó megyei Apáca közé. Hogy érezheti magát egy apácai ilyenkor?
Nem segíti a helyzetet a közismert, kölcsönös előítélet-sorozat sem, amelyben a szórványvidéki vagy kevert vidékről származó a székelyt románul megtanulni nem akaró, nagyfejű, állandóan lázadó, néha provinciális embernek látja, míg a székely az előbbieket beolvadó, gyenge magyar identitástudatú, vegyes házasságokat nem kerülő, néha román akcentussal beszélő, a románokkal túl könnyen kompromisszumot kötő magyarnak látja.
Bár egy-egy előítéletnek van némi alapja (elsősorban a különböző etnikai környezet helyzeteiből eredendően), a valóság az, hogy mindkét tábor ugyanazt akarja: megmaradni magyarnak, fejlődni, identitást fenntartó és művelő intézményes hálót erősíteni. Bármely eltérést a különböző környezet adja, amelyért az egyént nem lehet hibásnak tekinteni.
Az interetnikus és szórványvidéken élők tisztában vannak azzal, hogy a kevert környezet miatt az ő lakhelyükön lehetetlen a területi autonómia kérése, tisztában vannak azzal is, hogy Székelyföldön mint az utolsó, valóban nagy kompakt magyar tömb területén erre olyan lehetőség van, amelyet ki kell használni. De ennek szükségességéről nem olyan érvekkel lehet meggyőzni őket, mint a „belső anyaország” szükségessége. Nem biztos, hogy a Partiumban vagy Kolozsváron élő magyar Székelyföldön látja a „belső anyaországát”, ha egyáltalán van neki erre igénye.
Számolni kell azzal is, hogy még él az a korosztály, amelynek az '50-es, '60-as években a kommunista állam keretein belül létező székelyföldi Magyar Autonóm Tartomány jogmegvonásokat jelentett, amikor is a román állam csak az autonóm területen belül engedélyezte a hivatalos magyar nyelvhasználatot, illetve amennyiben tehette, csak ide telepítette a magyar kulturális intézményeket. Ezek az emberek jogosan teszik fel a kérdést: OK, ti megkapjátok az autonómiátokat, de velünk akkor mi lesz? Valószínűleg semmi nem változna, de ezt el kell mondani.
Székelyföld területi autonómiáját nem lehet kiharcolni a nem a határain belül élő 800 000 erdélyi magyar támogatása nélkül. Ezt a támogatást csak akkor lehet megszerezni, ha ebben érdekeltté teszünk mindenkit, ha a székelyföldi területi autonómiát együtt hangoztatjuk az egész erdélyi magyarság megmaradását segítő kulturális autonómia szükségességével. A kettős autonómia-igénnyel pedig minden erdélyi magyar megtalálja a helyét ebben a küzdelemben.
Természetesen kemény dió lenne a román államnak egyszerre mindkét autonómiaforma elfogadása, ezért is gondolta úgy az RMDSZ, hogy a kettővel nem egyszerre próbálkozik. A politikai harcban talán valóban előnyösebb külön idősíkban igényelni a területi és a kulturális autonómiát, de a belső kommunikációban nem szabad elhagyni egyiket a másik mellől. Az autonómia-törekvést a teljes erdélyi magyarság közös projektjévé kell avatni. Ehhez közös helyzetmegismerésre, empátiára, szolidaritásra, egymás küzdelmeinek a felvállalására van szükség. Igen, a székelyek részéről is.
Mind a tíz hiba, amelyről ez a cikk szólt, kijavítható. Csak fel kell ismerni és kezelni kell őket. A fenti javaslatok nem garantálják a sikert, az autonómia kivívását, de nagyban megnövelik az esélyét.
|
