Harmadik Trianon előtt

Harmadik Trianon előtt

2010.01.03.
Jelentősen hozzájárult a századforduló eltorzult liberalizmusa a trianoni tragédiához — nyilatkozta a Nagy Magyarország magazinnak Raffay Ernő, aki segít megérteni Magyarország helyzetét a kor viszonyai között. A történész kitért arra is, hogy szerinte milyen lehetőségeink voltak a békediktátum korrigálására a 90-es években.
1989 után a Kárpát-medencében felbomlott a trianoni diktátumot megerősítő 1947-es párizsi békeszerződés által létrehozott helyzet. A három trianoni utódállamból — békés vagy fegyveres úton — kettő darabjaira hullott. Volt területeinkkel kapcsolatban számtalan legenda terjed arról, hogy visszaszerezhettük volna-e a Délvidéket, Kárpátalját vagy a Felvidéket. Az Antall-kormány honvédelmi államtitkáraként a kulisszatitkokba is belelátott. Mit gondol, volt-e a mindenkori kormányoknak bármilyen mozgástere ezekben a kérdésekben?

– A történelmi folyamat, amely ’89-ben kezdődött és a 2000-es évek elejéig tartott, legalább fél tucat olyan komoly történelmi lehetőséget eredményezett, amikor akármelyik magyar kormány — tehát az Antall-, a Horn-, vagy az Orbán-kormány — valamelyike, akár a diplomácia, akár a fegyverek erejével beavatkozhatott volna — a ’90-es években ugyanis még volt magyar hadsereg. Határozottan állítom, hogy horvát szövetségben visszaszerezhettük volna a szerbek által elvett területeinket. A Horn-kormány ’94-98 közötti időszaka pedig nem elhanyagolható, hiszen a történelmi Horvátország felszabadítására elindították 1995-ben az Oluja (Vihar) fedőnevű hadműveletet. Horvát részről már 1990-ben felvetődött egy szövetség létrehozásának gondolata Magyarországgal. Óriási jelentőségű lett volna a két ország szövetsége, ezért az akkori magyar kormány felelőssége igen komolyan felvetődik.

Kétségtelen, hogy az Antall-kormány Kalasnyikov fegyverszállítmánnyal segítette a horvátokat a szerbek elleni háborúban. Ezt a magyar kabinet évekig tagadta, s hivatalosan máig sem erősítették meg. Honvédelmi államtitkárként volt-e valamilyen szerepe a horvátok felfegyverzésében és ha igen, mi volt a céja?

– Utólag már elmondhatom, hogy az úgynevezett Kalasnyikov-ügy egyik szereplője voltam. 1990-ben Horvátországot jó minőségű fegyverekkel és sok millió lőszerrel láttuk el, így támogattuk a horvát szabadságharcot Nagy-Szerbia ellen.

Miért maradt annyiban a kezdeményezés?

– A szerb–magyar határra, hat pontra elektronikai felderítő alakulatokat tett ki a honvéd vezérkar, illetve bizonyos alakulatok szóba kerültek arra az estre, ha valami történik. Annak idején beszéltem néhány vezető tábornokkal — akiknek neve maradjon egyelőre a legnagyobb titokban –, hogy mi lenne, ha Magyarország kezdeményezne egy ilyen beavatkozást. A katonai vezetők támogatták a felvetést. Antall József nekem is, és másoknak is többször mondta, valamint kormányülésen is legalább egyszer elhangzott: várjuk meg, amíg Magyarország gazdaságilag megerősödik, és azt is, hogy — ez volt Antall álláspontja, de a helyzet akkor ezt is mutatta — a szomszédos országok meggyengülnek, akkor lehet majd valamit „csinálni”. Tudomásom szerint ennél nem ment tovább a miniszterelnök.

És mi a helyzet a Felvidékkel kapcsolatban?

– Elszalasztottuk a csehszlovák lehetőséget is 1992–93 fordulóján, pedig akkor még szlovák hadsereg sem volt. Emlékszem, amikor 1992. végén Pozsonyban találkoztam Vladimír Mečiar miniszterelnökkel, köszönés helyett mindjárt azzal fogadott: „Nem félünk ám maguktól!” Úgy tettem, mintha nem értettem volna a megjegyzését, de a táskámban ott lapult a csehszlovák hadsereg diszlokációjáról szóló térkép, így tudtam, hiába blöfföl, még nem alakult meg az önálló szlovák hadsereg. Beszélnünk kell még a kárpátaljai részekről. Leonyid Kucsma ukrán elnök egy ismerősömmel informálisan azt közölte: ha kell Kárpátalja, hát vigyétek. Nos, ezeket a lehetőségeket egyetlenegy magyar kormány sem használta ki.

Majdnem egy évszázad távlatából úgy néz ki, mintha Magyarország ellensége lett volna az egész korabeli győztes „nyugat” a béke elkészítésekor. Miért?

– A nagyhatalmi illetve kishatalmi összefüggések mások. Trianonnak alapvetően két nagy okcsoportja van, a belső és a külső. 1879-ig a magyarságnak igen jó volt a híre az egész világon — az Egyesült Államokban és az európai nyugati világban is, főleg Angliában, de még Franciaországban is.

1879-ben a Magyar Királyság az Osztrák–Magyar Monarchia részeként Németország katonai szövetségesévé vált. A századfordulóig ez nem volt nagy tragédia, de ekkorra a német imperializmus rendkívüli módon megerősödött, katonailag Európa legfélelmetesebb országa lett. Ettől kezdve figyelhető meg a forrásokban, hogy Magyarországgal kapcsolatban megfordul a nyugati hatalmak egy részének (az angoloknak, a franciáknak és keleti szövetségesüknek, az oroszoknak) az álláspontja. Magyarországot ettől kezdve mint Németország szövetségesét kezelik, és Németország potenciális és tényleges ellenfeleinek célkeresztjébe kerül. Nem bennünket, magyarokat utáltak a franciák — ez óriási tévedés. Azért szedték szét Magyarországot Trianonban, mert az ősi francia–német gyűlölet kapcsán fontos volt, hogy mi német szövetségben harcoltunk a világháborúban — nem is akárhogy.

Ez a nagyhatalmi okcsoport, amelyből látszik: főleg a franciák és az oroszok vetettek szemet Magyarországra. Az oroszok a pánszlávizmus, a balkáni behatolás miatt. Franciaország az 1880-90-es évek fordulóján több milliárd aranyfrank kölcsönt adott abból a célból Oroszországnak, hogy azt a cári haderőre költsék, és Oroszország komoly ellensúly legyen – ezért elnézték a balkáni orosz pánszláv agitációt.

A Trianonhoz vezető úton vannak-e olyan állomások, történések, amelyek mindenképp erre az útra predesztinálták Magyarországot?

– A magyarországi liberalizmus a reformkorban kezdődik, vezetőik olyanok mint Kossuth Lajos, Petőfi Sándor vagy Vasvári Pál. A liberalizmus 1867 után felerősödik, a kormányzat is liberális politikusokból áll. Deák konzervatív-liberálisként nem vállalja ugyan a miniszterelnökséget, de rámutat Andrássy Gyulára, az egykori kossuthista liberális politikusra, és a kormánypárt is és az ellenzék is liberális lesz — a dualista 51 év 1867-1918-ig a magyar liberalizmus fénykora.

A korabeli liberalizmus átalakulásából keletkeznek majd azok az okok, amelyek miatt ez az eszmerendszer hozzájárult a trianoni békediktátum bekövetkezéséhez. A liberalizmus eszmevilágának a kapitalizmussal való összefonódására gondolok. Három tényező kovácsolódik egybe: a liberális eszmevilág, a kapitalista termelési mód és a magyarországi zsidóság. A kapitalistáknak az a jó, ha szabadon működtethetik az üzletet, mert akkor keletkezik profit, tehát ez lesz a meghatározó.

A zsidóságnak megvan nálunk a történelmi szerepe, ami alapvetően pozitív, de negatívumokkal is rendelkezik. A kapitalista bankrendszer, az öt nagy bank és 2000 kisebb, zömével zsidó kézben volt. Ugyanez a helyzet a magyarországi nagyiparral a Weiss-féle művektől a Goldberger-féle textiliparig. Önmagában ez pozitív, mivel történelmi léptékkel mérve Magyarország bankrendszerének és iparának a kialakítását jelentette. A probléma ott kezdődött, hogy Franciaországban a nagyiparos, a nagybankár római katolikus vallású volt, tehát francia. Németországban, Poroszországban evangélikus, tehát germán. Az olasz kapitalista pedig szintén római katolikus olasz ember volt. Magyarországon viszont se nem magyar, se nem keresztény, ami döntő különbség — bár ezt nem elítélőleg mondom.

Van ugyanakkor egy másik tényező is, ez a szabadkőművesség behatolása és kapcsolata a béketárgyalásokkal. A szabadkőművesek Kossuth Lajostól kezdve a legkomolyabb magyar politikusig bezárólag alacsonyabb beosztásúak voltak a rendszeren belül. A szabadkőművesség szép eszmevilága, az emberi szabadságjogok, a liberális mentalitás stb. torzulást szenvedett akkor, amikor a magyar liberalizmus is megváltozott. A két egymást torzító folyamat mint a fogaskerekek, egymásba kapaszkodva mozdultak. A szabadkőművesség alapvetően politikai, manipulatív módszereket kezdett alkalmazni. A magyarországi páholyok 95 százaléka radikális-liberális irányba fordult el, már a századforduló körüli és főleg az 1910-es években. Például Jászi Oszkár, aki se nem magyar, se nem keresztény, hanem egy kozmopolita irányzat képviselője volt, és a liberalizmus túlhajtott radikális változatának szószólója. Tehát eszmetörténeti szempontból radikális-liberális. Ők hirdetik meg az általános és titkos választójogot, ami Tisza István szerint Magyarország területi integritására, és belső, etnikai biztonságára nézve volt veszélyes. A célkitűzésük volt például, hogy a magyarországi iskolákban a vallási-erkölcsi oktatás ne legyen kötelező. Meghirdették tehát, hogy az oktatás államosított legyen, és az egyházak ne tarthassanak fent iskolákat.

Hogyan kapcsolódik ez Trianonhoz?

– Úgy, hogy Magyarország összetartó pántjait az 1890-es évektől az I. világháború végéig meggyöngítették. A magyarság nemcsak politikailag, vallásilag, hanem eszmeileg és etnikai értelemben is szétesett. Például, amikor Tisza István az általános, titkos választójoggal kapcsolatban bejelentette, hogy ő ezt nem támogatja, akkor a Károlyi Mihály-féle radikális-liberálisok a Szociáldemokrata Párttal munkások tömegeit vitték az utcára. Ha a világháborút megelőző 8-10 év társadalmát nézem, akkor a magyar társadalmat egymás ellen marakodó csoportokra és hasonló politikai elitre lehet szétbontani.

A világháború előtti liberális erők vezetésével Jászi Oszkár és Károlyi Mihály kormánya 1918. október 31-én alakult meg, és egy gyönge, tehetetlen kormányzás vette kezdetét, amely szétszedte még a maradék kis hadsereget is, és politikai, etnikai öngyilkosságot követett el. Több kárt okoztak Magyarországnak, mint Kun Béláék, mert amikor Kunék hatalomra kerültek, Párizsban nagyjából már készen volt a békediktátum.

Károlyi kormányában három politikai párt volt jelen. Az általa vezetett Függetlenségi és 48-as párt, amely egy közepesen liberális párt, a Jászi Oszkár által vezetett, 1913-ban alakult Országos Polgári Radikális Párt, ők képviselték a radikális-liberalizmust. Jászi Oszkáron keresztül pedig a szabadkőművességhez is kötődtek. Gondolok itt a Martinovics-páholyra, és a Demokrácia-páholyra, mivel Jászi mind a kettőnek, illetve később már csak az egyiknek volt a vezetője. A Károlyi-kormány harmadik ereje a Szociáldemokrata Párt, amelyiket 1912 májusában, a „vérvörös csütörtökön” Tisza István ellen vittek.

Azt a korszakot, amelyben Magyarország most él, az I. világháborút megelőző tíz évhez tudom hasonlítani, de főleg a Károlyi-kormányzat időszakához. Akkor sem engedték a haderőt fejleszteni, sőt visszavonták a Székely Hadosztályt is. Kísértetiesen hasonló a mai helyzet, Trianon előtti években van most Magyarország.

Az 1000 évig velünk élő más nemzetek (szerbek, románok, szlovákok, ukránok, horvátok stb.) szemében hogyan válhattunk a legnagyobb „gonosszá”? Vagy egyszerű területszerzés motiválta őket?

– A kishatalmi érdekcsoport a Monarchián belül lévő csehek, az 1881-óta létező Román Királyság, amely szövetségese volt 1883 óta az Osztrák–Magyar Monarchiának, de mindenki tudta — Tisza István olyan leveleket ír, amiből ez kiderül, hogy de iure szövetségesek, de facto ellenségek vagyunk a románokkal –, Erdélyre fájt a foguk. A harmadik a Szerb Királyság, akik mögött ott állt az orosz cárizmus — Európa legnagyobb számú hadseregével. A szerb radikális párt ezért került mindig hatalomra, és Magyarország déli területeire vetett szemet. A nagyhatalmak irányából érkező veszély mellett, a kisebb országok mögé álló hatalmak már életveszélyes helyzetet eredményeztek a tízes években, és ezt csak egy ember ismerte fel igazán: Tisza István gróf.

A békeszerződést aláíró államok vezetői a ratifikálás után maguk is sokszor elismerték, hogy rémisztő, amit Magyarországgal tettek. Hogyan ismétlődhetett mégis 1947-ben, és szintén Párizs környékén Trianon kegyetlensége?

– A Trianon utáni negyed évszázadban főleg angol és olasz politikusok ismerték fel, hogy milyen nagy ostobaságot — és a magyar nép szemszögéből milyen súlyos helyzetet – alakítottak ki a Magyar Királyság szétdarabolásával. Itt Lloyd George-ra, Orlandóra és Nittire gondolok. Az olaszok még könyvben is megírták a véleményüket, Lloyd George inkább csak újságnyilatkozatokban beszélt erről. Rothermere Lord, aki szintén az angol politikai és sajtóelit tagja volt, egyenesen Magyarország mellé állt. Az ember ebből azt gondolná, hogy a II. világháború után korrigálják a tévedést –- nem ez történt. A világháborúban ugyanis francia és angol részről a Német Birodalom felemelkedését kellett elsősorban meggátolni. Amerika ugyan bedobta a kardját a szövetségesek mellett, és a Szovjetunióval is társulva vívják meg a háborút, de így engedtek a Kelet-Európára vonatkozó szovjet érdekeknek. Konkrétan annak, hogy a szovjet politikában bizonyos pánszláv dolgok tovább éljenek. Ebbe a magyar érdekek, hogy például Kolozsvár hova is tartozik, nem igazán fértek bele.

2007 nyarán jegyezte be a bíróság a Trianon Kutatóintézetet. Miért, milyen céllal jött létre?

– Négy évvel ezelőtt a görög származású Szidiropulosz Archimédesz szociológus barátommal vetettük fel, hogy több nézőpontból kellene megközelíteni ezt az alig kutatott témakört. Másik cél, hogy a Trianont megelőző évtizedek magyar politikai elitjének a hibáit is feltérképezzük. Ugyanis Trianonnak mind külső, mind belső okai egyaránt meghatározóak voltak, tehát a politikai elitnek, amelyik 1918 előtt vezette az országot, komoly felelőssége van az események alakulásában. Kutatásainkat a Trianoni Szemle folyóiratban publikáljuk, amely igen népszerűnek bizonyul, az első számot négyszer nyomtuk újra. A lap semmilyen támogatást nem kap, a sorsa az előfizetők és a vásárlók kezében van.

Felvidék Ma, Drucza Attila

Jeszenszky Géza levele a Felvidék Ma szerkesztőségének: Raffay meséit

Jeszenszky Géza levele a Felvidék Ma szerkesztőségének: Raffay meséit megcáfoltam

2010.01.06.
(Jeszenszky Géza Nem voltak elmulasztott lehetőségek a szomszédsági kapcsolatokban cikkével kiegészítve) Január 3-án jelent meg portálunkon az a cikk, melyben Raffay Ernő történész a trianoni békediktátum elszalasztott lehetőségeiről beszélt (lásd: Harmadik Trianon előtt). Jeszenszky Géza, az Antall-kormány külügyminisztere erre válaszolva küldött levelet szerkesztőségünkbe:
"A Raffay szerint 1990 után elmulasztott lehetőségeket pontról-pontra megcáfoltam a Magyar Hírlap 2008. december 10-i számában. Raffay erre semmiféle választ nem adott, azóta változatlanul terjeszti élénk fantáziája – korántsem veszélytelen - termékét.

A Trianon okairól szóló fejtegetéseiben vannak valós elemek, elsősorban a Tisza István érdemeiről és Károlyi Mihály felelősségéről szóló rész, de a trianoni békediktátum okai tekintetében téves állításokkal vezeti félre a gyanútlan olvasót – és önmagát is. Erről a folyamatról szól két kiadásban megjelent könyvem, Az elveszett presztízs, illetve a Trianon konkrét okait összefoglaló, a Magyar Szemle 2005-ös júniusi számában megjelent tanulmányom. Trianonnal részletesen foglalkozik két új munka, egyik Romsics Ignáctól, a másik szerzője pedig Sir Bryan Cartledge, az Egyesült Királyság korábbi budapesti nagykövete. Raffay - nyilatkozata alapján - az említett munkákban szereplő tényeket nem ismeri" - írta Jeszenszky Géza, aki elküldte szerkesztőségünkbe a Magyar Hírlapban megjelent írását is:

A felelőtlen beszéd veszélyei
Nem voltak elmulasztott lehetőségek a szomszédsági kapcsolatokban

Raffay Ernő a közép-európai viszályok magvát elhintő trianoni békével kapcsolatos publikációi és nyilatkozatai jóvoltából sokak által kedvelt történész. Nem feltételezem, hogy e lap december 3-i számában közölt hosszú interjúját Fico szlovák miniszterelnök megbízásából adta, de az bizonyos, hogy az abban foglaltaknak a pozsonyi kormánykörökben nagyon megörültek. A szlovák nacionalisták ugyanis 1990 óta azzal riogatják saját népüket és az európai stabilitást féltő kormányokat, hogy Szlovákiát fenyegeti a magyar revizionizmus, hogy a fiatal állam déli szomszédja el akarja tőle ragadni a Csallóközt, Gömört, talán még a szép Kassát is. Hogy Magyarország azért ragaszkodott a Mária Valéria híd újjáépítéséhez, hogy azon át rohanja le Szlovákiát. Azért van szükség Slota éberségére, a magyar határ mentén a szlovák államiságot szimbolizáló hatalmas kettőskeresztek állítására, a dunaszerdahelyi futballszurkolók móresre tanítására, hogy elriasszák a magyarok kedvét a támadástól. Lám, most az Antall-kormány egykori államtitkára állítja, hogy bizony, megvolt benne (és bizonyára másokban is) a szándék a magyar-szlovák határ megváltoztatására, csak a puha, tehetetlen magyar kormány elszalasztotta a kedvező alkalmat. Az alkalom – Raffay szerint – Csehszlovákia szétválásakor kínálkozott. Érvét azzal támasztja alá, hogy az új szlovák államnak még nem volt ütőképes hadereje, miközben Magyarország még rendelkezett ilyennel. Vagyis az akkor felelős posztot betöltő magyar politikus szerint akár háború árán is vissza kellett volna szerezni az egykor Magyarországhoz tartozó területeknek legalább egy részét.

„Quis quid optat, cito credit,” ki mit óhajt, könnyen hiszi, hangzik a bölcs szentencia. Meciar volt szlovák miniszterelnök most állt elő azzal, hogy bizony Antall 1992. februárban követelte tőle a Csallóköz átadását, de ő keményen visszautasította a szemtelen magyar felvetést. Én, mint akkori külügyminiszter nemcsak cáfoltam Meciar meséjét, de meg is magyaráztam (interjúk mellett a Magyar Nemzet szept. 22-i számában), miért képtelen az állítás. Többek között azért, mert ha akár csak célzásként ilyesmi elhangzott volna, Meciar telekürtölte volna a világot, mekkora veszélyt jelent a békére nézve a magyar kormány. Raffay mostani kijelentései azonban mintegy cáfolják a cáfolatot és ezzel szinte igazolják a szlovák aggodalmakat, a fellángoló magyarellenességet. Ennél is nagyobb baj, ha hiszékeny honfitársaink elhiszik, hogy az elmúlt húsz évben „legalább féltucat” alkalmat szalasztottunk el a magyar határok megváltoztatására. Valóban kellemes álmodozni és azt hinni, hogy Magyarország ma sokkal nagyobb is lehetne, meg bizonyára gazdagabb is, csak a gyáva Antall és kormánya, majd a következő kormányok nem éltek a kínálkozó lehetőségekkel. Raffay állításai azonban minden alapot nélkülöznek, puszta képzelgések, és a 90-es évek nemzetközi viszonyai tekintetében elképesztő tudatlanságról tanúskodnak. Annak idején én úgy tudtam, hogy Raffayt 1993 februárjában betegsége és ítélőképességének ebből fakadó megromlása miatt mentette fel a kormányfő. A mostani interjú (és hasonló tartalmú egyéb megnyilatkozásai) ezt igazolják.

Azzal egyetértek, hogy a fiatal szlovák állam jelenlegi vezetői hamis nemzeti mítoszokat gyártanak, és megpróbálják kisajátítani a közös, illetve helyenként a kifejezetten magyar történelmet. Felháborítóak és tűrhetetlenek a Magyarország és a szlovákiai magyar kisebbség elleni verbális, időnként pedig sajnos tettleges szlovák támadások. Ezekre azonban nem az érzelmek felkorbácsolásával és félrevezető állításokkal kell válaszolni, hanem a tények felsorakoztatásával, és a szlovák társadalom jóérzésű, tárgyilagos részével közösen kell gátat vetni az elszabaduló indulatoknak.

Raffay az interjúban az állítólagos határváltoztatási lehetőségek közül kettőt említ: horvát szövetségben vissza lehetett volna szerezni a Délvidék Szerbiához került részét, Csehszlovákia felbomlásakor pedig Szlovákia magyarlakta déli sávját. Az 1975-ben 35 állam, köztük Magyarország által aláírt és nemzetközi jogilag kötelező Helsinki Záróokmány megerősítette a II. világháború után létrejött határokat, de az érintett államok kölcsönös egyetértése esetén megengedi a békés határváltozást. Épeszű ember, aki akár csak felületesen ismeri hét szomszédunk gondolkodását, tudja, hogy „egyetlen barázdát sem,” egyetlen falut sem készek átengedni Magyarországnak. De ha valamelyikük erre mégis hajlana, minden állam lebeszélné róla, félve a precedenstől, a láncreakciótól. Tehát maradna az erő, a háború. Egy pillanatra tekintsünk el attól, hogy bármely erőszakos állami fellépés Magyarországot megfosztotta volna minden gazdasági és politikai támogatástól, kizárta volna az európai integrációból, és a NATO-tagság esélyétől megfosztva kiszolgáltatta volna a környező országok politikai és katonai beavatkozásának. De ismerve a mai magyar társadalom állapotát, hangulatát, hányan támogattak volna háborúval járó katonai fellépést? Ilyennek a puszta felvetése is elsöpörte volna a kormányt! De ha tévednék, ha a 2004-ben a határontúli magyarok állampolgárságát is elvető társadalom pár évvel korábban kész lett volna vérét ontani ugyanezekért a magyarokért, milyen esélyekkel bocsátkozott volna harcba a magyar hadsereg?

Szövetség, akár államszövetség kellett volna a horvátokkal – állítja Raffay. Hiheti bárki, hogy a szerb gyámság alól szabadulni akaró horvátok készek lettek volna visszatérni az 1918-ban általuk felmondott magyar-horvát unióhoz? Magyar-horvát katonai szövetség Szerbia ellen? Az is valóságos csoda volt, hogy az 1991-ben még rendkívül erős Jugoszláv Néphadsereg nem tudta legyőzni a horvátokat, de országuk egy részét azért elfoglalta, és 1995-ben is csak a NATO boszniai katonai beavatkozása tette lehetővé, hogy Horvátország visszaszerezze az ellenőrzést országa egész területe felett. Szerbiától azonban egyetlen falut, egyetlen horvát-lakta vajdasági települést sem szerzett meg. Magyarország beavatkozása ezen semmit sem változtatott volna, de igen jól jött volna Belgrádnak, mert saját „belső” agresszióját a „külső” agresszió mintegy feledtette volna. És nem mellékesen szabad kezet kínált volna a vajdasági magyarok megtámadásához, elűzéséhez! Ilyen felelőtlen kaland természetesen soha nem fordult meg Antall és felelős munkatársai fejében!

1992-ben a magyar Országgyűlés tagjainak többsége elhitte a Duna-körösöknek, hogy Dunacsúnnál nem lehet a Dunát elterelni, s az erre készülő szlovákok csak blöffölnek. Antallal együtt én viszont komolyan vettem a veszélyt, és a nyugat-európai kormányok közreműködésével próbáltuk őket ettől visszatartani. Annyit el is értünk, hogy az Európai Közösség nyomatékosan felszólította mindkét felet, hogy tartózkodjék minden egyoldalú lépéstől – vagyis Csehszlovákia (akkor már ténylegesen Szlovákia) az eltereléstől, Magyarország pedig mozgósítástól, vagy más katonai lépéstől. Amikor októberben az elterelés megkezdődött, elvben megpróbálhattuk volna ezt katonai erővel akadályozni meg, de ez háborút jelentett volna. Nem az önálló hadsereggel Raffay szerint még nem rendelkező Szlovákiával, hanem a még fennálló Csehszlovákiának a magyarnál minden tekintetben jóval erősebb hadseregével. Ez nem képzelgés, ezt én pontosan tudtam. Hogy akkor mi lapult Raffay táskájában, azt nem tudom, de az erőviszonyok szempontjából az lényegtelen volt.

A szomszédságunkban felbomló föderációk minden tagjával jó viszonyban akartunk lenni, kivált azokkal az új államokkal, amelyekben jelentős számban éltek magyarok. Ellenséges szomszédoktól végképp nem várhattuk azt, hogy jól fognak bánni magyar kisebbségükkel. Ha Magyarország 1993-ban nem ismeri el Szlovákiát, ezzel egyedül maradtunk volna. Nem voltunk alkupozícióban, hogy az elismerésért cserébe területet, vagy az ottani magyarok számára autonómiát kérhettünk volna. Erre semmi sem késztette vagy kényszerítette az új országot. Meciarék egyetlen dologtól tartottak: ha az önrendelkezési elv alapján a szlovákok kiválnak Csehszlovákiából, akkor a szlovákiai magyarok is kiválhatnak Szlovákiából. Ettől, illetve ennek más szeparatista törekvésekre gyakorolt hatásától erősen tartott is a Csehszlovákiát egyben tartani akaró nemzetközi közösség. 1992-ben a világsajtó tele volt az ottani magyar kisebbségről szóló cikkekkel. Ezek persze nem a kiválást, esetleg az autonómiát támogatták, csak ijesztgetni próbálták a szlovákokat ennek úgymond veszélyével. De az akkori vezető szlovákiai magyar politikusok jól tudták azt, amit – úgy látszik - Raffay nem tud: a magyarok jelentős részének 1945 utáni kitelepítése és a helyükre hozott szlovákok, valamint a kommunista korszak erőteljes iparosítása és az ezzel járó belső telepítések következtében a Szlovákia déli részén lévő városokban, Kassától Érsekújvárig, a szlovák elem került többségbe, tehát egy népszavazás esetén ezek aligha választanák Magyarországot. A vegyes lakosságú falvak esetében is kétséges lenne az eredmény. Ezzel szemben mind a szlovákiai magyarok, mind Magyarország joggal remélhette azt, hogy egy független Szlovákia a lakosságának jelentős részét (akkor 12 %-át) alkotó magyarokat meg fogja becsülni, velük és a szomszédos Magyarországgal jó viszonyra fog törekedni. Összhangban azokkal az európai kisebbségvédelmi normákkal és kötelező egyezményekkel, amelyekről Raffay ugyancsak nem tud – és a mai szlovák kormány sem akar tudni.

Jeszenszky Géza

Felvidék Ma

Néhány gondolat Jeszenszky Géza meséihez...

Néhány gondolat Jeszenszky Géza meséihez...

2010.01.09.
A rendszerváltás utáni Magyarország egyik legnagyobb tragédiája, hogy külügyeinek élén alkalmatlan, adott esetben tehetségtelen és méltatlan személyek álltak. Hogy kit terhel közülük nagyobb felelősség az ország külügyeinek állapotát illetően, arról sokat lehetne vitatkozni, de hogy az elvakult atlantizmusától az orrán túl alig látó Jeszenszky Géza oroszlánrészt vállalt a hanyatlásban, az eléggé valószínű. A Raffay Ernő terhére címzett magyarázkodása juttatta mindezeket eszembe...

Ezek között is mindenekelőtt az a rész, amely az önálló Szlovákia megalakulásával kapcsolatos - súlyosan téves és alapjaiban beteg feltételezéseit illeti:

"Mind a szlovákiai magyarok, mind Magyarország joggal remélhette azt, hogy egy független Szlovákia a lakosságának jelentős részét (akkor 12 %-át) alkotó magyarokat meg fogja becsülni, velük és a szomszédos Magyarországgal jó viszonyra fog törekedni. Összhangban azokkal az európai kisebbségvédelmi normákkal és kötelező egyezményekkel, amelyekről Raffay ugyancsak nem tud – és a mai szlovák kormány sem akar tudni."

Ezek a sorok egy átlagos, különösebb történelmi-politikai képzettséggel nem rendelkező - de a hírlapokat azért átolvasó - polgártól is igen ostobán hangzanának, nemhogy egy történelmi-politikai képzettségekkel rendelkező, felelős pozíciót (egykoron) betöltő politikustól.

Szeretném megérteni Jeszenszky logikáját, hogy ugyan mire alapozva gondolta, hogy egy önálló Szlovákia majd becsülni fogja az ott élő őslakos magyar kisebbséget, s hogy Magyarországgal jó viszonyra fog törekedni. Hiszen ismerte, vagy legalábbis - történészként mindenképpen - ismernie kellett volna az előzményeket és az akkori körülményeket. Milyen alapon várhatta bárki is Mečiartól, hogy becsülni fogja a felvidéki magyarokat? Milyen alapon lehetett arra számítani, hogy bármely szlovák vezető politikus is hajlandó lesz az emberi jogokat durván sértő, gyalázatos Beneš-dekrétumok ügyének felülvizsgálatára (ez ugyanis számunkra, felvidéki magyarok számára alapvető kérdés)? Milyen alapon várhatta bárki is egy épp megszületett nemzetállamtól, amely ráadásul egész területét ebül szerezte meg a szomszédtól, hogy majd az ott élő kisebbségeket partnernek, államalkotó nemzetnek fogja tekinteni? Hiszen a szlovákok múltról alkotott elképzeléseihez (amely alapján írják a történelmüket) szervesen hozzátartozik az a hazugság, hogy a magyarok mindigis a szlovákság elnyomói voltak, önálló államiságuk kialakításának megakadályozói, stb. Mégis milyen alapon gondolhatta egy felelős külügyminiszter, hogy az önálló Szlovákia megalakításával egy csapásra meg fog változni ez a gondolkodás? Ha pedig nem tudott ezekről a tényekről, akkor érthetetlen, miképpen kerülhetett abba a pozícióba.

Kezdettől fogva tudhattuk, hogy a szlovák nemzetállami törekvésekkel nem férhetnek össze a felvidéki magyarság jogos igényei. Ezek ugyanis egymást zárják ki. A szlovák nemzettudat egyik lényeges definíciós eleme a magyarokkal való szembehelyezkedés, ilyen értelemben az egész szlovák állami és nemzeti lét voltaképpen relatív: a magyaroktól függ. A magyarok a meghatározói a múltnak (negatív), a jelennek (negatív) és a jövőnek is (semleges - minthogy szándékaik szerint a jövőben mi már itt nem fogunk labdába rúgni, sőt létezni sem). Ebből táplálkozik a kisebbrendűségi érzésük is, amely az irányunkban megnyilvánuló ellenszenvre, olykor gyűlöletre indítja őket. A magyarokkal itt választásokat lehet nyerni és elbukni - függően attól, hogy ki tud bennünket jobban leköpni, meggyalázni, elnyomni. És ebben a méltatlan játékban bizony nagyon sokan licitálnak, egymáson is túltéve.

És ezek a dolgok nem újdonságok. Érthetetlen tehát, hogy külügyminiszterként hogyan álmodozhatott Jeszenszky a szlovákok megértő, tisztességes hozzáállásáról, a velünk való korrekt bánásmódról, stb. Persze ez lett volna az ideális, csakhogy a politika nyilván nem idealistáknak való. A mi fájdalmunk, hogy sajnos mégis ilyen ember ült akkor abban a bizonyos bársonyszékben.

Jeszenszkynek ez a fajta téves jóindulata (mert nem feltételezek rosszindulatot) nem egyedi, az ukránokkal kapcsolatban legalább ekkora öngólt sikerült lőnie az alapszerződéssel. Amelyről mellesleg olyan "pletykák" terjengenek, miszerint az alapszerződés szövegét Jeszenszky el sem olvasta (erről az állítólagos kiszivárogtató nyilatkozik ebben az interjúban). Ez persze nem lenne meglepő, az ilyesminek sajnos van gyakorlata Magyarországon. Legutóbb például a lisszaboni szerződés volt az olyan nagyobb súlyú nemzetközi dokumentum, amelyet a Tisztelt Ház még a fordítás megjelenése előtt, olvasatlanul megszavazott.

Végül, mindenképpen le kell szögeznem azt is, hogy távolról sem szeretném - erre semmiféle jogom és okom nincs is - kétségbe vonni Jeszenszky alapvető jószéndékát, vagy nemzeti gondolkodását. A módszerei, a konkrét tettei azok, amelyeket a nemzet sorsát rontó tények közé sorolok. Raffay Ernő véleménye, megállapításai - bármily radikálisnak tűnnek is - sokkal inkább reálisak és életszerűbbek, mint Jeszenszky felhők közötti idealista és végtelenül naiv álmodozásai.

Szűcs Dániel, Felvidék Ma
http://www.felvidek.ma/index.php?option=com_content&task=view&id=19581&Itemid=54

Jeszenszky Géza: Nevetséges, de veszélyes gondolatok

Jeszenszky Géza: Nevetséges, de veszélyes gondolatok

2010.01.10.
Kedves dolog Szűcs Dánieltől, hogy jószándékomat és nemzeti gondolkodásomat nem vonja kétségbe, csupán naivnak, valamint „tehetségtelen és méltatlan” személynek tart. Én nem kívánom ezt az urat sértegetni, hiszen amit a mai szlovákok jelentős részének a gondolkodásáról, magyar-fóbiájáról ír, azzal sajnos egyet kell értenem, de vészes külpolitikai tájékozatlanságát meg kell állapítanom. Politikai alapállását, szélsőjobbikos gondolkodását pedig elárulja, hogy engem „elvakult atlantistá”-nak nevez.

Raffay lényegében azt állítja, hogy Magyarországnak 1992-ben háborút kellett volna indítania Jugoszlávia ellen, majd 1992/93-ban Szlovákia ellen. Szűcs nem érzi, hogy micsoda bűnös felelőtlenség egy akkori (bár rövidesen leváltott) hadügyi államtitkártól ezzel előállni? Micsoda muníciót ad a szlovák és szerb szélsőségesek és a magyarságot mindenféle vádakkal illető külföldi zsurnaliszták számára ezzel – a szerencsére teljesen alaptalan - mesével?

A leközölt újságcikkben is utaltam, hogy a mai viszonyok között nemcsak morálisan megengedhetetlen Közép-Európában háborút indítani (a szerbek úgy látszik ezt, súlyos árat fizetve, de megtanulták), ez nemcsak politikai öngyilkosság lett volna, nemcsak fellázadt volna az ilyen politika ellen az ország, de az eredmény katasztrofális vereség lett volna már 1992-ben. Pont Raffay nem ismerné az akkori katonai erőviszonyokat? Nem tudja, hogy magyar támadás esetén minimálisan három de akár hét szomszédunk lett volna kész fegyvert fogni a „békebontó” Magyarország ellen? Rögtön akcióba lépett volna az Európai Közösség, a Biztonsági Tanács, a kormány megbukott volna, az országból nemzetközi pária vált volna, és a kisebbségben élő magyarok az atrocitások sorozatát szenvedték volna el. Ez nem mese, vagy vízió, hanem a történelem és a politika minimális ismerete alapján levonható következtetés.

Magyarország XX. századi tragédiájának az alapvető oka az volt, hogy a nemzetközi életben nem voltak jó és erős barátai, csak rossz és bennünket kompromittáló szövetségesei. Ma hol keressünk megértést, támogatást, talán Putyin Oroszországánál, vagy a fundamentalista Iránnál? Az Egyesült Államok és az Európai Unió mentalitása és sok lépése jogosan bírálható, de elveiket és jogrendszerüket tekintve különb országokat vagy szövetségeket nem ismerek, gazdasági és katonai erejük pedig túlnyomó. Mind a NATO-nak, mind az EU-nak a tagja vagyunk, örülök, hogy ehhez atlantizmusommal személyesen is hozzá tudtam járulni.

Komolyabb Szűcsnek az a „vád”-ja, hogy irreális volt a függetlenné vált Szlovákiától becsületes, ésszerű, és az európai normákkal valamint a nyugat-európai gyakorlattal összhangban álló politikát várni magyar kisebbségével szemben. El kell árulnom, erre én is kevés esélyt adtam akkor, legalábbis rövid távon. Pontosan ez volt Duray Miklós véleménye is, amikor 1992 őszén ezekről az esélyekről beszélgettünk miniszteri dolgozószobámban. Ha azonban az Európa Tanács, a NATO, később pedig az Európai Unió komolyan vette volna (és venné ma) saját elveit, nyilatkozatait és konvencióit, akkor az önálló Szlovákia egyik intézménybe sem nyerhetett volna fölvételt akkori (vagy mostani) kisebbségi politikájával. Jobb híján ezekbe az intézményekbe kellett fektetni bizalmunkat, mert Meciarral több ízben tárgyalva tőle csak rosszat várhattunk. 1998-ban azonban a Dzurinda-kormány legalább megindult azon az úton, amit 2008-ban megjelent publicisztikai írásomban kívánatos politikaként megfogalmaztam. Hogy ez az óhaj egyszer megvalósuljon, ahhoz a szlovák politika mellett a szlovákiai magyarok magatartásának, politikájának is meg kellene változnia. Első lépésként a Szűcs-féle gondolkodást kell visszautasítani, valójában egyszerűen lesajnálva kinevetni.

Jeszenszky Géza