Hátraarc 2009-ben is

Olyanok vagyunk mindannyian, mint a mélytengeri halak: a víz alatt úszunk, s nem vesszük észre az elmaradó napokat, hónapokat, éveket. Úgy válik múlttá a jelen, hogy szinte tudomást sem veszünk róla. Mindig valami más foglalkoztat, mindig előretekintünk, s nem látjuk, ami a lábunk előtt hever.

Messzi tengerek hívása miatt gyötrődünk, s nem érezzük a hazai víz ízét. Kalandozó és buta vágyak partjaira vágyunk, s megfulladunk, ha végül partra vet az élet. [Nagy István Attila]

Necsak csak tünetileg kezelhetjük önmagunkat, hanem az alattvalók [politikusok] nőjjenek fel felelősségvállaló, öntudatos (állam)polgárrá, egyben magyarrá is. Még húsz év kell hozzá, vagy a szabadakarat is elég, hogy segiteni tudj, fogsz?

2009.12.24.
A 2009-es év a rest, a siket, a gyáva és a kéregető éve volt. A felvidéki magyar politikusok és a kékvérűek siherehada ebben az évben is rest, siket, gyáva és kéregető maradt.

Látszatmunka, sziszifuszi erőfeszítés, sziszifuszi akarat, ez jellemezte az igyekezetüket. Mint a hegycsúcsra felgörgetett szikla sohasem áll meg a helyén, magával sodorva görgetőjét újra és újra alágördül. A hamis igyekezet és a szuszifuszi munka is eredménytelen, hiábavaló maradt.

Pedig nem szabadna így történnie! Ha az igyekezet, melyet a jobbítás szándéka sugall és ösztönöz az már nem sziszifuszi igyekezet, mert a céltudatos munka előbb-utóbb meghozza gyümölcsét. Ez csak befektetett energia és kitartás kérdése. Erről az MKP-s és Hídas politikusok elfeledkeztek. A politikusaink elfeledkeztek rólunk, hogy nem a nép van értük, hanem nekik kéne küzdeniük értünk, a megmardásunkért.


2009-ben is restek, siketek, gyávák és kéregetők voltak. Nemakarásuk, csak magyarázkodásban, hogy mit miért nem sikerült elérniük, testesült meg.

„Ó, ti balgák! Milyen rest a ti szívetek arra, hogy mindazt elhiggyétek, amit megmondtak a próféták" – mondta Jézus
feltámadása után emmausi tanítványainak, mikor megjelenik nekik az úton, nem értették, nem hitték el, amit Jézus mondani akart.
Kétezer év elteltével, ma is ott tartunk, hogy tartozunk és követelünk, de a jósággal és az igazmondással adósok maradtunk. Észjárásunk a felfogásra rest maradt, hogy csak az igazmondás és a szabad akarat képes az igazi változtatásra, akárcsak a hittel a szív maradt rest, mert nem hisszük el, hogy képesek vagyunk a saját sorsunkat irányítani. Ha úgy küzdünk a megmaradásunkért, hogy a szív igazságát mellőzzük, akkor számunkra csak a konferenciázgatás, az igazmondás hiánya és a mellébeszélés marad. Politikusainknál az ész és a szív is rest maradt az igazmondással és a szabad akarattal. Siketek, gyávák és kéregetők maradtunk.

Isten a Szentírásban, hogy „kegyelembıl van üdvösségetek a hit által, és ez nem tıletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék. (Ef. 2.8-9.)

Igen a nem cselekedetekért senki se dicsekedjen, így Csáky, Duray és Hrubík urak sem.

Csáky: A legfontosabb: mit mondanak majd rólunk az utódaink .

Sok jót biztosan nem. Csáky úr nem dicsekedni, cselekedni kell.


Duray: Hajrá Magyarok!

Duray úr erre a hazafias semmitmondó felkiáltásra a sok konferencizáson jött rá, vagy borozgatás közepette. Duray úr nem dicsekedni kell, hanem cselekedni, a mellébeszélés már kevés a sikerhez, a győzelemhez igazmondás és szabadakarat kell.


Hrubík: Az évgyűrűk fogságában

Hrubík úr, a hazafisághoz és megmaradásunkhoz nem álmokat kell szőni és főleg nem dicsekedni, hanem cselekedni kéne, kell.

Bugár Béla számára: az őt megtagadó hűtlen gyermek eltaszítása - kilépés szeretett pártjából erről szólt a 2009-es év.

Ha valaki karriert akar építeni és pénzt akar keresni, be kell illeszkednie egy már működő rendszerbe / MKP /, társadalmi folyamatokba. Ha viszont beilleszkedik, már nem lehet igaza. Ha pedig nincs igaza, milyen jogon ontja az észt, mind ez a három úriember? Az a szabad akaratú és szabad ember, aki nem nézi, személyes érdekei milyen kompromisszumokra hajtják csak teszi a dolgát. Szerintem mavilágunk parazitái hazug emberek és így is kell kezelni őket. Élősködnek rajtunk, de cserébe semmit sem kapunk tőlük. Igérgetésben kimerül minden igyekezetük.

„Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az õ dicsõségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsõségét, telve kegyelemmel és igazsággal.
János 1:14
(Ézs 12:5; Luk 2:1–20; Tit 3:4–7; Zsolt 2)
Az ige – mint tanultuk – cselekvést, történést és létezést kifejezõ szófaj. Keresztyén hitünk nem filozofikus elméletekre, alapelvekre épülõ gondolatrendszer, hanem cselekvés, történés. Az Ige – így, nagybetûvel – az élõ Isten cselekvõ valóságát jelenti. Õ lett testté karácsonykor Jézusban, és az õ tanúi látták, tapasztalták kegyelmének és igazságának dicsõségét a kereszten. Isten ma is cselekszik, történik bennünk, velünk és köztünk, amikor igéjében, igéje által megszólít, újjáteremt, bátorít, vigasztal, összegyûjt és megõriz minket. Mi pedig látjuk, tapasztaljuk életünkben, mások életében az õ dicsõségét, kegyelmét és igazságát. [Mihály Sándor]


Bósza János

A legfontosabb: mit mondanak majd rólunk az utódaink
Év végi beszélgetés Csáky Pállal, az MKP elnökével
2009. 12. 22

A legfontosabb: mit mondanak majd rólunk az utódainkCsáky Pál úgy véli, az MKP számára nehéz év volt az idei, melynek során azért sikerült tisztességesen helytállni. Szerinte a többi ellenzéki párt is azt érzi, hogy Bugár Béla új pártja Robert Fico trójai falova.
Elnök úr, az év vége kínálja magát az összegzésre. Hogyan értékeli a lassan elmúló 2009-es évet?

Nehéz, bonyolult év volt. Megpróbáltunk tisztességesen helytállni a sors által elénk állított helyzetekben, ez talán némiképp sikerült.

Sokan azt mondják, az MKP az elmúlt időszak legnagyobb teljesítményét tette le az asztalra. A 2004-es EU-belépés és a Selye János Egyetem tető alá hozatala óta a 2009-es köztársaságielnök-választáson való impozáns helytállás, az európai parlamenti választási kampány és eredmény, a megyei választásokon a nehéz helyzetben való képviselet-megtartás mind olyan fegyvertények, amelyek az MKP erejéről szólnak, s arról, hogy az emberek bizalma nem csappant meg a párt iránt. Erről szólt az impozáns dunaszerdahelyi nagygyűlés és a júniusi érsekújvári találkozó is.

Az a benyomásom, mintha az emberek azt éreznék ebben a gazdasági és nemzeti szempontból nem könnyű időben, hogy támaszra van szükségük. Ezt egy erős pártban vélik megtalálni. Ez számunkra óriási felelősség, nem könnyű megfelelni a fokozott elvárásoknak. Megtiszteltetés, ha az emberek úgy érzik, bizalmi viszonyt kell kiépítenünk egymás között, ez jó alapot szolgáltathat bátrabb célok megvalósításához is. Ugyanakkor a szlovák nemzeti úthengerrel és a többé-kevésbé objektív gazdasági-szociális nehézségekkel szembeni védekezés akár sikeres volta sem lehet számunkra elégséges eredmény. Az MKP mai vezetése építkezni szeretne: gyarapítani községeinket, régióinkat, magyar közösségünket. S ez egy ilyen helyzetben nem könnyű – ráadásul más, teljesen fölösleges, önző történések is elviszik a figyelmet és az energiákat más irányba.

A pártból kivált emberekre gondol?

Nézze, ha visszatekintünk az elmúlt három évre, milyen érdemleges, a jövőt illető társadalmi együttgondolkodást tudtunk megvalósítani? A jelenlegi kormánykoalíció mindent megtett azért, hogy elvonja az erőnket és a figyelmünket önszerveződésünkről. Ebben sajnos a magyar oldalon is többen segítettek nekik. Mi az MKP-ban azonban nem értünk egyet az ilyen téblábolással. Úgy érezzük, hogy újra kell gondolnunk létünk és jövőnk részleteit is. Ezért tettünk le az asztalra egy európai szintű, 25 évre előretekintő programot, amelynek nagyon jó a visszhangja az Európai Néppártban is. Mi ugyanis azt akarjuk, hogy fiataljainknak érdemes legyen tanulni és itthon maradni. Munkahelyeket kell teremteni régióinkban, fejlődésben, fejlesztésben kell gondolkodnunk, modernizálnunk kell szlovákiai magyar mikrotársadalmunkat, hogy ne maradjunk le a népek versenyében. Régi igazság ugyanis, hogy aki elfárad, lemarad a népek versenyében, az idővel eltűnik, beolvad. Ezt nem szabad megengednünk, ezért fontos, hogy ott vagyunk az Európai Parlamentben, a szlovák törvényhozásban, de a megyei szintű döntéshozatalnál is. Új ideákkal és megfelelő emberekkel ott kell lennünk szülőföldünk önkormányzataiban is – mert azon a szinten sem mindegy, hogy milyen községeket, milyen mikrorégiókat hagyunk az utódainkra. Ahhoz azonban, hogy mindezt megvalósítsuk, erős pártra, s a párton belül erős, céltudatos vezetésre van szükségünk, amely tudja, mit akar, s azt is tudja, hogyan van esély mindezen célok megvalósítására. Ehhez viszont a párton s a közösségen belül is nyugalom, a főbb célokat illetően konszenzus szükségeltetik. S elkötelezettség, hogy a közösségi érdek és cél előbbre való az egyéni céloknál.

Melyek ezen gondolatmenet főbb pillérei?

Mi úgy gondoljuk, hogy hiányzó jogainkat törvénybe kell foglalni, hiányos intézményrendszerünket teljesebbé kell tennünk. Sokat beszélünk erről a párt vezetőivel, de Orbán Viktorral és más magyarországi és európai barátainkkal is, legutóbb példának okáért Wilfried Martens úrral, az Európai Néppárt elnökével, aki megtisztelt azzal, hogy eljött Pozsonyba. Itt mondta el, hogy például a kulturális autonómia megteremtése nélkül egy kisebbségi közösség léte hosszú távon komoly veszélyeknek van kitéve. A perspektivikus jövőhöz tehát először is belső akarat és kohéziós erő szükségeltetik. A politikai és társadalmi elitnek, a kisebbségi sajtónak, az intézményeknek, a törvényeknek, a belső napi klíma minden elemének a megmaradást és a fejlődést kell szolgálnia. Ez még egy baráti szellemű kormányzat esetében sem egyszerű feladat egy kisebbségi közösség számára, ellenséges közegben viszont egyszerűen korparancs a belső szervezettség növelése. Szlovákiában sajnos azt látjuk, hogy nincs szlovák politikai vagy társadalmi szervezet, de egy-két kivételt leszámítva nincs személyiség sem, amelynek-akinek lenne számunkra is elfogadható víziója arról, hogyan képzeli el a jövőt az itt élő magyarok számára – leszámítva a gyors vagy lassú asszimiláció ki nem mondott óhaját. Ez pedig közösségünk számára a véget jelentené.
Ki más tehát, ha nem mi magunk vagyunk kötelesek megformálni elképzeléseinket a saját jövőnkről? Az alpári viták és a különböző csalárd hazudozások és öncélú belső megosztottságok viszont éppen ebben igyekeznek meggátolni bennünket. A létező jogainkból, létező intézményeink lehetőségeiből sem szabad feladnunk egy jottányit sem. Az idén a Fico-kormánynak is meg kellett tanulnia, hogy aki ujjat húz velünk, roszszul jár. Szeptember elsején Dunaszerdahelyen épp azt mutattuk meg, hogy nem veszett el az életképességünk, s nem hagyjuk magunkat a hatalomtól vagy egyéb belső csalárd hangoktól sem megfélemlíteni, sem becsapni. A szlovákiai magyarság évtizedek óta nem produkált olyan impozáns felvonulást, mint amilyennek a DAC-stadionban részesei voltunk. Ennek köszönhetően is sikerült a nyelvtörvényből európai témát csinálnunk. Köszönve a 30 ezer aláírásnak eljött Pozsonyba az Európai Parlament elnöke, s olyan még nem történt, hogy útja előtt kikérte a véleményünket, tárgyalásai után pedig beszámolt az eredményekről. Az Európai Parlamentben tárgyaltak a dolgainkról, odafigyel ránk az Európa Tanács, az EBESZ és a Velencei Bizottság, George Pataki pedig egyenesen New Yorkból jött el Pozsonyba, hogy elmondja, az USA-ban is támogatnak bennünket. S eközben mit teszünk mi? Három éve mást sem hallunk, mint azt, hogy mennyi személyes fájdalma, sértődöttsége van egyik-másik volt kollégánknak. Hallott-e már valaki egyetlen értelmes mondatot, egyetlen igaz magyarázatot arról, miért is mentek el tőlünk? S akik rájuk szavaztak a megyei választásokon, s a szavazatuk annyit ért, mintha a kukába dobták volna, hiszen elvesztek azok a voksok – azok mit értek el? Tényleg azt gondolja bárki is, hogy most arra van szükségünk, hogy magyar a magyarra görbén nézzen, s azt vizslassa, ki melyik táborba tartozik? Szerintem igazuk van azoknak, akik azt mondják, az emberek a megyei választások alkalmával azzal, hogy olyan jelölteket utasítottak el, akik eddig MKP színekben biztos befutónak számítottak, azt üzenték, be kell fejezni ezt az ámokfutást, a Most nevű pártot a legokosabb dolog volna feloszlatni. Mi az MKP-ban hajlandóak vagyunk visszafogadni minden olyan megtévedt volt tagunkat, aki hazugságoknak vagy pszichológiai nyomásnak engedve elhagyott bennünket. A megítélés persze csakis egyedi lehet.

Igen, komoly beszédtéma az emberek között ez a szembenállás. Az emberek nem értik ezt, még mindig vannak, akik személyi szimpátiák alapján próbálják meg értelmezni a helyzetet. Egyre többen látnak át azonban a szitán, egyre többen sejtik, hogy egy nagy átverés áldozatai lehetnek. Gyanúsnak tartják, hogy a volt ŠTB-s listán megtalálható emberek szorgoskodnak az új pártban, vagy olyanok, akiket a szlovák sajtó egy korrupciógyanús üggyel hozott kapcsolatba. Azt is egyre többen kérdezik, hogy lehet az, hogy éppen Tomanová miniszter asszony ment el megnyitni Bugár vállalkozását, s azzal is tele volt a szlovák sajtó, vajon véletlen-e, hogy ez a vállalkozás kapta Tomanová minisztériumától az idei második legnagyobb, több mint 30 ezer eurós támogatást. Az emberek érzik, hogy itt mintha nem tiszta összefüggések lennének, valakik mintha átnyúlnának a fejük felett, eladnák őket. Azt kérdezik, mi a fontosabb Bugár számára, a magyarok jogainak védelme vagy a vállalkozása, amelyre ilyen támogatásokat kap ettől a kormánytól?

Igen, beszéltünk erről ellenzéki partnereinkkel is. Ők is úgy érzik, Bugár új pártja Fico trójai falova, amelynek az a küldetése, hogy valakivel koalíciót kötve bejusson a parlamentbe, s azután Ficóhoz átállva kiszolgálja őt. Nézze, ilyen pártok már voltak a szlovák politikában, engedje meg, hogy az ANO-ra vagy Rudolf Schuster PEP-jére utaljak. A fájdalmas azonban az, hogy eddigi kollégáinkkal kapcsolatban merülnek fel ilyen kételyek, s a legvisszataszítóbb az lenne, ha valaki a szlovákiai magyar szavazókat akarná felhasználni ilyen gusztustalan célra. Én azonban bízok a szlovákiai magyarok bölcsességében, s tudom, hogy a saját józan eszükre hallgatva fogják mérlegelni az összefüggéseket, s hűek maradnak önmagukhoz, őseikhez s elkötelezettségükhöz a magyar jövő iránt. Egyébiránt pedig: hányszor vádoltak meg igaztalanul volt kollégáink azzal is, hogy az MKP nem elfogadható a szlovák politikai pártok számára? A megyei választások megmutatták, hogy mi tényezők vagyunk a politikában, mi képesek voltunk fontos koalíciókat megkötni, ők pedig nem. November 17-ét is az SDKÚ-val és a KDH-val együtt ünnepeltük, közös néppárti akciókat tartottunk. Pozsonyban nyílt politikai koalíciót kötöttek velünk a megyei választások alkalmával, más megyékben más pártok is keresték velünk a kapcsolatot. Szeretném tehát újra kihangsúlyozni, a központi és a regionális politikában is csak addig leszünk érdekesek, ameddig meg tudjuk tartani a politikai és közösségi potenciálunkat. Ehhez pedig erősnek és egységesnek kell maradnunk. Nincs ugyanis két magyar párt, nem mond igazat, aki az ellenkezőjét állítja. Nem lehet egyszerre megmaradni és asszimilálódni, a magyaroknak délelőtt azt mondani, hogy magyarok vagyunk, a szlovákok előtt pedig délután hastáncot járni. Ez nem tisztességes, ezzel csak a könnyen rászedhető embereket lehet megtéveszteni, azokat is csak ideig-óráig. Az sem mindegy, hova szavaznak az emberek, a megyei választások ezt is jól megmutatták: a Mostra leadott szavazatok elvesztek. A szlovákiai magyar társadalomnak látnia kell: egy pártra támaszkodhat, ez pedig az MKP.

Az embereknek az is gyanús, hogy az új pártot szlovák és magyar milliomosok finanszírozzák. Azt kérdezik, mi lehet az ára egy ilyen támogatásnak?

Igen, engem is meglepett, hogy az egyik legismertebb szlovák milliomos, aki jelenleg Prágában él, az új párt egyik legjelentősebb támogatója. Úgy gondolom, ez egy újabb árulkodó jel. Megkérdezem: mi köze volt eddig ennek az úrnak a szlovákiai magyarokhoz? S ha támogatja az új pártot, az nem lesz lekötelezett neki? Mondjuk ki nyíltan: Szlovákiában is vannak multimilliomosok vagy nagyon jelentős cégek, amelyek igénylik, hogy a kormányban bizonyos posztokon úgymond baráti miniszterük üljön. De a szlovákiai magyar választóknak valóban az lenne az érdekük, hogy szlovák multimilliomosok érdekeit támogassák a szavazataikkal? S kinek az érdekeit fogja képviselni tehát az új párt, valóban a szlovákiai magyarokét? Nézze, egy fontos ponthoz érkeztünk: a második Dzurinda-kormány idején több olyan ember csapódott a párthoz és jutott fontos politikai és gazdasági posztokhoz is, akik nem élték át az elmúlt évtizedeket, a szlovákiai magyarság küzdelmeit a megmaradásért. Ők ma is azt hiszik, hogy a politika és a közélet csakis a pénztárcákról szól. Velük szemben növekedett az elégedetlenség a pártban, s ez csúcsosodott ki 2007-ben a pártbeli változásokban. A többség az MKP-ban azt mondta, fontosak a gazdasági és a pénzügyi összefüggések is, de nem lehet, hogy a farok csóválja a kutyát. Mi azt akarjuk, hogy az MKP továbbra is a szlovákiai magyarság megmaradásán és fejlődésén munkálkodjon. Ez nem azt jelenti, hogy nem lennénk érzékenyek a vállalkozók, az önkormányzatok, az intézmények gazdasági és pénzügyi érdekeire. Ellenkezőleg, mindent megteszünk azért, hogy a tisztességes emberek megtalálják a számításukat a pártban és a párt körül. De amíg a mostani elnökség a helyén marad, addig a megkérdőjelezhetetlen prioritás a szlovákiai magyar közösség érdekeinek képviselete lesz.

mkp.sk (x)
http://www.bumm.sk/36968/a-legfontosabb-mit-mondanak-majd-rolunk-az-utodaink.html

Duray Miklós: Hajrá Magyarok!
2009.12.23.

Duray Miklós stratégiai alelnök jegyzete olvasható az MKP-Hírvivő ma megjelent számában.
Amikor Tito „jugoszláv“ kommunista partizánjainak délvidéki magyargyilkolásaitól, az átöltözött, és a szovjetek oldalára átállt román vasgárdisták erdélyi vérengzésétől vagy a felvidéki magyarok sokrendbéli üldözésének éveitől és az egész magyar nemzet újabb szenvedéseit megnyitó korszakváltás kezdetétől még tíz év sem telt el – valamikor 1953 táján, – az egész Kárpát-medencét bejárta a HAJRÁ MAGYAROK! buzdító kiáltása. Mondanom sem kell, hogy ez a felkiáltás a focipályák lelátóiról, az Aranycsapat meccsein zengett, és azokat is lelkesítette, akik azt sem tudták, hogy a futball-labda gömbölyű-e vagy szögletes.
A lelkesedéshez kellett egy jó csapat jó játéka. De, ahogy visszaemlékszem arra a korszakra, megengedem, hogy a lelkesedés ugyanolyan lett volna, ha csak feleolyan jól játszanak Puskásék. Mindenki örült a sikernek, és mindenki akarta a sikert. Aki akkor ezt kétségbe vonta a partvonalon kívülre szorult.
Az akkori sikeróhajtás lélektani oka nyilvánvaló: a sok balsikert és szenvedést kövesse végre kellemes élmény, ami némileg feledteti azt, ami előtte volt. És ezt a feledtető élményt közösen, csoportosan lehessen megélni, hogy fokozza a hatását és erőt kölcsönözzön. A közös ünneplés és lelkesedés az akkori kommunista rendszertől való elfordulás élményét is megadta.
Emlékezzünk vissza az 1950-es években micsoda közösségi élményt jelentett a János vitéz daljáték színpadra vitele. A losonciak végigjárták vele szinte az egész Felvidéket. Tömött házak előtt énekelték, együtt a közönséggel: mindenünk e zászló, sosem hagyjuk el, és lobogtatták a piros-fehér-zöld selyem lobogót, amit történetesen édesanyám varrt. Vagy az 1960-as években Gombaszögre tízezrek vonultak ki, hogy együtt ünnepelhessék magyarságukat és együtt erősebbnek érezhessék magukat a kommunisták magyarellenes ármányaival szemben. De 1968-ban is, mikor ráébredtünk, hogy szabadon szervezkedhetünk, két hónap alatt húszezer magyar fiatal lépett be az első független felvidéki magyar ifjúsági szervezetbe. A húsz évvel ezelőtti rendszerváltozás is hasonló közösségi magatartást váltott ki. Amikor az Együttélést szerveztük, alig egy hónap alatt 37 ezer támogató aláírást kaptunk, zömmel azoktól, akik korábban soha semmilyen pártnak nem voltak a tagjai, de eljöttek gyűléseinkre és ott együtt lelkesedtünk. Mivel előtte húsz évig ki voltam zárva minden közösségi élményből, az összefogásnak ez a csodálatos hangulata elhitette velem, hogy végre tervezhetjük közös jövőnket – nem akartam elhinni, hogy saját, magyar sorainkban lesznek azok, akik ezt a tervezést gáncsolni fogják. A tudatos és nem csupán lelkesült összesereglésnek azonban az addigi legnagyobb élményét 1994. január 8-án éltem meg a komáromi önkormányzati nagygyűlésen, ahol három és fél ezren gyűltünk össze, mind választott, közlegitimitással rendelkező magyarok és valóban megrajzoltunk egy jövőképet, amit később saját magunk segítettünk darabokra tépni. De ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a felvidéki magyarság túlnyomó többségének akarata teljesült, amikor 1998-ban egyesítettük a magyar pártokat. A pártegyesítés is egy nagy közösségi élmény volt, még ha nem is a „Rákos mezején” történt. Akkor – egy ideig – azt hittük, hogy ez így marad, és új korszak, új időszámítás kezdődik a felvidéki magyarság közösségi életében.
Túlságosan gyakoriak életünkben az újrakezdések, túlságosan gyakran kell újra és újra rendezni sorainkat, gyakran kell venni egy új nagy lélegzetet és időről időre kivonulni tömegesen az utcára, sportcsarnokokba, labdarúgó stadionokba. Legutoljára 2009. szeptember 1-jén sereglettünk össze vagy tizenkétezren a dunaszerdahelyi focipályán, hogy tüntessünk a hatályba lépett jogcsonkító és lelki félelmeket keltő szlovák nyelvvédelmi törvény ellen. Erősnek éreztük magunkat, nemcsak azért, mert sokan voltunk, hanem azért is, mert a közös ügy Pozsonytól Nagyszelmencig megmozgatta a felvidéki magyarságot. Az egész lelátón a B közép hangulata uralkodott és azt reméltük, hogy talán jobb belátásra bírjuk ezt az elvetemült és szélsőséges szlovák kormányt. Egyelőre azonban ez a siker is elmaradt. Így hát már most azon kell gondolkozni, hogy mikor és hol vonulunk fel tömegesen ismét, hogy tiltakozzunk. Mert mindig tiltakoznunk kell, mintha erre lennénk ítélve vagy kilencven éve.

Kellene már egy kis sikerélmény is, meg társadalmi egyetértés, és hogy ne legyenek közöttünk pártütők.

(A Hírvivő nyomdai megjelenés formájában megtekinthető a párt honlapján: www.mkp.sk)
http://www.felvidek.ma/index.php?option=com_content&task=view&id=19337&Itemid=56

Az évgyűrűk fogságában
2009.12.24.

Nemcsak az idei év múlik el lassan, de két évtizeddel a rendszerváltás, és egy évtizeddel az egységes politikai pártunk megteremtése után végérvényesen, minden illúziónkkal és reménységünkkel együtt idén kimúlt a nagy magyar egységről szőtt álmunk is. Az összetartozás kis magyar fája nem jó talajban fogant bő egy évtizede, hiszen többnyire mindenki csak a gyümölcseiből szeretett volna enni, igazából öntözni alig akarta valaki. Hogy mára kiszáradt, és több évgyűrű már nem feszíti a törzsét, mindnyájunk kudarca.

Ilyenkor év vége felé, amikor már karácsonyra maga a karácsony is kifárad és elszürkül az október eleje óta felajzott, reklámokban fürösztött hétköznapok után, megpróbálunk valami összegzést, leltárt készíteni az évről, melyet magunk mögött hagyunk. Hazudhatnánk önmagunknak, hogy legalább megmaradtunk, csak az a baj, hogy ennek már mi magunk sem tudunk igazán örülni. Valami több kellene már. Valami biztos cél, akarat, melyet nem lehetne bármiféle kufárkodás okán feláldozni, olcsó hatalmi posztok, pozíciók, ígéretek fejében. Ami végre reményt adhatna a megfáradóknak, kétkedőknek, hogy vagyunk még, s leszünk, lenni akarunk. Megharcoltuk a magunk harcát ebben az évben is, de akármennyire úgy látszik, hogy nem hátráltunk egy tapodtat sem, az igazság az, hogy átléptek rajtunk. Nemcsak az események, de a többségi politika és politikusok is, a nagy európai demokratákkal egyetemben. Megint magunkra hagytak, minden látszat ellenére!
A közmondás azt tartja: segíts magadon, az Isten is megsegít! De mit tehet jelen esetben Isten, amikor mi magunk sem akarunk magunkon segíteni. A magyar nemzet mély erkölcsi és morális válsága kicsit a Teremtőt is hátraarcra kényszerítette, mert először nekünk kell magunkat megsegíteni, elfogadni, egybetartani. Évek óta semmi mással nem foglalkozunk, csak védekezünk. Ez minden bizonnyal azért van, mert mi magunk nem tudunk megfogalmazni olyan célokat, melyekkel a többségi társadalomnak is lennének némi gondjai, vagy dolga. E helyett folyamatosan úgy érezzük magunkat, mint akibe egy kutya naponta belémar, majd elszalad. Egy idő után már csak a kutyaharapás sebeinek fájdalmával törődünk és nem tudunk semmi másra összpontosítani. Pedig vehetnénk a kezünkbe egy botot is, hogy néha elkergessük az ebet. A hatalom pedig kivár. Joggal, hiszen nekik van idejük. Az idő pedig ellenünk dolgozik...
Persze nemcsak harcokat, sebeket, kudarcokat hagyunk magunk mögött, de sok-sok munkát és örömet is. Mint a legnagyobb szlovákiai magyar civil szervezet elnöke számtalan alkalommal tapasztaltam meg ebben az évben is a segítséget az összefogást, hogy tudunk még egymásnak örülni. És ezekben a hétköznapi örömökben ott van a szövetség megélt hat évtizede, a szolgálat fénye, mely a szemekben gyúlt, mint a karácsonyi csillag. Nem tagadhatom, hogy rengeteg gondunk, bajunk van, de emelt fővel ünnepeltünk, mert a ránk testált örökség erre kötelezett minket. Aki elül megy, annak néha vissza kell néznie, hogy lássa, jön-e mögötte valaki, és bátran mondhatom, sokan jönnek mögöttünk, együtt megyünk még mindig. Ami bosszantó, hogy civil szervezetként egyre többször kell politikával foglalkoznunk, pedig ez ingoványos terület, mert nem igazán jó a színpadról a képletes lövészárokba ugrani, de a kisebbségi sors megtanított bennünket sok mindenre. Fábry Zoltán mondta egykoron: „A kisebbségi sors, ha nem párosul lealjasított nacionalizmussal, az élet legjobb iskolája”. Régóta járjuk ezt az iskolát , reménykedjünk, hogy egyszer csak végzősök leszünk. Követtünk el hibákat is, amiből tanulnunk kell, de csak az vét, aki csinál is valamit, és dolognak nem voltunk híján. A hagyományos rendezvények mellett idén még számtalan ünnepi ülés és megemlékezés is tarkította az amúgy is sokszínű tevékenységet.
A szövetség minden egyes tagja jól vizsgázott közösségi munkából. Megemlékeztünk, értékeltünk, kitüntettünk, és jelet hagytunk. A hat évtized jelét. Mert azt hagytuk magunk mögött. A meg nem írott, de megélt szlovákiai magyarság életének egy nagyon fontos szakaszát. De valami mást is kínáltunk a rendezvényeinken. Otthont, ahol nincs nyelvtörvény, nincs megszorítás, nincs gyalázkodás, nincs gyűlölet, nincs megalkuvás. Otthont, ahol mi vagyunk, mint a mohával benőtt sziklák, mint az emberben lévő lelki béke, mint a folyó, vagy a fű és az ég. Csak vagyunk, mert ez a mi életünk. A mi akaratunk. A mi alázatunk. A mi értékünk. A nagyszüleink és a szüleink öröksége. A hagyaték, amit sem szél, sem eső, sem tenger el nem moshat. Ha mi nem hisszük el, hogy még van magyar jövő, akkor életünk utolsó morzsáit éljük fel. Mert a jövőt mi építjük magunknak. Nem a gyűlölet, nem a gőg, nem a hatalom arroganciája, hanem mi, magyar emberek, magunknak... Nemcsak magunk miatt fontos a helytállásunk, hanem a múltunk miatt is. A szlovákiai magyarság meg nem írt múltja miatt. A több, mint hatvan év miatt. A kitartásunk miatt. A hűségünk miatt.
Kodály Zoltán aki legtisztább hangszerrel, az emberi hanggal foglalkozott egész életében fogalmazta meg azt a gondolatot, hogy a zene az egyetlen olyan dolog a világon, mely az emberi lélek legmélyebb zugait, régióit is megvilágítja. Sajnos nem tudta, hogy lesz egyszer majd Európában egy ország, melyet még a zene sem tud megvilágítani. Mások sötétsége okán azonban nekünk mégsem szabad elkeserednünk, mert mi világítani akarunk. Égni mint a tűz, ragyogni mint a csillagok, hogy látva lássanak, hogy látva lássanak. Hogy a munkánk ne csak az embereknek és a közösségnek, de Istennek is tetsző legyen. Hátha, legalább ilyenkor karácsony táján, egy kicsit többet figyel majd ránk. Igazán megérdemelnénk.

Áldott, békés, lélekben megtisztult karácsonyi ünnepeket és hitben, szeretetben gazdag Új Esztendőt kívánok mindenkinek.

Hrubík Béla, a Csemadok elnöke
Megjelent a Szabad Újság e heti, ünnepi dupla számában
http://www.felvidek.ma/index.php?option=com_content&task=view&id=19353&Itemid=1