Hogyan lett győztes a fasiszta Szlovákia?

2011.05.09.
Magyarok Csehszlovákiában, 1945. Interjú Balogh Sándor professzorral

KÖZÖS DOLGAINK

Kitelepítések, 1945–1946

A második világháború utáni „békecsinálók” egyik legvitatottabb tette volt az, hogy népeket kívántak áttelepíteni egyik államból a másikba, hogy – úgymond – megszüntessék a nemzetállamon belül az „ötödik hadoszlop”-ot, ami szerintük ismét világháborúhoz vezetne. Hamarosan kiderült azonban, hogy ez a kegyetlen eljárás csak újabb nemzeti feszültségeket kelt. Nem is szólva arról, hogy a háború okaként nehéz volt elfogadtatni a más államokban élő kisebbségeket. A nemzeti kisebbségekre mint „feszültségkeltő tényezőre” ma már nem azért figyel a világ, mert – úgymond – újabb háborút okoznak, hanem inkább amiatt, hogy a többségi nemzet állama mennyire képes a nemzeti kisebbségi jogot, mint az emberi jogok egyikét, biztosítani. Vagyis a kisebbségi feszültségeket a politikai demokrácia fogyatékosságaként ítélik meg az adott államban. Balogh Sándor ez évben ünnepli 70. születésnapját. A történész szakmában ismeretes módon ő volt az, aki másfél évtizeddel ezelőtt már részletesen tárgyalta a mellőzött és tabuként kezelt lakosságcsere témáját.

FÖLDESI Margit

Magyarok Csehszlovákiában, 1945

Interjú Balogh Sándor professzorral

Ötven éve, 1946. február 27-én írták alá Budapesten a csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezményt. Balogh Sándor professzor közel négy évtizede kutatja az 1945 utáni magyar történelmi eseményeket. Számos nagy sikerű könyv szerzője és szerkesztője. Nemcsak történészként érdekli a téma, hanem, lévén felvidéki születésű, sorskérdésként is.

A Felvidéken éltek családjával. A harmincas években édesapja állami alkalmazott volt, s mint ilyennek, illett volna gyermekét szlovák iskolába járatnia. Ő mégis magyar iskolában tanult. A II. bécsi döntés után osztálytársai zöme leadta a második nyelvként felvett szlovákot. Ő nem! Tanulta tovább ezt a nyelvet is. Úgy érzi mindkétszer helyesen döntött.

Hogyan lett győztes a fasiszta Szlovákia?

Földesi Margit [F. M.]: A második világháborúból Magyarország vesztesként, Csehszlovákia győztesként került ki. Noha ténylegesen 1939 és 1945 között nem is létezett Csehszlovákia. Volt viszont egy Hitler-barát szlovák állam.

Balogh Sándor [B. S.]: Tény és való, hogy 1939. március 14-én megszűnt a csehszlovák államalakulat. Ezen a napon Jozef Tiso proklamálta Szlovákia függetlenségét, és a Harmadik Birodalom védelme alá helyezte magát. Március 15-én pedig német csapatok vonultak be a Csehszlovákiából megmaradt területekre, és másnap Ribbentrop német külügyminiszter bejelentette a Cseh–Morva Protektorátus megalakulását. A csehszlovák állam jogfolytonosságát akkor fogadták el a szövetséges nagyhatalmak, amikor 1942. január 1-jén elismerték csatlakozását az Atlanti Chartához.

A magyar fegyverszüneti tárgyalásokon is felmerült az ugyanerre a kérdésre visszavezethető probléma. Ugyanis ténylegesen Csehszlovákia és Magyarország soha nem üzent hadat egymásnak. Ezért kéri Zdenek Fierlinger csehszlovák követ, hogy a két ország közti hadiállapot időpontjaként vagy 1938. október 7-ét, vagy november 2-át ismerjék el. Ezt a győztes nagyhatalmak nem fogadják el, azt azonban tényként ismerik el, hogy dátum nélküli időponttól és formálisan soha be nem jelentett módon, de a két ország között mégis hadiállapot volt.

[F. M.]: Hogyan képzelte Beneš, az emigráns kormány feje, az 1945 utáni államelnök Csehszlovákia jövőjét?

[B. S. ]: 1942 januárjától lehetett gyakorlatilag Csehszlovákia jövőjével kapcsolatban gondolkodni, amikor már nemzetközileg is elismerten a jogfolytonosság talaján álltak. A csehszlovák emigráns körök ekkortól alakítják ki elképzeléseiket.

A beneši felfogás – bármennyire szokatlan is – csehszlovák nemzetben gondolkozik és nem csehben és szlovákban. Eszerint a csehszlovák szláv nemzetállamban – melynek határai az 1938-as határok – nem lehet helye nem szláv népcsoportoknak, németeknek és magyaroknak.

A németek kitelepítéséhez az elvi hozzájárulást Eduard Beneš elsőként Rooseveltnél, az Egyesült Államok elnökénél éri el, majd 1943 decemberére a többi nagyhatalomnál is.

Másként alakult a csehszlovákiai magyarok sorsa. Beneš köztársasági elnök és a londoni emigráns kormány 1942 végén–1943 elején lépett fel nemzetközi szinten is a magyar nemzetiségű lakosság kitelepítésének konkrét követelésével, mondván: a magyaroknak döntő szerepük volt Csehszlovákia felbomlasztásában, illetve „a magyarok kivétel nélkül soviniszták, irredenták”, s puszta létük is veszélyes a csehszlovák államra. Ez képtelenség volt, hiszen a felvidéki magyarságnál aligha található Európában lojálisabb nemzetiség.

A nyugati nagyhatalmak visszautasítják ezt a teóriát, nem fogadják el azt a tézist, hogy a magyarok jelenléte önmagában is veszélyt jelent a csehszlovák államra. Ezzel szemben az 1943 decemberében aláírt szovjet–csehszlovák barátsági szerződés alkalmával a Szovjetunió jogosnak ismeri el a magyarok kitelepítésének igényét Csehszlovákiából.

[F. M.]: Mi az önálló Szlovákia véleménye a jogfolytonos Csehszlovákiáról és a felvidéki magyarokról?

[B. S.]: 1944 nyaráig a szlovák vezetés, beleértve a kommunistákat is, még önálló Szlovákiában gondolkodik és erősen hezitál, hogy csatlakozzon-e a jogfolytonosság gondolatához, a csehszlovakizmushoz.

Ugyanakkor a Tiso-féle Szlovákiában jelen volt minden olyan formája a magyarüldözésnek, ami később a második világháború után a csehszlovák hatóságokat jellemezte. 1939 márciusa után jó néhány magyart – döntően nemzetisége miatt – internálótáborba vittek, elsősorban Illavára. A Hlinka-gárda tagjai bántalmazták a magyarokat. Sok helyütt megverték azokat, akik nyilvános helyen magyarul beszéltek. Követtek el jogsértéseket a magyar tulajdon sérelmére is. Felvetődött az önálló Szlovákiában a magyarok kitelepítésének igénye, sőt területi követelései is voltak a szlovák államnak Magyarországgal szemben.

Különösen a szlovák egyházak és papok jártak élen a magyarok üldözésében. Sajnos zömük szélsőségesen magyargyűlölő volt, s azok a szlovák papok is, akik szolidárisak voltak a magyar nemzetiségűekkel, könnyen Illaván találhatták magukat. Ez a rész még kevésbé feltárt történészi terület. Az egyik szlovákiai apácazárdában például a magyarokat mongol kutyáknak nevezték. S volt egy olyan mozgalom is, amely azt tűzte ki célul, hogy a magyar szentek képmásait és ereklyéit száműzzék a felvidéki, Szlovákiához tartozó templomokból.

Van még egy tény és gondolat, amit nagyon fontosnak tartok megemlíteni. A felvidéki születésű zsidó emberek zöme a két világháború közötti Csehszlovákiában önmagát magyarnak vallotta, s ők nem keveset tettek az itteni magyar kultúra érdekében. Később azután a közös üldöztetést is vállalniuk kellett.

[F. M.]: Szlovákiában a háború végére mégis feladják az önálló államra vonatkozó elképzeléseiket.

[B. S.]: Igen. S ebben alapvetően annak volt szerepe, hogy a Szlovák Nemzeti Tanácsban jelenlévő politikai tényezők pontosan tudták: Szlovákiának volt a legnagyobb része Csehszlovákia felbomlasztásában azzal, hogy kikiáltották az önálló Szlovákiát. S azt is tudták, hogy ha ragaszkodnak az önállóság eszméjéhez, akkor Szlovákia rosszabb pozícióba kerülhet a béketárgyalásokon, mint Magyarország. Viszont Csehszlovákia részeként megkapja a győztes állam „besorolást”.

A kollektív felelősségre vonás

[F. M.]: Ezzel szemben Benešék s később az újonnan létrehozott csehszlovák vezetés a magyar nemzetiséget is (a németekkel együtt) kollektíven felelőssé tette Csehszlovákia 1939 márciusában bekövetkezett széthullásáért.

[B. S.]: Ez fából vaskarika, ami nem veszi figyelembe a történelmi realitásokat. Hiszen a Felvidéken élő magyarok Csehszlovákiáért csak az önálló Szlovákia ellenében harcolhattak volna, mivel 1939-ben a szlovákok önálló államot kívántak maguknak – s ezt meg is valósították.

[F. M.]: Viszont, miután nem sikerült megnyerni a nagyhatalmak hozzájárulását a magyarok kitelepítéséhez a Felvidékről, a csehszlovák vezetés olyan programokat, rendeleteket alkotott, amelyekkel lehetetlen helyzetbe kívánta hozni az ottani magyarságot.

[B. S.]: A csehszlovák kormányprogramot 1945. április 5-én Kassán hozták nyilvánosságra. Elsősorban a kassai kormányprogram VIII. fejezete érintette a legérzékenyebben a magyarságot. Eszerint „1. a csehszlovák állampolgárságot csak azoknak a magyar nemzetiségű lakosoknak hagyják meg, akik antifasiszták voltak, részt vettek a Csehszlovákia felszabadításáért folytatott ellenállási mozgalomban, vagy pedig üldözték őket a köztársasághoz való hűségükért; 2. a többi magyar nemzetiségű lakos csehszlovák állampolgársága megszűnik, de lehetővé teszik nekik az optálást...”

A kormányprogram mellett az ún. beneši elnöki dekrétumok, valamint a Szlovák Nemzeti Tanács határozatai rendkívüli módon sújtották a magyarokat. A dekrétumok közül kettőt emelek ki. 1945. augusztus 2-án kibocsátott 33/1945. sz. elnöki dekrétumot, amelyben megfosztották csehszlovák állampolgárságuktól a németeket és a magyarokat. Ez komolyan sújtotta a magyar nemzetiséget, mert ettől kezdve lényegében elesett az egészségügyi ellátástól, a nyugdíjtól, valamint azoktól a szociális juttatásoktól, amelyeket nem nélkülözhetett, ha élni akart. Másrészt a 88/1945. sz. elnöki dekrétumot, mely 1945. október 1-jén lépett hatályba – már Potsdam után. Ebben elrendelték, hogy a magyar férfiakat 16-tól 55 évig, a németeket pedig 18 és 45 éves kor között közmunkára lehet kirendelni a lakóhelyüktől távol eső vidékekre is.

Ezzel párhuzamosan folyt Pozsony és a pozsonyi járás magyartalanítása, hiszen ezt a várost szlovák fővárosnak tekintették, ahol nem kívánatos a magyar lakosság. Nem működhettek magyar bölcsődék, óvodák, iskolák. Magyarul beszélni is csak otthon lehetett. Több helyen megjelentek olyan falragaszok, amelyek megtiltották az utcán a magyar szót.

[F. M.]: Hogyan kezelték a nagyhatalmak a felvidéki magyar kérdést s azt a csehszlovák igényt, hogy távolítsák el a magyarokat államuk területéről?

[B. S.]: A szövetséges nagyhatalmak Potsdamban (1945. június 17–augusztus 2.) magukévá tették a kollektív felelősség elvét és gyakorlatát. Ennek bizonyítéka a németek kitelepítésével kapcsolatos állásfoglalásuk. Ugyanakkor a magyarokat másképp kezelték, nem fogadták el, hogy Csehszlovákiából önkényesen kitelepítsenek az ottani hatóságok majdnem 700 ezer magyar nemzetiségűt. Viszont a csehszlovák állam ezt nem méltányolta, és olyan intézkedések sorát hozta, amellyel úgy vélte, elüldözheti szülőföldjéről a magyar lakosokat.

Mivel Csehszlovákia és Magyarország ekkor nem két egyenrangú fél, hanem az egyik győztes, a másik vesztes, ezért a szövetséges nagyhatalmaknak kellene megadni a segítséget Magyarországnak ahhoz, hogy az meg tudja akadályozni a felvidéki magyarsággal szembeni jogsértéseket. Ezzel ellentétben a Szovjetunió hallgatólagosan, de tudomásul veszi a csehszlovák elképzeléseket, a nyugati hatalmak pedig nem vállalnak szerepet abban, hogy ezt meggátolják. Morálisan azonban kínos számukra a helyzet. Ezért hangsúlyozzák mind az angolok, mind az amerikaiak, hogy elfogadnak minden olyan megoldást – beleértve a Magyarország javára történő határmódosítást is –, amelyben a két érdekelt ország kormánya megállapodik. De itt jön be megint, hogy a magyar kormány alárendelt helyzetben volt a győztes csehszlovák kormánnyal szemben. Vagyis ezzel a magatartásukkal a nyugati hatalmak is gyakorlatilag Csehszlovákiának nyújtottak szabad kezet. Magyarország pedig belekényszerült egy lakosságcsere-megállapodásba, mivel vezetői úgy ítélték meg: ez az egyetlen lehetőség arra, hogy gátat szabjanak az egyoldalú parttalan kitelepítéseknek, visszatartsák a menekültek áradatát.

Csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezmény

[F. M.]: Így tehát 1946. február 27-én Budapesten Gyöngyösi és Clementis aláírják a csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezményt.

[B. S.]: Igen, s ki kell mondanunk, hogy ez a megállapodás a győztesnek minősített Csehszlovákia diplomáciai sikere volt. A megegyezés a paritásos lakosságcsere mellett döntött, de súlyos fogyatékossága volt – a mi szempontunkból –, hogy míg szlovák részről önkéntes, addig magyar részről kötelező volt az áttelepülés. Azaz a Felvidékről annyi magyart kötelezhettek, jelölhettek ki az áttelepülésre, ahány szlovák nemzetiségű önkéntesen el kívánta hagyni a trianoni Magyarországot. Csehszlovákia a szlovákok áttelepülésének előkészítésére, a jelentkezésekre vonatkozó nyilatkozatok átvételére és az egész áttelepítési akció lebonyolítására bizottságot küldhetett Magyarországra. A Csehszlovák Áttelepítési Bizottság (külön rádióadásuk és lapjuk is volt) 1946. március 4-én kezdte meg tevékenységét, s céljuk az volt, hogy minél több szlovákot bírjanak rá az áttelepülésre. Az eszközökben nem válogattak. Ezzel szemben született meg a Nagy Ferenc-kormány március 21-i hivatalos nyilatkozata, amelyben leszögezik: „Magyar állampolgárt sem most, sem utóbb nem fognak erőszakkal az ország elhagyására kényszeríteni, Magyarország területén minden magyar állampolgár törvényeink védelme alatt áll, és állni fog a jövőben is.” A paritásos alapon túl Csehszlovákia jogot szerzett arra is, hogy egyoldalúan kitelepítsen olyan személyeket, akik háborús bűnösnek minősültek. (Ezek száma azonban nem haladhatta meg az ezret.)

[F. M.]: Miért ragaszkodott Csehszlovákia olyan eltökélten ahhoz, hogy kijelölhesse az áttelepítendő személyeket?

[B. S.]: Alapvetően két tényező befolyásolta a csehszlovák kormányt. Egyrészt a homogén határ mentén egy tömbben élő színmagyar területeket fellazítani a ki-, illetve betelepítéssel. Mivel pl. ha ezer családból ötven szlovák lesz, az a település már vegyes lakosságúnak számít. Kiépülhet a szlovák nyelvű közigazgatás, kell, hogy legyen szlovák óvoda, iskola, istentisztelet. S megkezdődhet a másik nyelv és struktúra lassú elsorvasztása.

Másrészt gazdasági okai voltak. Minél módosabb gazdákat, polgárokat jelöltek ki áttelepülésre, annál több föld, nagyobb ház stb. maradt utánuk.

[F. M.]: A lakosságcsere-egyezmény aláírása tehát nem vitte nyugvópontra a két ország kapcsolatát.

[B. S.]: Annál is inkább nem, mert 1946. június második felében a magyar közvélemény is tudomást szerzett arról, hogy Csehszlovákia a lakosságcsere-egyezménytől függetlenül, pontosabban azon felül 200 ezer magyart szándékozik kitelepíteni az országból, és ehhez a békekonferencia támogatását is kérte. Ezzel a tervvel szoros összefüggésben a csehszlovák hatóságok – a szlovák belügyi megbízott 1946. június 17-i rendelete alapján – megkezdték a magyar nemzetiségű lakosság körében az ún. reszlovakizációt, azaz a visszaszlovákosítási akciójukat. A reszlovakizálási kampány során a magyarokat választás elé állították: ha kérik „a szlovák nemzetbe való visszatérésüket”, azaz szlováknak vallják magukat, visszakapják állampolgárságukat, de ha nem, kiutasítják őket Csehszlovákiából.

A magyar kormányzat hajlandó lett volna a felvidéki magyarság, avagy annak egy részének befogadására, de csak az „embert területtel” elv alapján, azaz határmódosításokkal Magyarország javára. A nyugati nagyhatalmak elfogadtak volna határkorrekciót a javunkra. Tudjuk, hogy konkrét területi elképzeléseiket is tisztázták már erre vonatkozólag. A Garamtól keletre eső részeket kívánták visszajuttatni Magyarországnak. Azonban visszatért az a korábban is hangoztatott elvük, hogy ők nem szorítják rá erre Csehszlovákiát, de mint a két ország közötti tárgyalások eredményét, örömmel elfogadják a határrevíziót megoldásként. Persze, Magyarország nem volt abban a helyzetben, hogy ezt elfogadtassa Csehszlovákiával, s Csehszlovákia a legmerevebben elzárkózott ettől. Sőt, még neki volt területi követelése, ld. pozsonyi hídfő.

[F. M.]: Mi a magyarázata annak, hogy a lakosságcsere-tárgyalásokon s számos nemzetközi fórumon is nem Jan Masaryk külügyminiszter, hanem Vladimir Clementis külügyi államtitkár képviselte Csehszlovákiát?

[B. S.]: A csehszlovák kormánykörök és a Szovjetunió is jobban bízott Clementisben, mint Masarykban. Angol és amerikai diplomáciai iratokból tudjuk, hogy angol diplomaták előtt Masaryk kijelentette, ő elképzelhetőnek tartaná, hogy Csehszlovákia a magyaroktól területi engedmények árán szabaduljon meg. Persze hivatalos megnyilatkozásaiban a csehszlovák kormány álláspontját képviselte, de azért a brit diplomaták előtt tett kijelentései nem maradhattak titokban.

[F. M.]: A békekonferencián visszautasították a 200 ezer magyar egyoldalú kitelepítésre vonatkozó csehszlovák igényt.

[B. S.]: Igen. A Nyugat morálisan ezt már nem vállalta. De hadd mondjak ezzel összefüggésben néhány számadatot! 1946. május 15-ig 184 magyart minősítettek háborús bűnösnek Csehszlovákiában. 1946 végére – miután látták, hogy le kell mondaniuk az egyoldalú ki-telepítésről – ez a szám 75 ezerre emelkedett. Azaz a komáromi járás magyar lakosságának több mint 30%-át, az ipolyságinak pedig több mint 20%-át háborús bűnösnek minősítették.

[F. M.]: Végül is hányan települtek át önként vagy kényszerből a Felvidékről Magyarországra?

[B. S.]: A telepítéseket 1948. június 12-én függesztették fel, de véglegesen csak a két állam 1949. április 16-án aláírt barátsági és kölcsönös segítségnyújtási szerződésének életbelépésével szűntek meg. Hivatalosan a lakosságcserével 73 173 szlovák hagyta el Magyarországot, és 68 407 magyart költöztettek át a Felvidékről. Véleményem szerint azonban a Csehszlovákiából elüldözöttek vagy elmenekültek száma 1949 tavaszára elérte a 120–150 000 főt.

Mi a tanulság?

[F. M.]: Le lehet vonni mindezen történésekből tanulságot?

[B. S.]: Az első világháború után a győztes térképrajzolók felbomlasztottak soknemzetiségű birodalmakat, s kis államokat hoztak létre. Azonban úgy valósult meg a csehek, szlovákok, szerbek, románok stb. önrendelkezése, hogy ezzel egyidejűleg más nemzetiségeket, magyarokat, németeket megfosztottak attól, hogy élvezhessék az újonnan létrejövő, úgymond nemzetállamok területén ezt a jogot. Az új államok – beleértve Csehszlovákiát is – nem tudták megoldani a nemzetiségi kérdést, s nagyobb volt a nemzetiségi elnyomás, mint a Monarchiában. A második világháború után hódított teret az az elképzelés, hogy úgy kell „megoldani” a nemzetiségi kérdést, hogy meg kell szabadulni tőlük, el kell őket üldözni a szülőföldjükről.

A párizsi békeszerződésben pedig teret engedtek még az első világháborút követő időszaknál is durvább nemzetiségi elnyomásnak, mivel a nemzetiségi kérdést az adott ország belügyének tekintették, s így kiszolgáltatták őket az uralkodó nemzetnek. Ezen túlmenően ezekben a szerződésekben csak az egyéni jogokat rögzítették, a kollektív nemzetiségi jogokat nem. Pedig a polgári szabadságjogok biztosítása nem válasz, nem megoldás a nemzetiségi kérdésre.

Napjaink eseményei is azt bizonyítják, hogy a nemzetiségi önrendelkezés, illetőleg autonómia, a kisebbség kollektív jogainak biztosítása nélkül nincs megoldás.

Az interjút készítette: FÖLDESI Margit
http://www.tankonyvtar.hu/historia-1996-07/historia-1996-07