Honföldnek kéne védenie az ezeréves nyelvét

Minden szlovák egy nemzetrészhez tartozik, nem a szlovák nemzethez, mert olyan nincs, hanem a már sokszor emlegetett öt nemzetrész (morava, lengyel, rutén, német, magyar) fiai, lányai a szlovák ember.

2009.10.22.
Honföld őshonos lakosságát kéne védeni nyelvtörvénnyel, nem pedig a betolakodókat. A magyar nemzetrész Dél-Fölvidék őshonos lakossága, nem pedig az ide 89 éve betolakodó, betetelepült szlovákság.

Vajon kit is asszimilálnak Honföldön (Hodzsa-Bartha határ alatt lévő területek)? Nagyon kézenfekvő a válasz, a magyarokat, nem pedig a betolakodó szlovákságot. Teljesen logikátlan és embertelen, azokat védeni törvényekkel, akik törvényeket sértenek és emberiségellenes bűnöket követnek el azzal, hogy a hazugság és a gazemberség segítségével törvényesítik az asszimilációt, az un. reszlovakizációt.

Kérdezem én, hogyan lehet reszlovakizálni azokat, akik sohasem voltak szlovákok, mert ugyebár már végre ki kéne mondani a szlovák nemzet egy mesterségesen egybegyúrt 18. századvégén Nagy-Magyarország területén élő szlávságot jelenti. A szlovákság mint olyan az egy gyűjtőfogalom, morava, lengyel és a rutén nemzetrészekből jöttek létre, eszkábálták a pánszávista eszméket valló tót emberek, nagymagyarországi közös hazában élő szláv politikusok, orosz és cseh megrendelésre. A szlovák az olyan fogalom, mintha a magyarra azt mondanám, hogy ember. A nagymagyarországi morvák, lengyelek és rutének a szlovákok leszármazottjai, a szlovák emberek, akik részben a morva, a rutén, a lengyel nemzethez és egy részük (nagyobbik fele) a teljesen asszimilált német és a részben asszimilált magyar nemzethez tartoznak.

Tehát a 18.század végétől napjainkig, nem a magyarok asszimilálják ezeket a nemzetrészeket, hanem a műnyelv, a műnemzet, mű politikusai, a pánszávista eszméket valló mai is a politikában tevékenykedő szlovák emberek valótlanságai, dezinformációkra, történelemhamisításra épülő hazugsági sarktételei.

Mi pedig hagyjuk!!!

Már végre valaki kimondhatná, hogy elég volt ebből a hülyeségből, elég volt a császár újruhájából, hisz a császár mesztelen. Egy valójában nem létező, mondhatnám csak papiron megtervezett nemzet ne akarja az ezerszáz éves hazájából elzavarni, vagy a magyar fiatalokat beasszimilálni újnemzetébe, ami valójában nem is létezik.

Mi a megoldás?

A témalör szétboncolása, vagyis el kell magyarázni a szláv nemzetrészeknek, az embereknek, vagyis a szlovákoknak, hogy olyan mint szlovákság nem is létezik, mondhatnán ez egy goebbelsi ideológia terméke. Addig volt hangoztatva, hogy a szlovák nemzet létezik, amit manapság már senkisem kérdőjelez meg, mindenki így mi is elhittük, elfogadtuk a létrejöttét. Valójában minden ember (szlovák) egy nemzetrészhez tartozik (morava, lengyel, rutén, német, magyar), ez a természetes, ez az igazság, ha tetszik ennek a műnemzetnek, vagy sem, ez egy valós tény.

Úgy ahogyan az írek nagytöbbsége most tanulja ősei nyelvét, így az asszimilált nemzetrészeknek, a szlovák embernek is meg kell tanulniuk őseik nyelvét., a morva, a lengyel, a rutén, a német, vagy a magyar nyelvet.

Nyelvtörvény kell, de egy olyan, ami ezeket a nyelveket védené, nem pedig az erőszakos asszimilációt megtámogató kommunikációs közös nyelvet a szlovákot. Szlovák nemzet, mint olyan nincs, csak egy mesterséges nyelv a szlovák. Akik ezt a nyelvet beszélik azok, a morva, lengyel, rutén, német, vagy a magyar nemzetrészhez tartoznak. Lehet őket nevezni szlovákoknak, de csak akkor, ha a történelmi Nagy-Magyarország területén élő szlávokról és a nyelvi alapon asszimilált magyarokról, németekről beszélünk, mint gyűjtőfogalmat. Szlovákia nem más, mint öt nemzetrészből létrehozott mesterséges ország, tehát egy multietnikumú közösség. Erre legjobb bizonyíték az, hogy Csehszlovákia belső határai valójában nagymagyarországi határok voltak. Ma Szlovákia határai.

Minden szlovák egy nemzetrészhez tartozik, nem a szlovák nemzethez, mert olyan nincs, hanem a már sokszor emlegetett öt nemzetrész fiai, lányai a szlovák ember.

A szlovákság nem egy ezerötszáz éves nemzet, hanem egy gyűjtőfogalom, ami a 14.századtól a Nagy Magyarország területére betelepült északi szlávokat jelenti és a műnyelv által asszimilált németeket, magyarokat.

Magyarkép a szlovák történelemkönyvekben

2009.11.04.
A történelem és a történelemszemlélet a társadalmi és politikai háttér függvényében gyakorta kerül egymással ellentmondásos viszonyba, s ennek egyik fő oka a történelemkönyvek, valamint az iskolai történelemoktatás milyensége - írja Mihályi Molnár László a Történelemportálon megjelent cikkében. A politikai indíttatású történetírás olyan múltat kreált, amivel egy átrajzolt és megszépített eredetet, származást vitt be egy társadalmi rétegről vagy csoportról a köztudatba, és ezzel a „kincstári optimizmussal” próbált önmagáról kedvező képet alkotni.
A szlovákoknak nem volt egységes nemzeti nyelvük, csak a XIX. század derekán egyeztek meg abban, hogy a Zólyom és Liptó megyei nyelvjárásukat alapul véve kodifikálják. Még a XX. század második felében is kellett olyan rendeletet kiadni a szlovák iskolák számára, hogy nem csupán a szlovák órákon, hanem valamennyi tantárgy tanításánál az irodalmi nyelvet kötelesek használni. A kelet-szlovákiai és a Pozsonytól nyugatra élő szlovákok nyelvhasználata közt nagyobb a különbség, mint a Halotti beszéd és a mai magyar nyelv között. Az egységes nyelvhasználathoz pedig egységes történelmet is ki kellett találni.

Ókor és középkor

Az általános iskolai és középiskolás tankönyvek Közép-Európa késő ókori történelméből kiemelik a Római Birodalom szerepét, de csak röviden írnak a hunokról. A szkítákat meg sem említik a Kárpát-medencében, csak a keltákat, gótokat, longobárdokat, és kihagyják a mai Szlovákia területén négy évszázadnál hosszabb ideig élő kvádok tárgyalását. Ennek hátterében az áll, hogy kell egy időpont és egy helyszín arra, hogy oda beilleszthessék a szlávokat. Az avarok harmadfél évszázadát megpróbálják a maguk képére formálni. Kijelentik, hogy az avarok elszlávosodtak, azután már csak szláv-avarként, szlávokként (újabban csak szlovákokként) említik őket, főleg a jelenleg magyar többségű területeken (Komárom, Kassa környéke). Végül nagy terjedelemben tárgyalják a frank kereskedő, Samo ténykedését, valamint a Nagymorva Birodalom elképzelését, mintha egy teljesen dokumentált igazság lenne. Még csak kételyek sem merülnek fel azt illetően, hogy Nagymoráviát az egykori krónikások Szirmium (Szerémvár) tájára, a Dráva, a Száva és a szerbiai Morava folyókhoz helyezik.
Bíborbanszületett Konsztantinosz bizánci császár a Vaskaputól háromnapi járásra jelzi Belgrádot, attól kétnapi járóföldre Szirmiumot, amiről megjegyzi, hogy valaha ott kezdődött Nagymorávia, ahol Szvatopluk is uralkodott. Az Annales Fuldenses (Fuldai Évkönyv) szerint Német Lajos 846-os hadjáratát a Margus menti szlávok ellen folytatja, ami előtt átkelt a Száván. Ott Mojmír unokaöccsét, Rasztyiszlávot tette meg fejedelemnek, vagyis Morávia egy vazallus, frankoktól függő alakulat volt. Hazafelé, Pannónia meghódítása után pedig Csehországon (Boemanok földje) keresztül tért vissza (és nem volt közben Morávia). Rasztyiszláv tehát a Margus (szerbiai Morava) menti szlávok fejedelme volt, ő hívta be a bizánci missziót. II. Jenő pápa (824-827) oklevele szerint az avar tudun és Mojmír Hunnia Avaria egyes területein, illetve Maraviában uralkodott, amely Pannónia és Moesia tartományban volt, Moesia pedig több okirattal igazolhatóan a Drina és a szerb Morava között feküdt.

Mindezekkel nem foglalkoznak a szlovákiai történelem tankönyvek, hanem ellenvetést nem tűrően azt írják, hogy „a szlávok a VI. század folyamán elfoglalták egész Kelet- és Délkelet- Európát. Megkezdődött Európa ókori (Római Birodalmon kívüli) történelmének utolsó korszaka, amelyet ószláv korszaknak nevezünk. A VI. században a szlávok megjelentek a mai Szlovákia területén is. Nyugodt életüket a nomád avarok zavarták meg, akik csaknem 250 évig éltek elődeink szomszédságában. Ezeket az elődeinket a történészek szlovjéneknek is nevezik. Az avarok tavasztól őszig hódításokkal foglalkoztak, főleg a Római Birodalom keleti területein, a téli hónapokban pedig a szlovjének kifosztásával.”

„Az avar fennhatóság alóli szabadulás érdekében alapították meg a szlovjének az első törzsszövetségüket, amely Samo birodalmaként ismeretes. Samo frank kereskedő 623-ban a szlovjénekkel együtt megverte az avarokat, ezért királlyá választották. […] Dagobert frank uralkodót is legyőzték. Nem tudni pontosan, hogy Szlovákia, Csehország és Ausztria mely területein feküdt a szlovjéneknek ez a kezdetleges állama, amelynek köszönhetően az elkövetkező évszázadokban képesek voltunk megőrizni etnicitásunkat, és nem engedtek az avar és frank nyomásnak. […] Nagy Károly legyőzi az avarokat, megerősödik a Morva folyó mentén a Morva Fejedelemség és a mai Szlovákia területén a Nyitrai Fejedelmség. Nyitrán az első ismert fejedelem Pribina [Priwina] volt. 833-ban Mojmír morva fejedelem elfoglalta Nyitrát, és elűzte Pribinát, aki Német Lajos keleti frank uralkodónál talált menedéket […], 846-ban hűbéradományba kapta a Dunántúlt. Az erős és egységes Nagy-Morávia I. Mojmír uralkodása alatt meteorként tűnt fel Európa egén. Szlovákia területe Nyitra székhellyel kiváltságos helyzettel bírt ebben az államban.” [1]

El tudjuk képzelni, hogy ha ez a tananyag, akkor milyen történelmi ismeretekkel vannak felfegyverkezve a szlovákiai fiatalok. Samoról egyébként mint a winnidek (venétek) királyáról beszélnek kortársai, illetve a helyszínt Karintiába teszik (a Dunától délre, a Dráva és Mura vidékére). Ebből talán érthető, hogy a szlávvá lett bolgárokról elég kevés szó esik, de érdekes módon a szerbeket és horvátokat is csak a IX. századtól kezdik emlegetni (mert valójában ott volt Morávia!). A tankönyv ezzel kezdi a történetüket: „a két nagy délszláv nemzet (a horvátok és a szerbek) sorsa sem volt mindig egyszerű. A IX. század elején a horvátok a Frank Birodalom, a szerbek pedig Bizánc fennhatósága alá kerültek. A horvátoknak ugyan egy ideig saját államuk volt, de a Magyar Királyság már a XI. század végén bekebelezte őket.” Aztán részletezi a szerbek sanyarú sorsát a bizánci uralom alatt, majd a török megszállást, de arról már nem szól, hogy a horvátok később a Horvát Bánságban éltek.

Ezeknek a csúsztatásoknak és fantáziadús részleteknek egyetlen központi célja, hogy egy őshonos, jogfolytonos, de a magyarok által egy évezreden át kegyetlenül elnyomott és leigázott szlovák nemzet képét láttassák, és igazságosnak hirdethessék a trianoni diktátumot.
A szlovák őstörténeti koncepció elsődleges szempontja a magyarellenesség: a szlovákok jelenlétét a magyar történelem ellenében fogalmazza meg, amiből teljesen kizárják az avarokkal, hunokkal vagy szkítákkal való magyar kapcsolatot, illetve rokonságot, mert az már időben megelőzné még ezt a koncepciót is. A szlovák régészet szinte politikai megrendelésként kapta feladatul, hogy az egész ország területén dokumentálni kell a szlovákok jelenlétét már az V. század második felétől, és akik ebben részt vállalnak, azok kiemelten publikálhatnak és juthatnak egyre feljebb a ranglétrán. A pozsonyi várnál az 1970-es években végzett ásatások során egy egyetemi hallgató nyári gyakorlata során tapasztalta, hogyan kell megrakni egy nagymorva rotunda falait ott, ahol olyan sosem volt.
A magyarok megjelenése és a magyar nép jellemzése

Pavel Dvořák, az egyik — még viszonylag tárgyilagosnak mondható — népszerű szlovák történész egyik munkájában [2] egyszerűen szlovákoknak és cseheknek fordítja Anonymus Gestájának 36. fejezetében a „sclavi et boemi” kifejezést. Szarkasztikusan megjegyzi, hogy Anonymus zagyvaságokat írt, főleg Szlovákiával kapcsolatban, mert a csehekről, cseh fejedelemségről és a bolgárokról is tesz említést, de egy szót sem ejt a Nagymorva Birodalomról (!).
„Egy dolog bizonyosnak tűnik. Árpád hadai után – akik minden bizonnyal egy olyan apokaliptikus pusztítást hoztak magukkal, amilyen egy ilyen hadjárattal jár, főleg, ha egykori ázsiai lovasokkal jön Európa felé — jött civil lakosság is, nem csupán pásztorok, hanem földművesek és kézművesek is. Megtelepedtek nálunk [sic] örök időre.”
A könyv 302. oldalán található az egyik szlovákiai „csúcsmodell”. Egy képaláírás. A képen Szent István a Képes Krónika ábrázolásán egy S betű iniciáléjában (Stefanus) látható, egyik kezében harci zászló, másikban pajzs, hármashalmon kettőskereszttel. A képaláírás így szól: „I. István király, illusztráció a Bécsi Képes krónikából. Milyen erős lehetett a nagymorva hagyomány, hogy még a XIV. században, a heraldika virágkorában is arra inspirálta a festőt, hogy a heraldika előtti időkben élt első magyar uralkodót a pajzsán lévő kettőskereszttel ábrázolja.” Ebben a fejezetben éppen azt bizonygatja, hogy a kettőskereszt a szlovák nagymorva birodalom jelképe lett volna, holott még le is írja, hogy (egyelőre!) nem találták ennek régészeti nyomát sehol, de van elég okuk azt állítani, hogy ez így volt. Éppen Szent István fentebb jelzett ábrázolásával akarja közvetve igazolni, hiszen az Árpádok nemzetsége csak a szlovákoktól vehette át a jelképet.

A szlovák történetírásban ugyanis a talán, esetleg, lehetséges, elképzelhető, minden valószínűség szerint kifejezések bizonyíték értékűek. Így került be a szlovák alkotmány első mondatába a nagymorva hagyomány, és így lett országcímer az apostoli kettőskereszt. Mindezek után már ne csodálkozzunk azon, ha még a szlovák irodalmi szövegek is tele vannak olyan kijelentésekkel, hogy mi magyarok mindent a szlovákoktól tanultunk, vettünk át. Az nem zavarja őket, hogy a bizonyítottan szláv jövevényszavaink (pl. az egyházra és szervezeti rendszerre vonatkozóak) vagy délszláv, vagy pedig Árpád-kor előtti keleti szláv eredetűek lehetnek. Sajnos ebben az elszlávosító nyelvészetben hatalmas szerepe volt annak a Knyiezsa Istvánnak, aki — nyelvésznek gondolva magát — ebben a folyamatban nem lovat, de egész ménest adott a szlovák történethamisítók alá. Ott is szlovák eredetű szavakat talált, ahol a magyarba is latinból került, s onnan vették át tőlünk a szlovákok.

A tankönyvek elégtételként jegyzik meg az augsburgi vereségről, hogy ezzel befejeződött Európa kirablása. Az újabb tankönyvek a kereszténység felvétele, vagyis a magyar államalapítás utáni időszakról viszonylag objektív képet festenek, azzal a megjegyzéssel, hogy ezen a területen az ősszlovákok tovább éltek folyamatosan, magyar elnyomás alatt. Máshol azt róják fel, hogy a magyarok beolvasztották őket a magyar nemzetbe. Erre alapozta a kormánypénzen működtetett Szlovák Liga 1945 után a visszaszlovákosító programját.

A tankönyvek és a történelmi kiadványok természetesnek tartják, hogy Szlovákia már korábban is létezett, és a szlovák nemzet történetének korszakai: Szlovákok a Nagymorva Birodalomban, Szlovákia Magyarország része, a Habsburgok és Szlovákia, Szlovákia 1914-1918 között, Szlovákia Csehszlovákia része, az első Szlovák Köztársaság (1939-1945), Szlovákia a felújított Csehszlovákiában (1945-1992), az önálló Szlovák Köztársaság. A szlovák történelemkönyvek a Trianon előtti Magyarországot Uhorsko, a megcsonkított országot Maďarsko néven emlegetik. A keleti szlávok nevezték ugornak a magyarokat, a szlovákból viszont eltűnt a „g” hang, így lett az uhor. A szlovákok egyébként magyarnak neveznek bennünket, tehát indokolatlan lenne az Uhorsko kifejezés, hisz régen sem használták, viszont ezzel is azt akarják igazolni, hogy ők már az ugor, onogur időkben is itt voltak, vagyis előttünk.
Az általános iskola 7. évfolyamának tankönyve elismeri István nagyságát, szervezőképességét, kiválóságát, és jelzi, hogy halálakor kirajzolódott a királyság körvonala Európa térképén. A további évszázadokban lényegében a magyar történelem taglalása folyik, a magyar történetírás adataihoz igazodva, és természetesen kiemelve a felvidéki, felső-magyarországi történéseket, de ezt a területet az akkori időkre vonatkozólag is egyre gyakrabban csak Szlovákia névvel illetik.

Névhasználat

Az 1995-ös szlovák nyelvtörvény elrendelte, hogy a történelmi neveket a szlovák kiejtés, illetve fordítás szerint kell használni a könyvekben, ami elég zűrzavaros állapotot idézett elő. Újabban már a magyar tankönyvfordításokban is ezt szeretnék bevezetni. A földrajzi neveket szlovákul kell feltüntetni, de megengedik mellette a magyart (egyelőre). Ez még akkor is érvényes, ha a magyar nyelvhasználat az ősi, ószláv alakot őrizte meg a földrajzi névben. A soviniszta ihletettségű módosított nyelvtörvény szellemében pedig már egyáltalán nem akarják engedélyezni a magyar földrajzi nevek használatát sem a magyar tankönyvekben, sem az egyéb tájékoztató kiadványokban. A családnevek és keresztnevek szlovák átírásának gyakorlata még XIX. századi eredetű, amikor még a magyar nyelvben is alkalmaztak hasonló megoldásokat, de rendszerré az 1980-as években kezdett válni.

Štefan Bočkaj — Bocskai István
Peter Pázmaň — Pázmány Péter
Helena Zrinská — Zrínyi Ilona
Alžbeta Bátoryova — Báthory Erzsébet
Štefan Sečéni — Széchenyi István
František Vešeléni — Wesselényi Ferenc
Ľudovít Košut — Kossuth Lajos

Ellentétes értelmezések

Az első olyan korszak, amiről a magyar történetírással és a dokumentumokkal is ellentétesen vélekednek a szlovák történetírók, a honfoglalás és a nagymorva korszak, valamint az avarok szerepe. A másik a Felvidéknek főleg északi, hegyvidéki, erdős és hegyes területeinek benépesedése. A szlovák történetírás a szlovákok V-VI. századtól tartó kontinuitását igyekeznek bizonygatni, de kevesebbet szólnak arról, hogy a Felvidék a IX. században szinte lakatlan volt.

L. Kaminská Kassa és környékének régészeti anyagát bemutatva például a gyönyörű avar leletek képei mellett azt írja, hogy „[a szlávok és] a VI. században érkező avarok a IX. századig szimbiózisban éltek, akkor az avarok mint etnikum megszűntek létezni. A szlávok az avarok hatására új temetkezési módot honosítottak meg. Az avarok uralma után folytatódhatott a szláv lakosság civilizációs fejlődése a nagymorva korszakban. A IX. században érkező magyarok Kárpát-medencei bevonulása nem érintette a Kassai-medencét. Közvetlen kapcsolatba velük a szlávok csak a X-XI. században kerültek, amikor a korai feudális államszervezés zajlott.” A szerző nem kevesebbet állít, mint hogy az állítólagosan itt élő szlávok teljes tárgyi kultúrájukban (régészetileg dokumentálható) igazodtak az avarokhoz, de minden másban (szellemi kultúra, nyelv stb., nem bizonyítható) az avarok elszlávosodtak, azóta is itt élnek, de egy töredéknyi avar szót sem őriztek meg.

A Szlovákia enciklopédiája I. kötete a hunokról alig 20 sorban emlékezik meg. Samo szláv birodalmát és az avarok elszlávosodását 13 oldalon írja le, amiből 8 oldal képanyag, és a maradékból is másfél oldalt szentel László Gyula elméletének cáfolására (amikor ebben az 1978-ban kiadott könyvben csak fél oldal jutott a kommunista párt megalakulásának). A Nagymorva Birodalom történelmét viszont 41 oldalon tárgyalja, a Szlovákiában kizárólagosan előírt szemlélet szerint.
Később a térség népességmozgásainál a tatárok pusztításának nem tulajdonítanak olyan jelentőséget, amely esetleg megkérdőjelezné a szlávok (szlovákok) folyamatos helyben maradását. Az északi területek elzálogosítása következtében lengyel hatás alá került és sok új településsel gyarapodó vidékekről nem szólnak.

Az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc kapcsán aztán elkezdődik a magyarellenes hangulatkeltés. A szlovák nép a XVIII. század végén kezdte magát nemzetként megfogalmazni, aminek kezdetei a reformáció korába nyúlnak vissza. A császári uralom alatt maradt északi vidéken főleg a jelentős városi német polgárság és a császári német katonaság révén a lutheránus (evangélikus) vallás terjedt el, és ennek követői a szláv ajkú lakosság körében először cseh nyelven terjesztették az evangéliumot, ami viszont csak a nyugati szlávok körében volt érthető teljesen. Az 2. osztályos gimnáziumi történelemkönyv ezzel magyarázza, hogy az idegenek cseheknek nevezik őket, de büszkén jegyzik fel azt, hogy Thököly Imrét „tót kiráj”-nak csúfolják, és Rákóczi a „levelezésében Szlovákiát tót impérium, tótság néven nevezi”. Az evangélikusok anyanyelvű igehirdetése tette lehetővé, hogy egy-egy evangélikus líceumban kialakuljon egy sorsközösséget vállaló felvidéki szláv öntudat, s már kezdték szlováknak nevezni az egyes megyékben magukat (Liptó, Zólyom, Turóc, Trencsén). Ám eltartott a XIX. század derekáig, hogy meg tudjanak egyezni egy közös irodalmi nyelv kodifikálásában. A pozsonyi líceum papneveldéje lett ennek a műhelye, abban az időben a városban ezeken a hallgatókon kívül alig voltak szlovákok.

Anton Bernolák nevéhez köthető a mai szlovák írásbeliség alapjainak lefektetése a XVIII. század végén. Akkoriban jelentek meg az első újságok és könyvek, és a nyelvhez keresniük kellett egy messzire a múltba nyúló történelmet, amelyet a Nagymorva Birodalomban meg is találtak, és azóta is ezt próbálják színezni. Viszont rájöttek, hogy a magyarok ellenében kell magukat és történelmüket megrajzolni, nehogy a császárral szembekerüljenek. Azóta is azoknak az irodalmi alkotásoknak és meséknek a szellemisége határozza meg a szlovák történetírást és közgondolkodást, szinte nem is keresve a közös, elválaszthatatlan történelmi időszakot, az egymásra utaltságot, szinte meg sem említve, hogy Magyarország milyen áldozatot hozott azért, hogy a törököt megállítva a hódítás ne érje el az északi területeket, ahol a szlávok szabadon gyarapodhattak és szaporodhattak. A XIX. századi történések gyakorlatilag valamennyi kiemelt szlovák hősének az a legfőbb tulajdonsága, hogy nem szerette vagy egyenesen gyűlölte a magyarokat, és minden bajt az ezer éves magyar elnyomásra vezették vissza. Ján Kollár 1821-ben tanulmányt írt a szlávok elmagyarosításáról. Kollár evangélikus lelkészként Pesten szolgált, ahol például Petőfit is konfirmálta, de előkerültek a reformkori magyar politikusokról a császári titkosrendőrség számára írt jelentései. A történelemkönyvek meg sem említik, hogy a magyar nyelvet Magyarországon csak 1844-ban tették hivatalossá (abban az évben, amikor a szlovákok a szlovák nyelvről megegyeztek). Ezért aztán az egész reformkort úgy ábrázolják, hogy a zsarnok, magyarosító törekvések domináltak, és kiemelik, hogy a magyar országgyűlésben 1847-ben nem fogadták el Ľudovít Štúr zólyomi követ követeléseit (az esemény különben olyan fényben tűnik fel, mintha az országgyűlés végig csak ezzel a kérdéssel lett volna elfoglalva). Hangsúlyozzák a márciusi törvények jelentőségét, az ország modernizálását, de aztán hozzáteszik, hogy „a magyar kormány negatív oldala az volt, hogy magyar nemzeti államot akart kiépíteni. Elutasította a többi nemzet egyenjogúságát, ami később polgárháború kitöréséhez és a magyar forradalom vereségéhez vezetett.” (gimnázium 2. osztály) Az idegen intervenciót polgárháborúnak nevezni elég szerencsétlen dolog egy tankönyvben, de ezt azért teszik, hogy igazolni tudják azt, hogy a Jozef Miloslav Hurban által a bécsi udvartól kapott pénzen felállított „szlovák önkéntesek” miért harcoltak. A zsoldosokat hősként emelik ki, mintha szabadságharcot folytattak volna a szlovák nemzet függetlenségéért, de arról nem tesznek említést, hogy legalább 15-20 ezer szlovák harcolt a szabadságharc oldalán. Majd sajnálkoznak, hogy a császár a nekik tett ígéretekből semmit sem adott meg Világos után, és nem szólnak az 1849 nyarán Szegeden elfogadott, világviszonylatban is előremutató nemzetiségi törvényről, amelynek eltörléséhez Hurban katonái is hozzájárultak.

A XIX. század második felének történelme úgy néz ki a szlovák könyvekben, hogy a kiegyezés veszedelmet jelentett a szlovákokra nézve, mert a magyar országgyűlés magyarosító intézkedéseket hozott. Dicsőséges nemzeti korszak ez számukra, hiszen a Matica slovenská (Szlovák anyácska) szervezetük megalakult, és valóban egy gazdagodó kulturális tevékenység indulhatott el, viszont egyre erősödött a nagy szláv álom gondolata. A legnagyobb zsarnokságnak tüntetik fel, hogy a kultuszminiszter betiltott három szlovák gimnáziumot az ott folyó pánszláv propaganda miatt. Arról viszont nem írnak, hogy 1920 után körülbelül 500 magyar iskolát szüntettek meg.

Arról sem szólnak valósághoz hűen a tankönyvírók, hogy Magyarország nem lehetett a világháború kirobbantója, mert az osztrák császár döntött, és a koronatanácsban egyedül a magyar miniszterelnök szavazott ellene. 1938 úgy jelenik meg, mint Dél-Szlovákia horthysta fasiszta megszállása. Holott a Tiso vezette Szlovákia hadserege Hitler oldalán vonult be Lengyelországba 1939-ben, rögtön megszüntetve az elfoglalt területen a lengyel iskolákat, és az elsők között vitette el zsidó lakosságának többségét, s ezért a szlovák állam fejenként 500 márkát fizetett a németeknek. Erről egy sor sem olvasható, de természetesnek tüntetik fel Edvard Beneš 1945 utáni dekrétumait, a kitelepítéseket, a magyarok és németek meghurcolását a háború eredményeként könyvelik el.

A Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa 2007-ben olyan határozatot hozott, amelyben többek között azt is leszögezték, hogy a második világháború utáni rendelkezések nem okai a diszkrimináló gyakorlatnak, a beneši jogfosztások megkérdőjelezhetetlenek és érinthetetlenek, valamint a háború utáni politikai döntések törvényesek és a fasizmus vereségének következményei. Amíg ilyen határozatok megszülethetnek, addig a tankönyvek nem fognak változni, legfeljebb romlani, az olyan tisztességes szakemberek mint Dušan Škavran és Štefan Šutaj, akiket megillet a dicséret, kevés eséllyel kapnak majd teret tankönyvek írására. A magyar iskolák tanárai számára pedig megadatik az a rebellis esély, mint minden korszakban, hogy azt tanítsák, ami igaz, és úgy tanítsák, ahogy az helyes.

Jegyzetek

1. Az őskortól az újkorig. Orbis Pictus, Pozsony, 1999. (az oktatási minisztérium által előírt tankönyv a középiskolák 1. évfolyama részére)
2. Dvořák, Pavel: Feltárt történelem. 1975.

MML.,tortenelemportal.hu
http://www.felvidek.ma/index.php?option=com_content&task=view&id=18231&Itemid=1

Kit "magyarosíthatott" Szent István?

Bárcsak ezt tette volna. De nem tette és csak a halálos ágyán tárt észre, amikor Vazul, illetve Szár László? fiaitt titokban kimenekítette az országból, megmentve ideig-óráig az Árpád házat a bosszúálló latin "kultúrkörtől" és a hazug, cselvető nyugattól, a kihalastol, kiirtastol.

Már fia, Szent Imre meggyilkolása idején tudnia kellett volna, hogy baj van. Ma ősrégi magyar nevek elferdített szláv változataiból, amit javarész 1945-ben gyilkos partizánok eszeltek ki és kényszerítettek a magyar falvakra, engedélyeznek szláv fordításból magyar neveket a felvidéki magyar tankönyvekben, holott ezen az ősi hun területen ősszlávok nem léteztek, tehát helyneveik sem léteztek. István miatt adtuk fel az Enns vonalig a mai Ausztria területét. Az oda benyomuló germánok elnémetesítették a bécsi medence hunjait, avarjait és magyarjait és a Muraköztől az Enns-ig terjedő Ostmarkot, amit Szventoplokos "Moraviajanak" tekintenek, mert Marahensis, vagy Maharensis néven szerepel ez az Ostmark terület. És megkaptuk magunknak a vérengző, agresszív Ausztriát. A határvidékre, Ostmarkra, mert még neve se volt ennek a vidéknek, az Avarok bosszantására a frankok vad szlávokat telepítettek Sziléziából, sőt egészen Brandenburg területéről, amit még ők rohantak le a szász háború idején. A frankok a szlávokat alighanem kiirtották volna, de a hunok és az avarok több kemény csatában megállították őket 803 es 811 között. Ennek emléke a Presalausburgi ütközet, ami valószínűleg Wroclaw, vagyis Boroszló környékén zajlott le, bár találgatják, hol volt a helyszín.. Viszont tévesen összekeverik ezt a kort a 907-ben az Enns környékén, tehát a határvidéken lezajlott ütközettel és Pozsonyi csatának nevezik, lovat adva a pánszlávok alá ezzel a tévedéssel, és a19. századi tévedések alapján átadva a pánszlávoknak Pozsonyt és a Kosovo pole vidéken létező Dowinát, Rastiz várát, mint Dévényt.

Ezekben az ütközetekben Nagy Károly is kikapott, aztán békéről kezdett tárgyalni. Nem véletlen, hogy történészek okkal feltételezik, hogy a frankok ellen harcoló Közép-Európában a szláv alakulatok vezetői sokszor avar eredetű vezéreket takar, akiknek lovassága avar, hun eredetű ezekben a harcokban. Így okkal hiszik, hogy Szventoplokos, Brwin, Kocel, sot Rastiz eredetileg avarok, illetve a felvidéki hunokkal szövetségben harcoltak a frankok betörése ellen. A neveket pánszláv elképzelések szerint szlávosították Pl. Szvatoplukra, ami szent ezredet jelent, ugyanakkor a német eredete Zwentibold és az valami tisztséget takar, nem a nevezett személy neve, akit különben is a pápa követe jelenlétében koronáztak Horvátország első királyává - erről van irat, Boba Imre közölte le - és így a Horvát királyok listáján az első helyen szerepel. Sohasem járt Nyitrán és ha északra kellett mennie, a rövidebb úton járhatott - a bécsi erdő mögött.

Brwin-ből lett Pribina és Braszlavot sem lehet a Balaton mellé tenni, mert okirat van arról, hogy Moosburg várát kapta védeni, ami Klagenfurt mellett van a Dráva mocsaraiban, a várat feltárták és Arnulf császár kedvenc tartózkodási helye volt. Nem kellene a magyarországi régészeknek a Balatonból mocsarat csinálniuk a pánszláv régészekkel karöltve csak azért, mert Moosburg mocsaras területen fekszik. Kár és fölösleges volt Nagy Károlyékkal szóba állni. Valószínűleg ez a Maharensis kifejezés, a Murától az Ennsig terjedő területet jelent latin ferdítésben, és semmi köze a "morva", vagy a Maharensis, Marahensis szóból kialakult morva kifejezésnek, valami morva néphez, mert területet jelöl. Amit esetleg tévesen kelta eredetű szónak tartanak, később morva őrgrófság maradt belőle, ami lassan elterjedt mint név az Erdőhát fölötti területen.

A másik morva név-maradványok ezért Sirmium környékén vannak. Zahorie, vagyis Erdőhát rossz fordítása Zobor népe hun országának, mert az nem Zahorie, mert Zobor nem jelent szláv Zahoriet, vagyis Erdőhátat. Ezért van ezen a területen Uherske Hradiste, vagyis Hun vár, vagy Uhersky Brod, vagyis Hun átkelő, stb., a mai napig. Ezek ugyanis az Árpád honfoglalás előtti hun nép elnevezései.

István a görög rítus helyett német javaslatra a latin mellett döntött, sajnos Géza óriási hibát követett el, hogy a germánokkal szóba állt, de a pápa kozvetített, mert a magyarokkal akarta ellensúlyozni a pápaságra nehezedő germán hatalmi túlsúlyt. Az egész ISTVÁN ügy erről szól és semmi másról. Ebbe nem kell belemagyarázni sem szamojédeket, se mongol hordákat, sem a kőkorszakot, semmi egyebet. De a germanoid finnugorizmus ezt teszi hivatalosan és ezzel kártékonyan telepedik a magyar nemzettudatra és fejlődésre. Róma elfeledkezett a magyar segítségről Géza és István koráról mint mindig. Jó lenne, ha a magyar egyházak ezt végre elővennék és helyre tennék. Mert a magyar segítséget a pápa a pápai helynökséggel, keresztény királysággal, stb. köszönte meg. Az nem ajándék volt. Sajnos aztán a szkizma, a nagy végső összeveszés idején és azóta, a latinok szellemében "pogánynak" neveztek, aki a görög kereszténység főleg Mária hitet követte. A görög nem volt annyira ellenséges a helyi nyelvekkel szemben, pláne nem a Szent Konstantin által is emlegetett türkök esetében, akiknek írását a pápánál kifejlesztette szláv, glagolita írásának elfogadása mellett sorakoztatta fel, mint érvet, hogy lehet más írás is, mint latin, vagy görög, tehát szláv írás is lehet, mert pl. van türk-kazár rovásírás.

Konstantin 8 kötetes munkát mutatott be kazáriai tartózkodásáról a bizánci udvarban és ezzel alapozta meg tudósi hírnevét, nem a szláv írásrendszereivel. Ne felejtsük el azt sem, hogy több bizánci császár édesanyja szkíta, türk, vagy chorezmi származású hercegnő volt és a két birodalom között szoros kapcsolat állt fenn. Az Árpádok mindvégig védték a görög egyházakat Magyarország területén a latinnal szemben, és igen nehéz dolguk, sok kellemetlen levélváltásról tudunk ezekben az ügyekben a pápákkal. Tisztán látható, hogy pl.a Szent Konstantin által kifejlesztett szláv, glagolita írás o és e betűjet a magyar, tehát türk rovásírásból vette, amit akkor tanult meg, amikor két évig a kazár kagán vendége volt Szarkelben. Vagyis a régebbi, szó és képírásos, fogalomkifejező, hagyományokat is őrző magyar rovásírás a szláv glagolita írás egyik megelőző mintája, írása volt. Ezek a régi írásrendszerek, mint az egyiptomi, sumer, kínai, vagy a hettita, nem hangírások, hanem fejlettebb, régebbi írások voltak. Tehát a jelenlegi nyitrai püspökség által a Nyitrai vár középkori fellegvára kapuja előtt felállott "emlékműje" felirata a glagolita írásról azért hazug és hamis, mert a glagolita írás nem előzte meg a türkök, vagyis a magyarok írását. Az etruszkok mintegy 24 ezer hosszabb-rövidebb rovásírásos szöveget hagytak hátra, és mivel a Kárpát-medencéből érkeztek Itáliába, az írásemlékek nyelvezete a 3000 évvel ezelőtti Kárpát-medencei magyar nyelv emlékének tekinthetők. Ennek a nyelvnek az emléke a sok helynév is, és mert igen régiek, nagyon nehéz ezek jelentését kibogozni. Szláv meséket ezekre a helynevekre ráfogni, mindenféle kommunista partizán nyelvészkedők eszement elkápzelései alapján minősíti a jelenlegi pozsonyi nyelvészkedők és követőik erőszakoskodásait. Ebben legyünk hát következetesek és mondjuk nekik oda.

Szent Konstantin ábécéjében tehát ennek az ősi türk rovásírásnak, ami Föníciában is jelen volt, két rovásjegy megfelelője is szerepel. A Felvidéken glagolita írás nem szerepelt, csak rovásírásos emlékek vannak. A glagolita írás Koszovóban még élt, Horvátországban már alig, azt a latin ki is szorította a Felvidékre pedig sohasem került.

Metod pedig Wiking bajor segédpüspökkel a Száva melletti Sirmiumban székelt, amíg a latin írást és misét kedvelő Sventoplokos ki nem űzte a görögöket onnan, több száz papot vissza Görögországba. Viszont a fekete magyarság, tehát a Tudun és Zobor vezér honfoglalás előtti hun-bolgár népe és az avarok, komoly bajba kerültek az istváni fordulattal, mert ők már a 700-as évek végén felvették a kereszténységet és a görög Mária hit követői voltak. Őket azonban a latin fordulat miatt üldözni kezdte a Szent Istváni latin egyház, mint "pogányokat" a magyar királyi hatalom háta mögül és ez az oka a Felvidéken a szlávosodásnak, ugyanis a hun őslakosságra szlávokat és germánokat hozott be főleg az egyház miatt a királyi hatalom, mialatt az őslakosság hun kulturáját elnyomták.

A jelenlegi tót nacionalizmus dühe ennek az emléke, csak éppen a rossz irányba fordítják, mert nem értenek semmit sem, hiszen a pánszláv- sturi idétlenségek miatt teljesen meg vannak zavarodva. Ezért veszélyes a pánszlávizmus szolgai kiszolgálása a tudományok részéről. Különösen ez történt Róbert Károly uralkodása idején, aki a latin, hátulról tőrrel támadás kultúráját, az összeesküvések korát hozta ránk és sok magyar főúr és régi család birtokát fölperzselte. Helyükbe cseheket és germánokat hoztak és ezeket most őstelepeseknek állítják be. Ezert kapta meg Róbert Károly magával szembe Csák Mátét, aki egyben nádor és Atttila leszármazott volt a turóci Diveki nemzetség, Csaba leszármazottainak egyik ágából. De ez a probléma teljesedett ki az idegen királyok miatt is, akik üldözték a magyar nyelvet. Ez pedig ha úgy tetszik a morva völgy, egészen Saros megyéig a Duna fölötti területen - Gomor nem, mert azok avarok, bár abba is belemagyaráznak szlávokat, mert nem értik a palócok eredetét. A Sziklavidék, Felvidék hunjai, Zobor országától Turocig és Sarosig már az Árpád honfoglalás előtt a görög Mária hitet követték, amikor Bizánc messze erősebb volt, mint Róma és beleszólt a római püspök és minden itáliai püspök dolgába.

A nagy tévedést, amire Fico, Fickó hivatkozik, mert ő is egy elfajzott tapolcsány vidéki magyar, az is okozza, hogy amikor 1867 után visszaállt a magyar világ és az elszlávosodott felvidéki nemesség időt kért, hogy újra rendesen megtanuljon magyarul, ma ezt "magyarosításnak nevezik, mert ezen az úton elindultak. Márpedig Tudun népe már igazán megkaphatna annyi lélegzetvételnyi időt, hogy saját dolgaival tisztába jöhessen, történelmi települései adatait, neveit, régi nyelvi dolgait rendbe tehesse. A felületes, félművelt politikusok csípőből lövöldözései meg nem értett történelmi mélységek helyett a dolgokat felszínre hozzák, ami nem baj. De most rendet kell ezzel tenni és a jelenlegi hisztériát erre jól fel lehet használni. Nagyon alaposan helyre kell tenni a dolgokat, mert különben Fico módon köszönnek vissza és Sturokat, Hodzakat termel a hazudozás. A mi érdekünk a mi érdekünk. Ha az egyház politizálhat, akkor nekünk is politizálnunk kell és nekünk kell, hogy igazunk legyen. Ezt kell a Szent István kultuszhoz fűzni. Minél hamarabb, annal jobb lesz. Vatának igaza volt.

Geönczeöl Gyula , JMPP KB