Nemzetstratégia

2010.06.01.
Nemzetstratégia
2010. június 1. kedd, 12:40 | Kövesdi Károly

Miközben a sok „vájtfülű” publicista belpolitikai párhuzamokat emleget, a magyar állampolgárság kérdésében nem árt feltennünk egy kardinális kérdést: hogyan biztosítja a jelenlegi Szlovák Köztársaság állampolgárainak jogvédelmét, alkotmányos jogait? Mert ha olyan jó lenne nekünk Szlovákiában, mint azt a szlovák politika kifelé mutatja, minden rendben lenne. De semmi sincs rendben.

A Dzurinda-kormány a nemzetközi határozatokkal ellentétben az ország közigazgatási rendszerét (reformnak nevezve) a szlovákiai magyarok hátrányára változtatta meg. A szlovák alkotmányban a több mint félmillió szlovákiai magyar másodrendű állampolgár („mi, a szlovák nemzet”). A hatályos szlovák alkotmány szerint itt nem élnek magyarok. A 2001-es népszámlálásból kiderült, hogy Szlovákiában tíz év alatt „eltűnt” 50 000 magyar. Az országos népszaporulat tükrében ez indokolatlan, az asszimiláció előrehaladott állapotát tükrözi. A Fico-kormány a dél-szlovákiai beruházáspolitika terén hátrányosan különbözteti meg a magyarok lakta területeket. Az európai uniós támogatásokat a kormány négy évig nemzetiségi alapon osztogatta (lásd magyar alapiskolák felújítása). A kormány négy éve alatt napi gyakorlattá vált a verbális és tettleges magyarellenesség. Magyarországi tanárokat tartóztattak le, akik Pozsonyban a diákjaikkal magyarul beszéltek az utcán. Jogállamban a bíróság és az ügyészség független a kormányzó hatalomtól; Szlovákiában a belügyminiszter és a miniszterelnök össztüzet zúdít egy szlovákiai polgárra, befolyásolva a rendőrséget, bíróságot. Hamis orvosi látleletből, rendőrségi kényszerítésből sincs hiány. A tettesek az államhatalom csöndes beleegyezésével szabadon járnak, a Malina Hedvig-ügy lezáratlan. A szlovák állam nem védte meg polgárát, csak azért, mert magyar nemzetiségű. Dunaszerdahelyi futballmeccsen magyarországi és csallóközi magyar szurkolók ellen lép fel a szlovák belügy, ritka brutalitással. Az incidensnek több sérültje van. A szlovák kormány a mai napig adós a válasszal. A Fico-kormány nem engedi be a Magyar Köztársaság elnökét az országba. Ez a lépés példa nélküli Európában. A kormánykoalíció egyik pártjának vezetője (Slota) sorozatosan és nyilvánosan gyakorolja a nemzetgyalázást, szítja a gyűlöletet ellenünk, a nyilvánosság előtt sértegeti a magyar külügyminisztert. A felelősségrevonás elmarad. A kormány iskolaügyi minisztériuma sorozatosan nyirbálja a szlovákiai magyar diákok nyelvhasználati jogát. A szlovák kormány „nyelvtörvénye” a szlovákiai magyarok nyelvhasználati jogai ellen készült.

A lista tetszés szerint bővíthető. Közben a Magyarországon élő kisebbségek az önkormányzatiság előnyeit élvezik, és a Magyarországra költöző szlovák családokat barátságos, jószomszédi légkör fogadja. Ki beszélhet itt tehát arroganciáról? Az állampolgárságról szóló magyarországi törvényt akár határozott válasznak is tekinthetnénk (ha az lenne, de nem az!) arra a barátságtalan, arrogáns és diszkriminatív politikára, amelyet Szlovákia folytat a saját polgárai és déli szomszédja ellen.

Nekünk, magyaroknak azért illenék észrevennünk néhány aprócska párhuzamot is. Nevezetesen, hogy 90 év alatt (leszámítva a háborús éveket) sosem nyílt lehetőség a nemzetcsonkolás enyhítésére. A sebek akkorák voltak, hogy szlovák barátaink el sem tudják képzelni. Merthogy Trianont nem tanítják az iskolában. A szlovák iskolában csak az ebül szerzett jószág elvesztése itánti rettegés motiválta ellenségképet sulykolják nemzedékek agyába. De azt folyamatosan.

Az új állampolgársági törvényt a magyar nemzetpolitika érdeke motiválta, s nem valamiféle belpolitikai sikerhajhászás. Az új kormánynak, ekkora legitimitással erre semmi szüksége. Arra viszont igen, hogy kimondja: Magyarország, kihasználva az uniós védernyőt, nem lehet mindenki lábtörlője. Ráadásul, lassan mondom, hogy Gyurcsány Ferenc is megértse: a történelmi lépést nem hozzánk mérték, hanem az egykori kisantant összességéhez. Romániának, Szerbiának, különböző okok miatt, nincs kifogása a törvény ellen. Csupán a Beneš-kreatúra, Václav Klaus bólogat. Ficóék magukra maradtak, mi meg ne érzékenykedjünk, hanem gondoljunk szüleinkre, nagyszüleinkre, akiknek keményebb próbákat kellett kiállniuk. A 2004-es népszavazást sem a magyar nép rontotta el, hanem a nemzet ellen politizáló akkori garnitúra. A garnitúrák jönnek-mennek, mint a költöző madarak, ám a világ még nagyon sokáig nemzetekből fog állni. A liberális, korlátlanul habzó törekvések ellenére is. És minden nemzetnek joga az önvédelem. S ami a lényeg: az új törvény (ellentétben az elsietett szlovákkal) nem vesz el senkitől semmit, hanem jogvédelmet ad.
http://ujszo.com/online/velemeny-es-hatter/2010/06/01/nemzetstrategia

MTI: Nemzetstratégia

Nemzetstratégia
Új Szó 2010. 06. 01

Az új magyarországi állampolgársági törvényt a magyar nemzetpolitika érdeke motiválta, nem pedig a belpolitikai sikerhajhászás - olvasható az Új Szóban kedden.
"Miközben a sok +vájtfülű+ publicista belpolitikai párhuzamokat emleget, a magyar állampolgárság kérdésében nem árt feltenni egy kardinális kérdést: hogyan biztosítja a Szlovák Köztársaság állampolgárainak jogvédelmét, alkotmányos jogait? Mert ha olyan jó lenne nekünk Szlovákiában, mint azt a szlovák politika kifelé mutatja, minden rendben lenne. De semmi sincs rendben" - vélekedik Kövesdi Károly, a Nemzetstratégia című írás szerzője.

Miután részletesen és konkrétan felsorolja a szlovákiai magyarokat az utóbbi években ért sérelmeket, leszögezi, hogy mindezek fényében "az állampolgárságról szóló magyarországi törvényt határozott válasznak is tekinthetnénk (de nem az!) arra a barátságtalan, arrogáns és diszkriminatív politikára, amelyet Szlovákia folytat a saját polgárai és déli szomszédja ellen".

Kifejti: "Nekünk, magyaroknak illenék észrevennünk néhány apró párhuzamot. 90 év alatt (leszámítva a háborús éveket) sosem nyílt lehetőség a nemzetcsonkolás enyhítésére. A sebek akkorák voltak, hogy szlovák barátaink el sem tudják képzelni. Mert Trianont nem tanítják a szlovák iskolában, ott csak az ebül szerzett jószág elvesztése iránti rettegés motiválta ellenségképet sulykolják nemzedékek agyába. Az új állampolgársági törvényt a magyar nemzetpolitika érdeke motiválta, nem belpolitikai sikerhajhászás."

Szerinte az új magyar kormánynak erre semmi szüksége." Arra viszont igen, hogy kimondja: Magyarország, kihasználva az uniós védernyőt, nem lehet mindenki lábtörlője. A történelmi lépést nem hozzánk mérték, hanem a kisantant összességéhez. Romániának, Szerbiának nincs kifogása a törvény ellen. Csupán a Benes-kreatúra, Václav Klaus bólogat. Ficóék magukra maradtak, mi meg ne érzékenykedjünk, gondoljunk szüleinkre, nagyszüleinkre, akiknek keményebb próbákat kellett kiállniuk" - teszi hozzá.

"A 2004-es népszavazást sem a magyar nép rontotta el, hanem a nemzet ellen politizáló garnitúra. Garnitúrák jönnek-mennek, ám a világ még sokáig nemzetekből fog állni. És minden nemzetnek joga az önvédelem. S az új törvény (ellentétben a szlovákkal) nem vesz el senkitől semmit, hanem jogvédelmet ad" - zárja eszmefuttatást a szerző.

MTI

Magyar érdek, okosan. Az 1947-es párizsi béke felülírja

Magyar érdek, okosan. Az 1947-es párizsi béke felülírja Trianont
2010.05.31.
Az alábbiakban Fülöp Mihály egyetemi magántanár, diplomáciatörténész írását olvashatják, amely része "A befejezetlen béke" c. könyve bevezetőjének.
A magyar diplomáciának az elmúlt két évtizedben sikerült elkerülnie a háborút a szomszéd államokkal. Határaink légiesednek. A volt szovjet Európa elindult Keletről Nyugatra a szabadság, a demokrácia, a függetlenség útján. Fegyveres államközi konfliktus kizárt. Honvédőink a hazától távol szolgálnak. A magyarlakta területeket magába foglaló Szovjetunió, Csehszlovákia, és Jugoszlávia, sőt annak egy tagköztársasága, Szerbia utódállamokra esett szét. Magyarország Nyugatra tart. Magyarellenes politikusok a szomszédban a békeszerződések magyar megsértésével riogatnak, próbálják a Magyarországgal szembeállított országok gyűrűjét körénk fonni. A szomszédoknak eddig nem sikerült úgy összefognia, hogy a „magyar veszélyre” hivatkozva a félelem és a bizalmatlanság falát újra emeljék velünk szemben, visszahúzzanak bennünket Keletre, a múltba. Mindazonáltal a lelkekben a határ- és a kisebbségi kérdések nem jutottak teljesen nyugvópontra. Igazából a térség nemzeteinek egymás közötti megbékélése el sem kezdődött. 1989-1991-ben elmaradt az idegen, a szovjeturalom alóli felszabadulás katarzis élménye.

A magyar szellemi- és közéletben indulatos vitát kavarnak a második világháborút lezáró béke problémái: a Magyarország függetlensége és szuverenitása helyreállításának, a szovjet csapatok visszavonásának elmaradása, a megszállás következtében az 1956-os magyar forradalom leverése, a hamarosan a szomszédoktól hermetikusan elzáró vasfüggönnyé változó magyar határok megvonása, a „második Trianon” hitregéje, a magyar kisebbségek védelmének és önkormányzatának hiánya, Beneš elnöki rendeletei. A máig kibeszéletlen témák társadalmi szintű feldolgozását aligha lehet elkezdeni anélkül, hogy rá ne mutatnánk: Magyarország nemzetközi státusát, a Kárpát-medencei magyarság jelenlegi és jövőbeni helyét és szerepének kereteit Európában nem a trianoni, hanem az 1947. február 10-én Párizsban aláírt békeszerződés határozta meg. A magyar békével párhuzamosan kötötték meg az olasz, a román, a bolgár és a finn békét. A magyar békeszerződés rendelkezéseit a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia döntötte el. A „Három Nagy”nem a legyőzöttekkel, hanem egymás közötti tárgyalásokon dolgozta ki a békeszerződések szövegét. A nagyhatalmak rólunk, de nélkülünk döntöttek.
A sztálini örökség

A második világháború befejező szakaszában Sztálin és Churchill 1944. októberi százalékos megegyezése, a Moszkvában aláírt 1945. január 20-i magyar fegyverszünet, a Vörös Hadsereg hadműveletei és Magyarország megszállása hazánkat a sztálini Szovjetunió biztonsági övezetébe utalta. Sztálin az egyedüli, a valódi döntéshozó a Köztes-Európára vonatkozó békerendezésben. A Szovjetunió határozta meg a térség államai függetlensége és szuverenitása helyreállításának mértékét, külpolitikai orientációjukat, a szovjet szövetségi rendszerben betöltött helyüket, a politikai berendezkedésük természetét, juttatta hatalomra kormányaikat, vonta meg határaikat. Sztálin a divide et impera elve alapján a térség népeinek megosztására törekedett: szembeállította egymással a románokat a magyarokkal, a lengyeleket és a cseheket a németekkel, a szlovákokat a magyarokkal. A sztálini béke a manipuláció kimeríthetetlen forrását jelentette az ellentéteket maga javára kamatoztató nagyhatalom számára. Ezt hagyta ránk örökül Joszif Viszarionovics Sztálin. A Szovjetunió hadműveleti övezetébe tartozó Románia, Bulgária, Magyarország és Finnország esetében sem történt más, mint a diktátor intencióinak megfelelően a fegyverszüneteket némi módosítással békeszerződéssé alakították át.

Sztálin- Beneš 1943. decemberi moszkvai tárgyalásait követően a Németország ellen felépítendő szövetségi rendszerét Csehszlovákiára alapozta. Beneš azért engedte át Kárpátalját a Szovjetuniónak, hogy a nagy szláv szövetséges Magyarországot sakkban tartsa. Ráadásul a kommunista párt Közép-Európában éppen Csehszlovákiában volt a legerősebb. Milyen esélye lehetett ilyen körülmények között Magyarországnak a szlovák követeléssel szemben? Szlovákia egyszer s mindenkorra meg akart szabadulni az ott élő magyaroktól kiűzéssel, a magyarság megtagadására kényszerítéssel („reszlovakizálás”), Csehországba deportálással, „háborús bűnössé” nyilvánítással- tömeges kiutasítással. A magyar diplomácia alárendelt helyzetbe került Csehszlovákiával szemben, noha a szlovák magatartás 1939. március 15-től nem tekinthető az antifasizmus mintájának. Gyöngyösi János 1946. januárban ugyanis végzetes hibát követett el Clementis szlovák kommunista külügyi államtitkárral folytatott második, prágai tárgyalásai előtt. A magyar külügyminiszter: feladta a „lakosságcsere” tárgyalások megkezdésére vonatkozó előfeltételét, hogy a csehszlovák kormány vonja vissza Beneš elnök és a Szlovák Nemzeti Tanács jogfosztó intézkedéseit, csupán a deportálás és vagyonelkobzás felfüggesztését igényelte. A magyar kormány belement a „lakosságcserébe”, vagyis a szlovákok önkéntes áttelepülésébe, a magyarok kényszer kitelepítésébe, anélkül, hogy a Beneš- rendeletek érvénytelenítését elérte, a magyarok tömeges „szlovákká” nyilvánítását, a deportálást, a vagyontól megfosztást, az erőszakos kiűzést megakadályozta volna. A hírhedt rendeletek így öröklődtek a mába!

Csehszlovákia revideálta Trianont!

A szomszéd államok minden erőfeszítése ellenére sem került a párizsi békeszerződésbe Trianonra utalás, még a határ leírásnál sem (szovjet javaslatra nem az 1920. június 4-i, hanem az Anschluss előtti, 1938. január 1-i időponthoz tértek vissza), ugyanis az angol, az amerikai és a szovjet (sőt a román esetben a francia) diplomácia egységesen a világháború fő okozójának tartotta a versailles-i békerendszert, így Trianon elvetéséből indult ki. Litvinov szovjet külügyi népbiztos helyettes béke-előkészítő bizottsága már 1944. júniusában leszögezte, hogy az Egyesült Nemzeteket a trianoni békeszerződés Magyarország és Románia vonatkozásában nem kötelezi. A trianoni békeszerződést felülírja a párizsi békeszerződés, megalkotói sem ugyanazok (a Szovjetunió az előbbiből kimaradt). A párizsi béke érvényben van, a trianoni nem. Mi több, éppen Csehszlovákia két vonatkozásban is revideálta a trianoni békeszerződést: a hozzátartozó, többek között a csehszlovákiai magyarokra vonatkozó 1919. szeptember 10-i kisebbségvédelmi szerződést elvetette, a trianoni határt a pozsonyi hídfőnél (Horvátjárfalu, Oroszvár, Dunacsún) Magyarország hátrányára változtatta meg. Csehszlovákia Európában az egyetlen sikeres revíziós hatalom, amelynek a trianoni határvonalat sikerült megváltoztatnia. A kortársak felismerték ennek elvi jelentőségét: Carlile Aylmer MacCartney, a Foreign Office Research Department magyar referense a pozsonyi hídfőre nézve megállapította, hogyha a „trianoni határ nem szent és sérthetetlen, hanem ott ahol hasznos és kívánatos, megváltoztatható, akkor több olyan terv létezik, ahol sokkal jobban indokolt Magyarország javára változtatni.” Csehszlovákia 1946 novemberében, télvíz idején a magyar lakosság egy részének Csehországba deportálásával elsőként rúgta fel a még alá sem írt párizsi magyar békeszerződést, annak 5. cikkelyét, valamint az 1946. február 27-i magyar-csehszlovák lakosság-csereegyezményt. A pozsonyi hídfő Csehszlovákiához csatolásával a trianoni békeszerződést, a csehszlovákiai magyarok jogfosztásával a kisebbségvédelmi szerződést szegte meg az Atlanti Charta I., II. és VI. pontjával és az Egyesült Nemzetek Szervezetének Alapokmányával egyetemben. Éppen a sikeresen „revizionista” Csehszlovákia esete dönti meg a magyar köztudatba mélyen beivódott „második Trianon” ahistorikus mítoszát.

Más vonatkozásban: milyen esélye lehetett Magyarországnak Sztálin vasakaratával szemben, aki az általa Mihály román királyra kényszerített Groza-kormány támogatására, a román társadalommal elfogadtatása érdekében Észak- Erdélyt Romániának ítélte? Igaz, a magyar béke-előkészítés késedelmesen és hátránnyal indult, illúziók hatották át. Mindazonáltal hiába indítványozott Londonban, 1945. szeptember 20-án az amerikai külügyminiszter Románia rovására Magyarország javára határváltoztatást angol támogatással. A francia külügyminiszter Trianon „késői bűnbánataként” egyenesen magyar-román etnikai vonalat és kisebbségvédelmet javasolt. Még a magyar „autonómia” is csak évek múlva, Sztálin kezdeményezésére, szovjet módra jöhetett létre a Székelyföldön, és nyelte el még később a román nacionalizmus örvénye.

A magyar határok és a nyugati nagyhatalmak

Köztes Európa nemzetei kizárólag saját magukat tartják áldozatnak: az osztrákok az Anschlussra, a csehek Münchenre, a magyarok Trianonra, a szlovákok az első, a románok a második bécsi döntésre mutogatnak. A kis és gyenge államok- akár a győztesek, akár a legyőzöttek táborába tartoztak- a békerendezés eljárásmódja, nagyhatalmi jellege miatt nem tudták érvényesíteni érdekeiket. Ezzel egy időben Köztes-Európa államai képtelennek voltak ellentéteiket egymás között rendezni. Politikai éretlenségük és gyengeségük legfőbb jeleként újra a nagyhatalmak döntőbíráskodásához, beavatkozásához folyamodtak, hogy „balkáni” civódásaik felett ítélkezzenek! A győztes Csehszlovákia kíméletlenül tiporta el a magyarokat, Groza Romániája a sztálini Szovjetunióval a háta mögött semmit nem engedett a magyar demokrácia kormányának.

Magyarország betagozódása a Nyugatba újra éles megvilágításba helyezi, hogy az európai rend, és a Kárpát-medencei béke „szülője” nemcsak a keleti Szovjetunió, hanem a nyugati Egyesült Államok, és Nagy-Britannia. Jelenlegi NATO-szövetségeseink elfogadták a pax sovieticát, Köztes-Európa területi rendjét. Ne legyenek ábrándképeink: a rendezés végleges. A fennálló európai területi rendet Magyarország eddigi bal-és jobboldali kormányai is elfogadták, az európai stabilitási paktum és a szomszédállamokkal kötött alapszerződések aláírásával, azok érvényének elismerésével. Ez volt az ára az észak-atlanti szövetségbe, az Európai Unióba jutásunknak. Mi több, a magyar béke területi rendelkezéseinek fenntartásában nemcsak a nagyok, hanem a velünk szomszédos államok összessége érdekelt.

A párizsi békeszerződések (1947), az osztrák államszerződés (1955) és a német végleges rendezés (1990) a jelenlegi európai rend pillérei. Az utódállami válságok provokáltak véres összecsapásokat, de a nagyhatalmak által a második világháború lezárására szánt rendszer minden igazságtalansága ellenére szilárdnak mutatkozott. A fennmaradt problémák nagy része a szovjet, az amerikai és az angol döntések következménye. A győztes nagyhatalmak külügyminisztériumainak háború utáni terveit készítő szakértői mindezt világosan látták. Mint ahogy Kertész István, béke-előkészítésünk vezetője is 1946 őszén előre látta, hogy a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia Magyarország és Románia helyét úgy jelölték ki Európában, hogy a Kárpát-medence békéjének egyetlen kérdésére sem adtak érdemi választ. A béke befejezetlen. Valódi békét Magyarországnak és szomszéd államainak kell megteremteni, felszámolni a sztálini örökséget, vagyis az egymásnak feszülést, a Bibó féle „kisállami nyomorúságot” a határok nélküli Európában!

Felvidék Ma