Tótok, de szlovákok

2009.3.5.
Karol Wlachovský
– észrevételek a magyarok szlovákképéről –
Meleg volt a nyár, s az ősz első fele is szokatlanul meleg:
a közép-európai térség kedvező természeti feltételei között a szlovák–magyar, illetve a magyar–szlovák viszony hamvadó parazsa is felizzott. Lehetséges, hogy nagy lángot vetett volna, a tüzet azonban megakadályozták a magyar belpolitikában dúló viharos és felkorbácsolt szenvedélyek. Ennek ellenére a tömegtájékoztatási eszközök – kivált a magyar médiák – oly módon számoltak be minden, a szlovák–magyar viszonyok problémakörével kapcsolatba hozható kihágásról és bűncselekményről, hogy legalábbis sejteni engedték: a tett hátterében etnikai motiváció keresendő. Az effajta sugalmazáshoz elegendő volt, ha valahol éjszaka kifosztottak egy magyar rendszámú autóbuszt. Olyan benyomást keltettek, mintha valamilyen várható, irracionális bosszúról, megtorlásról, valamiféle
régi, talán a történelem által kiállított számlák kiegyenlítéséről volna szó – elképzelhető azonban, hogy már új keletű számlák is vannak.

A szlovákokat és a magyarokat egyaránt érintő témák
kiemelkedő helyekre kerültek a véleményformáló
magyar napilapokban és folyóiratokban. A mind ez
ideig legkomplexebb, különböző érveknek, magyar és
szlovák szerzőknek egyaránt teret adó összeállítást az
Európai Utas adta közre 2006/2–3. számában. Az európai
együttműködés ismert orgánumában megszólaló,
a dolgokat más-más aspektusból szemlélő szerzők
mindenekelőtt a szlovák–magyar viszony azon momentumaira
hívták fel a figyelmet, amelyek a kölcsönös
megértés útjában állnak, és villámlást, égdörgést idéznek
elő. Több mint valószínű, hogy a megismeréshez,
majd egymás megértéséhez vezető utat nem lesz könnyű
kikövezni. Mi több, napnál is világosabb, hogy ez a
folyamat sokáig fog tartani. Semmiféle kampányszerű
erőfeszítés nem lesz elegendő ahhoz, hogy egyik napról
a másikra megszülessen, mondjuk, egy olyan közös
könyv, amelyből történelmet lehetne tanulni. Úgy
tűnik, a szóban forgó esetben nem elég a tudás és az
akarat. A vissza-visszatérő sztereotip reflexek és szokások
a két nemzet szilárdan rögzült emlékezetének tünetszerű
megnyilvánulásai közé tartoznak. Hogyha az
emlékezet egyes tartományai összeütközésbe kerülnek
napjaink valóságával, akkor megállapítható, hogy vagy
az emlékezet deformált, vagy a valóság. Nem kell azonban
ilyen messzire mennünk következtetéseinkben:
elegendő, ha az állandósult emlékezet a megváltoztatott,
mi több: a megváltozott valósággal kerül kapcsolatba,
miként annak a szlovák–magyar viszony esetében
is tanúi lehetünk. Az a benyomás alakulhat ki bennünk,
hogy a magyar és a szlovák társadalom inkább
maga körül, s nem önmagában érzékelte a változásokat
és az átalakulást. Mindkét oldalon számos olyan csoportosulás
és társulás tevékenykedik (civil szervezetek
cégére alatt is), amelyek idejétmúlt eszméket (például
a Szentkorona-tant) fogalmaznak újra, elképzeléseiket
pedig a visszahozhatatlan múltra alapozzák (mint a
Hatvannégy Vármegye Mozgalom) – eközben azonban
csak maroknyi zászlóvivő képviseli őket.
Hogyha az individuális tudat és a valóság érintkezése
során rövidzárlat keletkezik, akkor rendszerint a
tudat zavaráról, kóros állapotról van szó. A kollektív
tudat zavarainak esetében a minősítés már nem ilyen
egyértelmű, kétségtelen azonban, hogy mindkét eset a
pszichológia, illetve a pszichiátria illetékességi körébe
tartozik. Az egyéni tudat zavarait gyógyítani próbálják
(olykor sikertelenül). A kollektív tudat zavarainak
elhárítására a társadalom különböző ideológiai és
vallási teóriákat eszel ki (olykor szintúgy hiába, s ha
mégis sikeresnek bizonyulnak, akkor csak ideiglenesen).
A szlovák–magyar kapcsolatok problematikus
volta az ismeretek hiányán és a történelmi fejlődés egyoldalú értelmezésén kívül elsősorban lélektani
jelenségekben gyökerezik. Időnként olyan, a tudat
alatt megnyilvánuló tényezők is szerephez jutnak,
amelyekről teljes bizonyossággal kijelenthető, hogy a
lélektanilag motivált emberi tulajdonságok közé tartoznak.
Fontossági sorrend nélkül a következők tartoznak
ide: bizalmatlanság, türelmetlenség, intolerancia,
gyanakvás, megvető magatartás, megalázottság,
fölényeskedés, gúnyolódásra való hajlam, túlérzékenység
és így tovább. Ismerethiány esetében a motiváció
rendszerint irracionális, nehezen definiálható, külsőleg
alaptalan. Sokszor ilyesfajta szánalmas érveléssel
találjuk magunkat szembe: Ez így van, és kész!
A szlovák–magyar kontextusban nem érvényes
a régi közmondás, amely szerint a legmegbízhatóbb
megoldás mindenre a megszokás. A régi reflexek
meglepetésszerűen is megnyilvánulhatnak. A szlovákok
és a magyarok közti összezörrenés idején a
Heti Világgazdaság egy, alapjában véve objektív írást
közölt a szlovák nemzeti identitás fejlődéséről és a
szlovák államiság gondolatáról,1 a cikk illusztrációs
anyagát azonban a régi közhelyek jellemezték. A domináns
képen a faeke mögött lépegető szlovák földművest
látjuk, az illusztrációt kiegészítő szöveg pedig
az ezeréves méh mítoszára utal.2 Az írást színesítő
ábrázolások közül a történelemből jól ismert szlovák
üveges és drótos sem hiányzik, akiket, természetesen,
a korabeli magyar szóhasználatnak megfelelő „tót”
jelzővel illetnek. (Jegyezzük meg, hogy mindezt egy
olyan időszakban, amikor Szlovákia mezőgazdasága
jobb helyzetben van, mint Magyarországé.)
Ilyen körülmények között talán az a leghelyesebb,
ha egy lélekbúvár türelmével Ádámnál kezdjük magyarázni
a dolgokat. Az első probléma már annak
az általánosan elterjedt (s helytállónak persze nem
mondható) vélekedésnek a kapcsán fölmerül, amely
szerint a magyarok mindig is „magyarok” voltak,
a szlovákok azonban nem voltak „szlovákok”, mert
nem így hívták őket. A jeles magyar író, Eötvös Károly
(1842–1916) épp az intenzív magyarosítás idején,
1900-ban vetette papírra azt a szellemes megállapítást,
hogy a szlovák drótosnak ugyanannyi elődje van,
mint a legelőkelőbb magyarhoni (magyar) nemesi családnak.
Eötvös, a liberális gondolkodású magyar ténynek
tekintette a szlovákok párhuzamos etnogenézisét.
A szlovák etnikum és nép megnevezésére a magyar
nyelv két etnonimát kínál: a tótot és a szlovákot.
Az ismeretek hiánya és a helytelen értelmezés miatt
főleg a tót kifejezés idéz elő számos félreértést mindkét
oldalon. Vegyük szemügyre előbb e fogalompár
azon szavát, amely kevésbé problematikus. A magyar
nyelvben a szlovák átvett szónak számít. A magyar
nyelvészek megállapításai szerint a kifejezés a reformkor
időszakában, 1828-ban bukkan fel először.
A szlovák szó a régebbi szlovenin alakból eredeztethető.
A magyar nyelvben egyébként ez a fogalom
nem okoz problémákat: teljesen egyértelmű, hogy mit
avagy kit jelölünk vele. Használata azonban már korántsem
volt problémamentes: a tót etnonima helyébe
lépve az első világháború után terjedt el, de csak a
második világháború után váltotta fel maradéktalanul
a korábbi kifejezést, amikor pozícióját már hivatalos
rendelet is erősítette. Gyakorlati alkalmazása során
odáig mentek, hogy a tót szót azokban a régebbi magyar
irodalmi szövegekben is átírták, amelyek szerzői
a szlovák szót még nem is ismerhették.
Sokkal bonyolultabb s a laikus számára már-már
áttekinthetetlenül zavaros a másik etnonima, a tót
esete, amelyet a szlovák nyelvi környezet nem egyszer
pejoratív kifejezésként érzékel. A kifejezés születése és
etimológiája egyáltalán nem olyan egyszerű és egyértelmű,
ahogy azt valaha a maga gunyoros módján
Vladimír Mináč3 kifejtette: „Amikor a magyarok bejöttek
Pannóniába, az egyik magyar megbotlott egy
tehénlepényben, ebből egyszeriben kiugrott egy bocskoros
tót, aki így kiáltott: toť.”4 A napjainkban hozzáférhető
szlovák–magyar szótárak (pl. az Edita Chrenková
és munkatársai által jegyzett 1992. évi kiadás)
nem is vesznek tudomást a szóról. Ladislav Hradský
magyar–cseh nagyszótára a szlovák megfelelőjeként
szerepelteti a kifejezést, azzal a megjegyzéssel, hogy
elavultnak számít. Érdekes és egymástól eltérő magyarázatokra
bukkanunk a régebbi, ma már nehezebben
hozzáférhető szótárakban: főleg a megnevezés
származékszavai tanúskodnak viszonylag tág jelentéstartalomról.
František Brábek 1910-ből való magyar–
cseh szótára az alábbi szótári egységeket sorolja
fel: 1. tót (Slovák); 2. drótostót (dráteník); 3. pejoratív
tartalmú melléknévként: slovácký (szlovák, morvaszlovák).
Megtaláljuk továbbá a Tótországot (Slovácko,
Slovensko) és az ugyancsak pejoratívként értelmezett
tótos jelzőt (po slováckém spůsobu, azaz szlovákosan, szlovák módra). Ján Hvozdzik 1933. évi magyar–szlovák
szótárában a következőket olvassuk: tót/Tót: Slovák;
Tótország: Slavónsko/Slavónia. E kis áttekintést
a Magyar nyelv értelmező szótárának 2003-as kiadásával
zárjuk: tót – elavult, pejoratív: szlovák, horvát
vagy szlovén. (Germán-kelta eredetű.)
Ahhoz, hogy eligazodjunk a tót etnonima jelentéstartalmainak
tarka, sőt kaotikus skáláján, mind a
szlovák, mind a magyar etimológusoktól megbízható
segítséget kapunk. (Elsősorban Šimon Ondruš professzorra,
Sipócz Katalinra és Laicz Gáborra gondolunk.)
Szlovák embert jelentő főnévként a XII. században,
1121-ben jelenik meg a magyar nyelvben, írásos
formában pedig 1405 körül. Az átvett szó eredeti
alakja a tout volt, amely nem magyar kifejezés, és nem
is ismeretes, hogy a régi magyarok honnan vették át.
A genetikai lánc elején a népet és az országot jelölő szó
áll. A sort az óperzsa tuath nyitja, majd a gót fiuda, az
ónémet diot, az óporosz tauto, a germán törzset jelentő
latin teuton, a régi olasz nyelvben a németek megnevezését
szolgáló todesco s az ólitván és ólett tauta
következik. Az etimológia és a genézis szempontjából
is ehhez a kifejezéshez kötődik a német nyelv Deutsch
szava. Tehát egy indoeurópai eredetű szóról beszélhetünk,
amelyet a régi magyarok a szlovákok, szlovének,
horvátok és szerbek elődeinek megnevezésére használtak;
pontos jelentését a földrajzi és történelmi kontextus
figyelembevételével kell értelmezni. Később a
magyarok ezzel a fogalommal jelölték – különbségtétel
nélkül – a szlovéneket, szlavónokat (horvátokat) és a
szlovákokat, a XIX. század első harmadától azonban a
kifejezést csak szűkebb értelemben, a szlovákok megnevezésére
használták, mivel a Magyar Királyságban
élő többi szláv etnikum időközben megkapta a maga
megkülönböztető elnevezését (rác, sokác, bunyevác,
szlavón, vend stb.). Ebben az időben alakult ki a Szlavónia
földrajzi név. (Slovácko, azaz ’Szlovákia, Szlovákország’
jelentéstartalmú elnevezést tévesnek kell tartanunk.)
A XX. század második felében a tót kifejezés
eltűnik a magyar szókészletből, családnévként azonban
továbbra is gyakori marad. E tényből persze még
nem következik, hogy Magyarország összes Tót/Tóth
vezetéknevű lakosa kizárólag szlovák származású lehet.
A szó jelentése és területi elterjedése alapján nem
helyénvaló, ha a tót/Tót(h) kifejezéseket egyedül a szlovákokkal
kapcsoljuk össze. Ugyanúgy nem helyénvaló
az az általánosító vélekedés, miszerint pejoratív, sértő,
lebecsülést kifejező megnevezésről van szó. Ha így
lenne, bizonyára Ľudovít Štúr sem beszélt volna a magyar
országgyűlésen (a tárgyalás nyelvén, tehát magyarul)
a maga „tót”, azaz szlovák népéről. A tót kifejezés
többnyire akkor bővül negatív jelentéstartalommal,
ha különböző jelzőkkel egészül ki, illetve állandósult
szókapcsolatokban (közmondásokban) jut szerephez.
Ezek a kifejezések azonban nem vonatkoztathatók kizárólag
a szlovákokra, s nem a szlovákok karikírozása
jelenti elsődleges értelmüket. (E tekintetben bizonyára
érvényesül az említett túlérzékenység, amely a szlovákoknak
a magyarok iránti bizalmatlanságából fakad.)
Szeged környékén a kukoricacsuhéból készült kosarat
mindmáig tót szatyornak mondják. A tót etnonima
számos magyar közmondásban is felbukkan – csakhogy
e közmondások többsége még abban az időben
keletkezett, amikor a kifejezéssel nem csupán a szlovákokat
illették. A közmondások egyetlenegy konkrét
személy valamely tulajdonságának nevetségessé tétele,
felnagyítása és általánosítása révén keletkeztek, s a
szájhagyomány útján vitték át őket különböző csoportokra,
etnikai közösségekre. A tótot ma már szinte
kivétel nélkül ’szlovák’-nak fordítják, tudatosítanunk
kell azonban, hogy a fogalom a magyarországi valóság
része volt, s ebben az értelemben a fordítás leszűkíti
az eredeti kifejezés jelentését. Ennélfogva a mai magyar
köznyelvben előforduló közmondásokhoz kellő
toleranciával és megértéssel kell viszonyulni. Idézzünk
közülük néhányat: Válogat, mint tót a húgyos körtében/
vadkörtében. – Nekiesik, mint tót az anyjának.
– Adj a tótnak szállást, kiver a házadból. – A kása
nem étel, a taliga nem szekér, a tót nem ember. (Utóbbit
Michal Miloslav Hodža is idézi Jó szó a szóra érdemes
szlovákokhoz című művében.5) – Úgy hiányzott
neki, mint üveges tótnak a hanyatt esés. Ezek a „tótos”
közmondások a mai Magyarország olyan térségeiben
is fennmaradtak, amelyek lakossága nem kerül közvetlen
kapcsolatba a szlovákokkal. Állandósult szókapcsolatokká,
az élőbeszéd szokványos fordulataivá
váltak, mindenfajta etnikai él és célzatosság nélkül.
A XIX. század második felének két kiváló írója,
Jókai Mór (1825–1904) és Mikszáth Kálmán (1847–
1910) tette a legtöbbet azért, hogy a szlovákság képe a
magyar köztudatba bekerüljön, s ott rögzüljön. Jókai
Mór az egységes Magyarországtól elválaszthatatlannak
tartotta a szlovákságot, ugyanakkor rokonszenvezett
a több nyelven beszélő, mégis egységes magyar
politikai nemzet gondolatával. „Beszélni nem tudnak
magyarul (ti. a szlovákok), hanem érezni a haza szerelmét, azt nagyon jól tudják, s vérezni is tudnak érte”,
írja a kevésbé ismert művei közé tartozó, Akik kétszer
halnak meg című, 1881-ben napvilágot látott regény
bevezetőjében, amelynek az Abban a tótok országában
címet adta. (A könyv cselekménye a Felföldön
játszódik az 1848-as esztendőben.) Kiváltképp első
alkotói korszakára érvényes, hogy mindenfajta célzatosság
nélkül emeli ki vagy kárhoztatja a szlovák
szereplők egyéni tulajdonságait: „Úgy énekel, mint
akármelyik tót diák Luca napján. (…) Angyalok nem
énekelnek szebben a mennyországban” (Szomorú napok,
1848–1856). Az imént idézett regény egy másik
részében a szlovák szereplő részegségében bebújik egy
kutyaólba, mert se a térben, se az időben nem tud már
tájékozódni. Ha ezt a mozzanatot kiszakítjuk a kontextusból,
bizonyára durvának tűnik, megjegyzendő
azonban, hogy a regényben az alkohol nem etnikai
hovatartozásuk szerint válogat a szereplők között.
Mikszáth Kálmán gyerekkorában közvetlen kapcsolatban
állt a szlovákokkal. Kifejezések és idézetek
sora tanúsítja, hogy a szlovák nyelv nem volt számára
idegen, mi több, a sárosi nyelvjárást meg tudta különböztetni
a kishonti és nógrádi földijei által beszélt
szlovák nyelvtől. A szlovákokkal szemben szívélyes,
megértő és jóindulatú volt, s ennek megfelelően mutatta
be őket. Talán egyetlen írásában sem adott olyan
hangsúlyt a szlovák jellemnek és munkaszeretetnek,
mint a Seprűs tót című elbeszélésben: „Mikor a lesti
tótok mind hazagyűlnek, akkor lesz a közmondás szerint
a világ vége. Minélfogva nyilvánvaló, hogy a világ
örökkétartó, mert a lesti tótok sohase lesznek otthon
mindnyájan. (Ugyanis munkát és megélhetést keresve
szerteszéledtek az országban.) (…) Szalad a világ minden
dolga szanaszét, mint az összetört tál cserepei.
Ide, tótok, drótozzátok meg, hadd legyen még együtt,
úgy, ahogy volt, egy darabig.” Kevés olyan szlovák író
akadt, aki így dicsérte volna a szlovákokat. Másfelől
azonban Mikszáth Kemény koponyák (1898) című
elbeszélésében az elsők között kapcsolta össze a buta
jelzőt a tóttal – igaz, célzatosság nélkül s a rá jellemző
kedélyes módon. Ez a szóösszetétel a későbbiekben
a magyar élőbeszéd részévé vált, s unos-untalan
ismételgette mindenki, aki a szlovákok iránti megvetésének
kifejezést akart adni. Természetesen nem
Mikszáth akaratából történt így. A Hunyák Pál címet
viselő elbeszélésben (1882) az alábbi megállapításra
jut: „A tót négyszer annyi erővel, fáradsággal dolgozza
be a földjét, mint az alföldi ember, s mégis négyszer
több terem annak.” Jellemző azonban az íróra, hogy
novellájában nem határolódik el a szlovákok magyarosításától
– de az is igaz, hogy neves szerzőként vette a bátorságot, és a közélet színpadán megjelenítette a
szlovákok elutasító álláspontját, mégpedig az egyszerű
szlovák földműves, Hunyák Pál szájába adott szavakkal.
(A címszereplő alakját a szülőföldjén szerzett
tapasztalatok alapján formálta meg.)
Mai szemmel nézve valóban csodálatra méltó, mi
mindent tudott és írt meg a szlovákokról és a magyarországi
szlovák életről az egyébként Veszprém megyéből
származó jogász, ügyvéd, író és politikus, az
1842 és 1916 között élt Eötvös Károly Utazás a Balaton
körül című művében. Egy szuszra elsorol például
olyan fogalmakat a szlovák konyhaművészet köréből,
amelyek magyar megfelelőit a mai magyar értelmező
szótárak többnyire már nem is tartalmazzák: kása,
gánica, nyögvenyelő, túró, sajt, aludttej, pujnalé.
A magyarországi szlovákok közül a gyolcsosokat becsüli
legtöbbre: „A gyolcsos tót pedig nem olyan tót,
mint a többi tót. Arató tót szennyes, üveges tót piszkos,
drótos tót füstös, napszámos tót részeges, de a gyolcsos
tót tiszta és fehér, mint a patyolat. Nem is vennék
tőle a gyolcsot, ha olyan volna, mint a többi.” Ezekben
a tipizáló észrevételekben már jelen vannak a korabeli
magyarországi szlováksághoz kötődő közhelyek, sémák
és sztereotípiák, amelyek a mai magyar köztudatban
is megtalálhatók. Eötvös Károly a magyarokra korántsem
jellemző módon szinte dicsőíti a szlovák gyolcskereskedőket:
„Mennyi tudománya van a gyolcsos
tótnak! Ezt a mi jó gazdálkodó magyar emberünk el se
tudja képzelni. Csak azt gondolja, hogy egy nagy kalap,
egy szűk nadrág, egy bocskor, egy tüsző s egy kocsi
vászon, ebből áll a gyolcsos tót. Ez is kell hozzá, az
igaz, de kell még ezenkívül mérhetetlen tudomány is.”
Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy bár a
szerző nagy empátiával ír a fentebb bemutatott szlovák
emberről, mégse állja meg, hogy a gyolcsos lányának
balatoni utazását elmesélő történetet ne ezekkel a szavakkal
zárja: „Olyan magyar menyecske vált belőle,
hogy fele vármegye megbámulta” (kiemelés: K. W.).
Ismét a politikailag egységes magyar nemzet gondolatával
találkozunk. Így látja tehát – torzítások nélkül
– a szlovákságot egy széles látókörű liberális értelmiségi
a dualista Magyarországon. Ajánlatos ezt a képet a
korabeli összefüggésrendszerbe ágyazni, nem tanácsos
viszont a mai szemléletmódot, napjaink politikai aspektusait
számon kérni rajta. S kiváltképp nem helyes
kárhoztatni, átkozni, fenyegetőzni, s ne adj’ isten garázdálkodni.
Mindez már úgysem változtat semmit a
képen, legfeljebb eltorzíthatja a jelent (a megismerést),
s rányomhatja bélyegét a jövőre (a megértésre).
Fordította és a jegyzeteket írta: G. Kovács László