Új Wekerle kell most MO-nak és megmenekülhet egy új Trianom elöl. Egy pártok feletti miniszterelnök, egy válságmenedzser. Ezért kell a MO-i társadalomnak, embereknek, az utcára vonulnia és követelnie az új Wekerlét.

2009.3.6

Wekerle Sándor - A válságmenedzser
Szerző: Szabó Dániel
Megjelent: 1996/10.
Feltöltve: 2008.12.14.

Ő volt az első magyar politikus, aki mindenféle nemesi cím nélkül nyerte el a miniszterelnöki posztot, s egyedül ő került három alkalommal is a kormány élére. Valóságos jolly joker volt, miniszterelnöki megbízatására mindháromszor válságszituációban került sor: először 1892 novemberében, miután elődjét, Szapáry Gyula grófot saját kormánya buktatta meg; másodszor 1906 áprilisában, miután az 1905-ben képviselőházi többségre jutott ellenzéki koalíció kiegyezett az uralkodóval; s harmadszor 1917 augusztusában, miután a Tisza István megbuktatása után miniszterelnökké kinevezett Esterházy Móric gróf a világháború vége felé nem tudott megbirkózni a kisebbségi kormányzás nehézségeivel.

Első kinevezésekor Wekerle negyvennégy éves volt, s pénzügyi hivatalnokból nőtte ki magát politikussá. 1887-től Tisza Kálmán mellett pénzügyminisztériumi államtitkárként dolgozott. Német származású családja nem tartozott a hagyományosan politizáló magyarországi rétegekhez, apja Lamberg gróf birtokainak intézője volt. "Másféleségét" külseje is tükrözte: amikor államtitkárként először jelent meg a képviselőházban, általános feltűnést keltett simára borotvált arcával. "Hiszen csak finánc" - mondták erre támogatói, s mint valami csodabogár, egy kicsit "nem közülünk való", elfogadást nyert. Öt évvel később már ő a kabinet elnöke. Ismert az államháztartás egyensúlyának helyreállításában, az iparfejlesztési törvények meghozatalában játszott szerepe. Ő hajtotta végre a valutareformot, melynek során az ország áttért az aranyalapú valutára, a koronára. Ezzel nagyobb lehetőség nyílt a világgazdaságba való beilleszkedésre, amire az 1870-es évek vége óta leértékelődött, ingadozó értékű ezüstvalutával nem lett volna mód.

Wekerle tehát kívülállóként és liberálisként került be a magyarországi politikai életbe. Pályája az akklimatizálódás különböző fokozatain haladt keresztül. Alkalmazkodott a politikai elit értékrendjéhez: miniszterelnökségének időszakai között földbirtokával foglalkozott, s a főrendiházi tagsággal járó közigazgatási bírósági elnöki széket foglalta el. Míg első kormánya egyértelműen liberális volt, a másodikat már sok szempontból konzervatívnak nevezhetjük, s harmadszori miniszterelnöksége idején éppen a demokratizálódó liberalizmus erőivel kellett szembekerülnie. Mivel a dualizmuskori Magyarországon nem létezett a különböző politikai irányzatok, illetve pártok váltógazdasága, Wekerle sohasem egy megnyert választás után, saját politikusi bázisának képviselőházi támogatásával került a kormányelnöki székbe.
Különböző kormányai élén többé-kevésbé ugyanazokkal a problémákkal, a dualista Monarchia válságjelenségeivel kellett szembenéznie: a közjogi kérdéssel, azaz a politizáló magyar közönség egyre erősebb dualizmusellenességével; a nemzetiségi kérdéssel, azaz a nem magyar anyanyelvű lakosság növekvő nemzeti öntudatával és a magyar politikusok növekvő nemzeti intoleranciájával; a szociális kérdéssel, azaz a mezőgazdasági és ipari alkalmazottak növekvő elégedetlenségével és önszerveződésével; valamint a liberalizmus és az újkonzervativizmus erősödő ellentétével, amit a korszakban merkantil-agrár ellentétnek neveztek.
Wekerle első kormánya

A kilencvenes évek elején a kormányzatot ért kihívások közül az egyik legfontosabb az egyre erősödő nemzetiségi mozgalom volt. Az egész dualizmuskori magyar politizálásra rányomta bélyegét a nemzetiségiek önálló politizálásától való félelem. Az országban a magyar anyanyelvű lakosság a többinél gyorsabban növekedett, a magyarság aránya azonban 1890-ben ennek ellenére sem érte el az ötven százalékot.

A Román Nemzeti Párt 1892-ben Memorandumban foglalta össze a románok számára sérelmes törvényeket, és a dualista rendszert a "magyar faji uralom" biztosítására szervezett intézményként írta le. Mivel az uralkodó nem fogadta az emlékiratot előterjeszteni kívánó román küldöttséget, s a nemzetiségi probléma nem kapta meg a román részről remélt nyilvánosságot, a Memorandum szövegét a sajtóban publikálták. Az ügyészség "sajtó útján elkövetett nemzetiségi izgatás" címén vádat emelt a Román Nemzeti Párt vezetői ellen. A perben, mivel a bírák többsége bizonyítottnak látta, hogy a vádlottak kétségbe vonták az unió kötelező erejét, többéves fogházbüntetések születtek.

A magyarországi nemzetiségi politikában a kormány - az úgynevezett magyar politikai közvéleménnyel szemben - kivételes esetnek tekintette a Memorandum-pert és a Román Nemzeti Párt ezt követő, 1894. júniusi betiltását. Mutatja ezt a belügyminiszter ígérete a helyi közigazgatási hatóságok okozta sérelmek orvoslására, vagy akár Wekerle nyilatkozata a Figaro című párizsi lapnak: "Ha az apró, tunya, arrogáns és üres zsebű erdélyi hétszilvafás nemesek felhagynának nagyúri allűrjeikkel, és nem vetnék meg az oláh parasztokat, mint jobbágyokat, ami ellen különben lesz orvosság, már nagy lépést lehetett volna tenni előre." A kormány e kérdésben való részbeni elszigeteltségét mutatja, hogy a felháborodás miatt a miniszterelnök kénytelen volt nyilatkozatát a képviselőházban megtagadni. Mindez bizonyítja, hogy a kilencvenes évek első felében a nemzetiségekkel szembeni kormányzati toleranciára volt még remény, de a magyar politikai közvélemény számára ez a tolerancia - amely messze alatta maradt a nemzetiségek által követeltnek - elfogadhatatlannak bizonyult.

A közjogi kérdés feszültségeit tükrözte a Kossuth Lajos 1894. március 20-ai halála következtében kirobbant "miniválság". Kormányköltségen való eltemetése elképzelhetetlen volt, sőt Ferenc József - akinek szemében Kossuth egészen haláláig az Antikrisztus maradt - a kormány tagjainak a temetéstől való távolmaradását kívánta. Az uralkodó a társadalmi úton szervezett temetést pártolta volna. Wekerle miniszterelnöknek a kabinetirodához intézett levele azonban mutatja ennek lehetetlenségét: "amennyiben a kérdés társadalmi térre lesz utalva, elkerülhetetlen lesz, hogy a társadalmi úton történő adakozásban Őfelségének a végső esetre megadott engedélye alapján a kormány tagjai és magam is részt vegyek."

Végül a kormányzat titkos anyagi támogatásával Budapest rendezte meg a valóban impozáns, tíz- és tízezreket megmozgató temetést. Ám még ez a megoldás sem valósulhatott meg politikai botrány nélkül. Mindenki értette, hogy a katolikus templomok az éppen zajló egyházpolitikai vitában elfoglalt kossuthi álláspont miatt nem harangoztak; azt is tudomásul vette a közvélemény, hogy a kormány tagjai Ferenc József iránti lojalitásuk kifejezéseként távol maradtak; hogy gróf Szécsen Antal lemondott akadémiai tagságáról, tiltakozásul azért, mert az MTA képviseltette magát a temetésen; de hogy a képviselőház elnöke, báró Bánffy Dezső, a Honvédemlék egyik felavatója vidékre utazott, hogy részvételével vagy távolmaradásával ne kelljen állást foglalnia, az megbocsáthatatlan maradt.

Wekerle első kormányának igazi nagypolitikai kihívása az előző kormányfőt megbuktató liberális egyházpolitikai reform kérdése volt. Wekerle már kormányprogramjában meghirdette az államot és az egyházat szétválasztó törvénycsomag megvalósítását. A célkitűzés megvalósításához mindenekelőtt le kellett győznie az uralkodó ellenállását. Ferenc József, aki természetesen engedélyezte a kormányprogramot, csak hosszabb huzavona után hagyta jóvá (azaz előszentesítette) az állami anyakönyvekről és a polgári házasságról szóló törvényjavaslatok országgyűlési beterjesztését.

A reformot azonban nemcsak az uralkodó, hanem a magyarországi politikusok egy része is ellenezte. Wekerlének mindenekelőtt saját táborában, a Szabadelvű Pártban kellett tisztáznia a helyzetet. A miniszterelnök, hogy pártvezérként is egységes táborral a háta mögött indulhasson a várható politikai, törvényhozási küzdelembe, 1893 januárjában felszólította a kormánypárt egyházpolitikai reformot ellenző tagjait: lépjenek ki a pártból. Megindult az áradat, nemcsak a volt miniszterelnök, hanem további több mint harminc képviselő hagyta ott a szabadelvű Lloyd klubot és folytatta párton kívüli honatyaként politikusi pályáját.

Az egyházpolitikai kérdés 1894-re egyértelmű politikai válságot hozott létre: bár a képviselőház jóváhagyta a kötelező polgári házasságról szóló törvényjavaslatot, a főrendiház 1894. május 10-én elvetette azt. A korabeli magyarországi közvéleménynek feltűnt, hogy az udvari méltóságok közül azok, akik feltehetően a liberális reform hívei voltak, nem jöttek el Bécsből a szavazásra, s ebben is a kamarilla cselszövését látta. Ugyancsak bécsi praktikának tekintették azt, hogy Ferenc József nem volt hajlandó Wekerle kérésének eleget téve az újabb tárgyalás előtt a kormányjavaslatot támogató új főrendeket kinevezni.

Nyilvánvalóvá vált, hogy a Wekerle-minisztérium nem tarthatja magát sokáig, egyaránt távoznia kell a reformok elfogadása és bukása esetén. Ugyanakkor, nem utolsósorban a bécsi ellenszenv hatására, a közvélemény egyre inkább a kormány mögé sorakozott fel. Így egy pillanatra "egységes" erőként szerepeltek a liberálisok: hatvanhetesek és negyvennyolcasok, akik a program következetes keresztülvitelét támogatták, s ezzel közvetve a függetlenségiek biztosították az egyházpolitikai program miatt megfogyatkozott, következetesen kiegyezéspárti kormánypárt nyeregben maradását. Az udvarnak természetesen nem tetszett ez az együttműködés, s Wekerlének távozással kellett fizetnie az első egyházpolitikai törvények uralkodói szentesítéséért.
Wekerle második kormánya

1905 januárjában, először és utoljára a dualizmuskori Magyarország történetében, az országgyűlési választásokat nem a kormányon lévő politikai erő nyerte meg. Ekkor jelentkezett először az 1904 végén létrejött koalíció (Alkotmánypárt, Függetlenségi Párt, Néppárt) formájában egy olyan politikai csoportosulás, amely a választók szemében is alternatíva lehetett a harminc éve kormányzó Szabadelvű Párttal szemben, mivel nem pusztán a kiegyezést tagadó, hanem a kiegyezést támogató politikusok is voltak a tagjai között. Majdnem másfél évig tartott, amíg a választásokon győztes ellenzéki koalíció és az uralkodó közötti tárgyalások kölcsönös kifárasztással eredményre vezettek, s a koalíció lemondott ún. katonai követeléseiről, vagy legalábbis talonba tette őket, s így kormányt alakíthatott.

E kormány élére nevezte ki Ferenc József a politikai életből közel tíz éve visszavonult, bár a politikai számítgatásokban elő-előkerülő Wekerle Sándort, akit ugyan az egyházpolitikai reformok keresztülvitele miatt nem kedvelt, de akinek '67-ességében megbízott. Wekerle tehát a pártpolitikai életen kívülről került a miniszterelnöki székbe. Bár azonnal belépett a koalíció erősebb '67-es pártjába, az ifjabb gróf Andrássy Gyula által vezetett Alkotmánypártba, 1910-ig tartó kormányelnöksége alatt nem volt igazi saját pártja, tehát biztos képviselőházi támogatottsága sem.

Az ország politizáló közönsége nagy várakozással tekintett az új kormány és az új képviselőház tevékenysége elé. Ebben a kormány "nagy" nevei: Apponyi Albert gróf, Andrássy Gyula gróf, Kossuth Ferenc mellett a közel negyven év utáni ellenzéki "nemzeti" kormányalakításban való millenáris hit játszotta a meghatározó szerepet. 
A koalíciós kormányzatnak szembe kellett néznie a társadalom oldaláról jövő mindazon kihívásokkal, amelyek az előző kormányoknak "problémát" okoztak. Ezek közül az egyik legfontosabb a mezőgazdasági és ipari munkásmozgalom volt. A kormányzat mindenekelőtt az erőszakszervezeteket vetette be e mozgalmakkal szemben, de megpróbálta törvényhozási úton is megakadályozni azok terjedését. Így a pillanatnyi válságkezelés a konfliktusok hosszabb távú megoldási kísérletével párosult. Ez utóbbiban a két csúcspont a gazda és a gazdasági cseléd közötti jogviszony szabályozásáról, valamint az ipari és kereskedelmi alkalmazottak betegség és baleset esetére történő biztosításáról alkotott törvény volt.

Ha létezett a koalíciós tevékenységnek olyan része, amely valóban közel állt a miniszterelnök, Wekerle Sándor szívéhez, az az új adótörvények kidolgozása volt. A dualista Magyarország modernizációjához a 20. század elején egyértelműen szükség volt az adózási rendszer reformjára. Erre tett kísérletet az 1909 tavaszán uralkodói szentesítést nyert törvénycsomag, amely egyértelműen Wekerle nevéhez fűződik, bár nem pusztán a miniszterelnök-pénzügyminiszter koncepcióját, hanem politikai mozgásterét is jelzi.

Az egyik alapelv az egységesítés és az egyenlőbb teherelosztás volt. Ennek szellemében a törvény elrendelte az aránytalanul alacsony adókategóriába sorolt földterületek újbóli osztályba sorolását, s leszállította a földadó és házadó kulcsát. Általános kereseti adót határozott meg 5%-ban (értelmiségieknél 4%-ban), s megszüntette a korábbi jövedelem-pótadót. A tőkekamat- és járadékadót is leszállította, megtartva ugyanakkor bizonyos jövedelmezőbb értékpapírok magasabb (10%-os) adókulcsát. A bevételek után - származzanak bármilyen forrásból - egységes, 0,7 és 5% között mozgó progresszív jövedelemadót vetett ki, s évi nyolcszáz koronában, körülbelül egy vármegyei díjnok fizetésében határozta meg az adómentes létminimumot. A törvénycsomag egésze kedvezett az úgynevezett kisegzisztenciáknak az adómentes létminimum megállapításával és a jövedelemadó kismértékű progresszivitásával. Agrárius hatásként tükröződött benne a hitelintézetek és az iparvállalatok eltérő adóztatása s a nagyfokú törvényhatósági betekintés lehetősége a hitelintézetek ügyeibe. Egyértelműen megmutatkozik ebben a megkülönböztetésben az "alkotó" és "harácsoló" tőkének az újkonzervatívok, mindenekelőtt az antiszemiták általi eltérő értékelése. Ugyancsak az agrárius befolyásnak tulajdonítható a földbirtok után fizetendő adó összmennyiségének kontingentálása. Az így keletkező hiányt mindenekelőtt a részvénytársaságok, ezeken belül is a pénzintézetek adójából szerették volna kompenzálni. Mindez azt mutatta, hogy a merkantil Wekerle az adórendszer modernizációját a koalíció egységének fenntartása érdekében csak egy sor kompromisszummal hajthatta végre. A törvénycsomagból azonban 1910. január elsején csak a föld- és házadóra, valamint a kültelki puszták külön szabályozásának megszüntetésére vonatkozó rendelkezések léptek életbe.
Wekerle harmadik kormánya

1917 tavaszán IV. Károly lemondatta gróf Tisza István miniszterelnököt, mert az nem volt hajlandó nemhogy az egyre szélesebb tömegek, de az uralkodó által javasolt politikai és szociális reformokra sem. Utódja gróf Esterházy Móric, az Alkotmánypárt ifjú politikusa lett, akinek a munkapárti többséggel szemben egy parlamenti kisebbségre támaszkodva kellett volna irányítania az országot. A normális működésre két lehetőség látszott: vagy megegyezik a Tisza István mögött felsorakozott parlamenti többséggel, vagy a tömegek által egyértelműen támogatott Választójogi Blokkra támaszkodik. A kormány egyik megoldást sem vállalta, így nem egészen két hónapi regnálás után lemondásra kényszerült, ám gyakorlatilag csak miniszterelnök-váltás zajlott le: Esterházy posztját a kabinetelnöki feladatkört már jól ismerő, tapasztalt Wekerle Sándor vette át.

A háború utolsó másfél esztendejének magyarországi "nagypolitikája" a választójogi vita jegyében zajlott. Az új miniszterelnök, aki a hazai politikusok közül a németbarátokhoz tartozott, mindent megtett, hogy az ország mind anyagi, mind emberi téren eleget tegyen a háború követelményeinek. Stabil kormánypártot akart létrehozni, s ezért 1918 elején megalakította a 48-as Alkotmánypártot. A "48-as 67-es"-nek csúfolt szervezet alapvetően az Alkotmánypártból, a Függetlenségi Pártból, valamint néhány Károlyitól és Tiszától elszakadó politikusból jött létre. Csatlakozott hozzá a Néppártból és a Keresztényszocialista Pártból 1918. február 3-án létrehozott Keresztényszocialista Néppárt, megtartva önálló szervezeti kereteit. Az új párttal Wekerle egyrészt Károlyi Mihályt kívánta elszigetelni, másrészt lehetőséget akart biztosítani Tiszának, vagy legalábbis a Munkapárt egy részének, valamiféle kompromisszumos csatlakozásra.

Ennek megfelelően programjában egy sor szociális reform, a választójog kiterjesztése s - először a dualizmuskori kormánypártok történetében - az önálló magyar hadsereg (ha nem is azonnali) létrehozásának követelménye szerepelt. A háborúval kapcsolatos állásfoglalás a következőképp fogalmazódott meg: "akár a béke olajágát, akár a kényszerű küzdelmet hozza meg a közel jövő, egy bizonyos, hogy Németországgal való szövetségünket, mint a béke egyik leghathatósabb biztosítékát fenntartani és megerősíteni kívánjuk." Az új párt nem töltötte be a miniszterelnök által neki szánt feladatot, így Wekerlének egyre inkább a Munkapártra kellett támaszkodnia.

A 48-as Alkotmánypárt alapvetően a választójog kérdésében mondott csődöt. Vázsonyi Vilmos tárca nélküli választójogi miniszter 1917. december 21-én terjesztette elő javaslatát a képviselőházban. Elképzelésének alapelvei hasonlítottak az érvényben lévő, de soha ki nem próbált 1913-as törvényéhez, ugyanakkor Vázsonyi csökkentette az életkori követelményeket, enyhített egy sor egyéb korlátot és beépítette a "hősök választójogát" is. A javaslat szerint először kaptak volna szavazati jogot a nők is. Elfogadás esetén több mint hárommillió férfi és több mint negyedmillió nő lett volna teljes jogú állampolgár Magyarországon.

Tisza és a parlament munkapárti többsége túl szélesnek tekintette ezt a kört, s mindenekelőtt a műveltségi, azaz iskolázottsági cenzus emelését követelte. Wekerlének többször át kellett alakítania kormányát, míg végül június végére létrejött a megegyezés. Ez kizárta a nőket a választójogosultak köréből, növelte a műveltségi cenzust, szűkítette a "hősök választójogát" és a mezőgazdasági munkások szavazati joghoz jutásának lehetőségét. Az új javaslat 2,7 millió férfinak juttatott választójogot. Még ekkor is merültek fel szűkítő javaslatok: Bethlen István gróf például nem pusztán az írni-olvasni tudást, hanem a magyarul írni-olvasni tudást szabta volna feltételül.

Amikor a központi hatalmak 1918-ban elvesztették a "nagy háborút", természetes volt, hogy azon politikusoknak, akik a társadalom szemében felelősek voltak a háborúért s az abból következő elnyomorodásért, menniük kell. Hiába foglalkozott a Wekerle-kormány a háborúból a békére való átmenettel, hiába fogadta el a kormány 1918. október 20-án a "magyar szent korona országainak függetlenségéről", azaz a perszonálunióról szóló határozatot, a régi rend és a régi kormány menthetetlennek bizonyult. Most nem az uralkodó akarata, nem a parlamenti bázis hiánya, hanem a háborús vereség és a tömegek elkeseredettsége okozta a bukást.

Ezzel a lemondással végéhez érkezett Wekerle Sándor politikai pályafutása.
1892. XI. 19.-1895. I. 15.

* belügyminiszter: Hieronymi Károly
* honvédelmi miniszter: Fejérváry Géza
* igazságügy-miniszter: Szilágyi Dezső
* pénzügyminiszter: Wekerle Sándor
* földművelésügyi miniszter: Bethlen András (1892-1894), Fejérváry Géza (1894), Festetics Andor (1894-1895)
* kereskedelemügyi miniszter: Lukács Béla
* vallás- és közoktatásügyi miniszter: Csáky Albin (1892-1894), Eötvös Loránd (1894-1895)
* a király személye körüli miniszter: Tisza Lajos (1892-1894), Andrássy Gyula (1894-1895)

1906. IV. 8.-1910. I. 17.

* belügyminiszter: Andrássy Gyula
* honvédelmi miniszter: Wekerle Sándor (1906), Jekelfalussy Lajos (1906-1910)
* igazságügy-miniszter: Polónyi Géza (1906-1907), Günther Antal (1907-1909), Wekerle Sándor (1909-1910)
* pénzügyminiszter: Wekerle Sándor
* földművelésügyi miniszter: Darányi Ignác
* kereskedelemügyi miniszter: Kossuth Ferenc
* vallás- és közoktatásügyi miniszter: Apponyi Albert
* a király személye körüli miniszter: Zichy Aladár

1917. VIII. 23.-1918. X. 31.

* belügyminiszter: Ugron Gábor (1917-1918), Tóth János (1918), Wekerle Sándor (1918)
* honvédelmi miniszter: Szurmay Sándor
* igazságügy-miniszter: Grecsák Károly (1917-1918), Vázsonyi Vilmos (1918), Tőry Gusztáv (1918)
* pénzügyminiszter: Gratz Gusztáv (1917), Wekerle Sándor (1917-1918), Popovics Sándor (1918)
* földművelésügyi miniszter: Mezőssy Béla (1917-1918), Wekerle Sándor (1918), Serényi Béla (1918)
* kereskedelemügyi miniszter: Serényi Béla (1917-1918), Szterényi József (1918)
* vallás- és közoktatásügyi miniszter: Apponyi Albert (1917-1918), Zichy János (1918)
* a király személye körüli miniszter: Zichy Aladár

forrás: http://www.rubicon.hu/index.php?page=kincstar&id=01