Üzenet Erdélyből

2008.11.27
Bedő Zoltán írása:
Magyarország. A székely ember fülében mélabús csengése volt e szónak, mely magában hordozta a ropogósra sült omlós kenyér illatát, a délibábos Hortobágy képzetét, és a kommunista diktatúrában csak képeslapról ismert Szent István Bazilikát, debreceni Nagytemplomot és az esti kivilágításban tündöklõ Halászbástyát. Magyarország! – fohászkodtunk elesetten, megkeseredett lélekkel a sötét évtizedek roppant terhe alatt nyögve, könnyes szemekkel, mert miközben gerincünk majd beleroppant az erõnket már-már meghaladó erõfeszítésbe, hogy megõrizzük magyarságunkat, otthon nem akartak tudni az itthoniakról, nem volt ki letörülje hideg verítéktõl gyöngyözõ homlokunk. De mi ennek ellenére végtelen szeretettel és tisztelettel tekintettünk a Kárpát medence egy darabkája felé, melyet még mindig úgy hívtak: Magyarország. Mert Magyarország a székely ember számára nem csak egy ország nevét megjelölõ szó volt, hanem sokkal több annál. Mély érzelmekkel telített elnevezés. A szívünket megdobogtató édes bizsergés. Erõforrás és kapaszkodó. Emberi tartást sugárzó, létünknek értelmet adó fogalom. A hely, ahol élni érdemes. A föld, melyért szenvedni jó. Édes hazánk.

Magyarország! – szakadt fel ajkamról a sóhaj, s párás szemekkel ittam magamba a zászló színeit, a zászlónkét, melyet, közel ezer kilométert robogva türelmetlenül, végre megpillanthattam szabadon lengedezni, mikor sok-sokévi meddõ próbálkozás után átléptem, átléphettem a határt. A határt, melyet igazságtalan nagyhatalmi döntések húztak testvér és testvér, szülõföld és haza közé. Azok az igazságtalan nagyhatalmi döntések, melyeket egyetlen igaz székely sem fogadott el soha. Nem fogadta el, mert tudta, hogy amirõl mi magunk önként lemondunk, az számunkra örökre elveszett. Nem fogadta el, mert bízott és még mindig bízik benne, hogy fordul majd számunkra kedvezõen is a történelem kereke. Nem fogadta el, mert Istenhez fohászkodva hitte és hiszi, hogy egyszer majd gyõz az igazság. Nem fogadjuk el a Trianonban született nagyhatalmi döntéseket, mert mi, erdélyi nemzettársak még mindig magyarnak valljuk magunkat, bár szülõföldünkön az eszközökben sem válogatva mindent elkövetett a hatalmi gépezet a hosszú évtizedek alatt, hogy e tudatot kiölje belõlünk, s ahol nem használt a meggyõzõ szó, hazug érv, és az iskolában gyermekkorunktól belénk sulykolt meghamisított történelem, ott az erõszaktól sem riadtak vissza. Az idegen hatalom nemzetmentõ szerepben tetszelgõ éber õrei, céltudatosan, jól kidolgozott stratégia szerint cselekedtek, ezért ha meghajlítani nem tudták, megpróbálták eltörni egyenes gerincünket. Mindezek ellenére büszkén és bátran vállaltuk magyarságunkat, mert volt bennünk nemzeti öntudat, melyet titokban, olykor rettegve, még a családi házban is riadtan körülnézve, de beloptak a lelkünkbe könnyes szemû édesanyák és kérges kezû édesapák. Észrevétlenül belopták lelkünkbe azt a szellemi örökséget, mely múltunkból magában hordozta mindazt amire emlékezni érdemes és emlékezni kell, legyen az gyõzelem, vesztes csata vagy igazságtalan békediktátum, dal, tánc vagy vers. Büszkén és bátran vállaltuk magyarságunkat, mert tudtuk, honnan jövünk, hova tartozunk és azt is, hogy merre akarunk tartani. Éppen ezért, mi, erdélyi magyarok megdöbbenve és sajgó lélekkel vettük tudomásul, hogy Magyarhonban a nemzeti öntudat elcsökevényesedett és kiveszõben van, mert gyilkos kezek módszeresen csonkítják a felnõttek lelkében, a fiatalokéból pedig kitépik még mielõtt szárba szökkenhetett volna. Teszik mindezt a globalizáció leple alatt, önös és idegen érdekektõl vezérelve, s ha valaki felismerve alantas szándékukat megkongatja a vészharangot, azt nacionalizmussal vádolva próbálják félreállítani, s ha így sem sikerül elhallgattatni, elõbb-utóbb rásütik az antiszemitizmus bélyegét is. Nacionalista!? Rémálmainkban sem fordult meg a fejünkben, hogy a rendszerváltás utáni demokratikus Magyarországon még mindig ezen koholt vád alapján lehet félreállítani hazájukat féltõ és nemzetük létéért, jövõjéért aggódó értelmiségieket vagy politikusokat. Meg lehet bélyegezni és félre lehet állítani õket, mert a sikeres agymosás következtében Magyarország lakósságának tekintélyes hányada fásulttá és manipulálhatóvá vált, mely tulajdonságok egyértelmûen egy lelkileg sérült, identitás-zavarral küzdõ, beteg nemzet jellemzõi. Éppen ezért a magunkban és másokban való tudatosítás szándékával, tiszta lelkiismerettel kijelentem, hogyha a hazaszeretet, nemzetféltés, önbecsülés, nemzeti tudat és országépítõ szándék nacionalizmust jelent, igenis nacionalistának kell lennünk, és ezt tanácsolom a világ összes nemzetének, mert csak így lehet megmaradni, gyarapodni a XXI. században. Fennmaradása érdekében egy egészséges nemzetnek is szüksége van a szó nemes értelmében vett nacionalizmusra, mely anélkül, hogy sértené más népek érzelemvilágát, segítséget nyújt az önazonosság megõrzéséhez. Hát akkor hogyne lenne szüksége egy olyan kisemmizet, megtiport, kifosztott és meggyötört nemzetnek, mint a magyar, akit hosszú évtizedekig nemcsak a megszállók, hanem saját idegen zsoldba szegõdött vezetõi is elnyomtak, megaláztak, félrevezettek és meggyaláztak, ezáltal próbálván nemzeti önazonosságának a feladására kényszeríteni. És amit nem sikerült a kommunizmusban diktatórikusan megvalósítani, azt kifinomultabb eszközökkel elérték a demokráciában. Áldatlan tevékenységük következtében sok anyaországi honfitársunkból hiányzik az a nemzeti tudat és öntudat mely elengedhetetlenül szükséges a helyes döntések meghozatalához és a pozitív cselekvéshez. Mely átsegít a nehéz éveken és a kilátástalannak tûnõ helyzeteken, mint ahogy minket, kisebbségi sorsba taszított magyarokat is átsegített a diktatúra sötét korszakán, melyet édes anyanyelvünket és nemzeti kultúránkat nemcsak megõrizve, hanem a mostoha körülmények ellenére és dacára tovább gyarapítva vészeltünk át. Joggal várjuk el tehát, hogy ezeket az értékeket a jelenlegi magyar határok között élõ nemzettársaink is megõrizzék és tovább gyarapítsák.

Hiányzik a nemzeti tudat és öntudat, ezért történhetett meg, hogy a magyarországi szavazópolgárok újabb négy évre azon politikusok kezére bízták az országot, akik nemzetirtó, hazaáruló és országpusztító elõdjeik szellemi örököseiként csak köpenyeget váltottak, de ideológiát és magatartást nem. Akik egy jól körvonalazható, kívülrõl diktált és irányított stratégia megvalósításával tönkretették a magyar vidéket, ellehetetlenítették a magyar mezõgazdaságot, a nyomor szélére taszították a magyar gazdákat, lezüllesztették a magyar városokat, elkótyavetyélték a még magyar kézen lévõ nemzeti vagyont, újból eladósították az országot, és szembeállítottak magyart a magyarral. Ezek olyan tények, melyekkel szembesülve rá kell döbbennünk, hogy a megmaradt ország határain belül a nemzet állapota szomorú, mi több, tragikus, minek következtében létünk fája is száradásnak indult az emberiség nagy gyümölcsöskertjében. Hogy a jövõnek megmenthessük, féltõ és szorgos kezek odaadó és kitartó munkájára van szükség, melyek fellazítják körülötte a közöny talaját, hogy gyökerei magukba szívhassák az egészséges nemzettudatból fakadó éltetõ nedveket. Õsi létünk során letisztult hagyományaink kristályvizével kell öntözni állhatatosan, és nem a könnyeinkkel, de ha mégis, azok csak az öröm, és ne a bánat könnyei legyenek. Nemzeti elkötelezettséggel és európai felelõsséggel le kell nyesni a törzsén élõsködõ vadhajtásokat, hogy koronája újra kizöldülve és virágba borulva, gyümölcsöt hozhasson.

A maradék ország határain belül a nemzet állapota tragikus, de ha a nemzeti elkötelezettségû erõk összefognak országhatáron innen és túl, a Kárpát-medencében és az emigrációban egyaránt, akkor nem kilátástalan. A nemzet és ország érdekében félre kell tenni a személyes ellentéteket, s egymás kinyújtott kezébe kapaszkodva át kell lépni a fásultság küszöbén, átsegítve rajta remény és tudatvesztett honfitársainkat is. Büszkén meg kell valljuk magyarságunkat, miközben testvéri jobbot nyújtva a világ minden olyan nemzetének, mely nem a mi rovásunkra akarja saját érdekeit érvényesíteni, elfogadjuk a baráti közeledést mindenki részérõl, ha õszinte a szándék, mely mögötte áll. Közös erõvel fel kell ráznunk nemzettársainkat a rájuk telepedett kilátástalanságból és letargiából, hiszen sem kicsik, sem elesettek nem vagyunk, ha megfogjuk egymás kezét, hogy érezzük: mi összetartozunk. Visszautasítjuk, mert nem fogadhatjuk el a közös hazánkban eluralkodott csüggedt hangulatot, fásultságot, legyintõ belenyugvást, hiszen vérzivataros történelmünk folyamán, ha összefogtunk, mindig gyõztünk. Vesztes csatáinkat csak a széthúzás okozta. Tudnunk kell, hogy mindig volt, van és lesz bennünk elegendõ szellemi és fizikai tartalék az újrakezdéshez, ezt több mint ezeréves európai jelenlétünk eseményei is bizonyítják. Ne értékeljük le tehát és ne becsméreljük önmagunkat, hiszen létezésünk során számtalan esetben gazdagítottuk az emberiség szellemi kincsestárát; most legyünk újra saját kincseink kibányászói és éber õrei. Rá kell ébreszteni honfitársainkat, hogy elérkezett és megadatott a történelmi pillanat, a rég nem kínálkozott lehetõség, hogy önmagunk lehessünk, önmagunk maradjunk. Jövõnk, megmaradásunk, gyarapodásunk érdekében élnünk kell vele, ez szent kötelesség. Bízzunk abban, hogy a nemzeti megmaradásért folytatott küzdelmünk elõbb-utóbb eredményes lesz. Ha olykor mégis kétségeink támadnak, idézzük fel magunknak Bethlen Gábor, Erdély fejedelmének Bibliából merített szavait: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?” Azon fejedelem szavai ezek, aki a hit, önbizalom, tudás, értelem és szellem erejével egy feldúlt, megtizedelt, elszegényített és megfélemlített kicsiny országot nemcsak megvédett, talpra állított és virágzó tündérkertté varázsolt, hanem meg is õrzött ebben az állapotában, a kedvezõtlen földrajzi fekvés és történelmi helyzet ellenére, két marakodó nagyhatalom egymást tipró lábainál. És higgyétek el testvéreim, Isten velünk van, ha mi is úgy akarjuk.

Megjelent: Új Kéve lapjában.
AZ ÉSZAKI MAGYAR PROTESTÁNS GYÜLEKEZETEK LAPJA
XIV. évfolyam 2. szám, 2006 június

forrás: szulofoldunk.googlepages.com